Two: A vér kötelez

Halihó! :)
Tudom, hogy sokat késett a rész, de szinte semmi időm sincs és azt sem tudom, hogy a következő mikor jön... de ehhez azért jó olvasást! <3

Talán amiatt, hogy épp most raboltunk el egy ártatlan srácot, amiben nekem is nagy szerepem volt, de egész úton a hányingeremmel küzdöttem. Nem bírtam a hátsó ülésre, de még a visszapillantóba se nézni, émelyegtem már csak a gondolatra is, hogy mi lehet George-dzsal. És hogy mi lesz, ha egyszer felébred...

Szerencsére Ricardo észrevehette rajtam, hogy - enyhén szólva - rosszul vagyok, ezért beletaposott a gázba. Hálásan döntöttem fejem a hűvös üvegnek és mélyen szívtam be a levegőt, de ez sem segített a rosszullét leküzdésében.

Mikor leparkolt a házunk előtt szinte kimenekültem a járműből és ittam magamba a hideg éjszakai levegőt. Kicsit jobban lettem és valamilyen szinten le is nyugtatott. Ez a nyugalom viszont nem tartott sokáig, mikor felnézve az emeleti ablakba megláttam apám alakját. Intett egyet a kezével, ami azt jelentette, hogy még közel sem ért véget az éjszakám, még vár rám egy beszélgetés.

Visszapillantottam Ricre, aki eddig - csakúgy, mint én -, a most már üres ablakot bámulta, majd lenézett rám.

- Menj csak, majd én elintézem - biccentett a kocsi felé, George-ra célozva. - Nyugi, nem lesz baja - tette hozzá egy szemforgatás kíséretében, mikor hosszú másodpercek múltán sem mozdultam.

Nem tudom miért, de ez a válasza megnyugtatott. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Én sem értettem a dolgot. Miért törődöm vele? Miért foglalkoztat, hogy mi lesz vele?

Csupa olyan kérdés, amire akkor még nem tudtam a választ. De érdekelt, ebben biztos voltam.

- Mit vagy úgy oda miatta? Nem is ismered - morogta Ricardo fejét rázva.

- Még is tönkretettem az életét. Na, ezért! - vágtam vissza és egyik lábamról a másikra állva, megpróbáltam átlesni a fiú válla felett.

- Lia, húzzál már! - szólt rám erélyesen Ric, de aztán elvigyorodott és kedvesen meglökött, mire ajkamat beharapva egy aprót bólintottam, majd sarkon fordultam és a két fiút a hátam mögött hagyva besiettem a házba.

Az előszobában lerúgtam magamról a magassarkút és átbotladoztam a sötét nappalin. Kicsit felengedtem, mivel nem találtam ott se Marcot, se Ericet. A legkevésbé sem volt hozzá kedvem most, hogy az újabb baromságaikat hallgassam.

Lépteimet sietősre vettem, apa nem szereti, ha valaki megvárakoztatja és a szabályai alól én sem vagyok kivétel. Felszaladtam a lépcsőn és a szobája előtt megtorpanva gyorsan kifújtam magam, mielőtt egy kopogást követően beléptem. Ugyanott álltam meg, ahol reggel, a helyzet kísértetiesen hasonlított a pár órával ezelőttire.

- Sikerült.

Nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, mégis egy bólintással reagáltam és visszanyeltem a kibukni készülő indulataimat. A tekintete elismerést sugallt, de inkább tűrtem volna a dühét, még ha az testi fájdalommal is jár, mint hogy elviseljem a belülről mardosó bűntudatot.

- Remélem a továbbiak is hasonlóan alakulnak.

Eddig az összekulcsolt ujjaimat figyeltem és szórakozottan babráltam a gyűrűmet, de erre a mondatára felkaptam a fejem. - Tessék? - kérdeztem értetlenül.

- Mint észrevetted Marco és Eric elmentek - Mintha bosszúsnak tűnt volna, amiért magyarázkodnia kell. - Holnap én is utánuk megyek, egy fontos üzletet kell intéznem és pár nap múlva Ricardóra is szükségem lesz, tehát valakinek vigyáznia kell a fiúra.

Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy tulajdonképpen, most rólam beszél. A szám elnyílt, zavarodottan kerestem egy olyan kifogást, ami elfogadhatónak tűnhet, de hiába. Azt mégsem mondhatom, hogy legszívesebben szeretném meg nem történtté tenni a dolgot...

- Itt jössz te a képbe - mutatott rá a dologra, mintha elsőre nem értettem volna meg.

- És, ha én ezt nem akarom? - Inkább feltettem egy biztonságosabbnak tűnő kérdést, mint hogy rögtön ellenkezni kezdjek, a reggeli beszélgetésünk után tapasztalatból tudom, azzal semmire sem mennék.

- Reggel már ismertettem a lehetséges tetteid következményeit - válaszolt megfontoltan és lassan megkerülve az asztalt megállt előttem. - Gondolkozz, Thalia - Nem kérés volt, utasítás. - Meg kell tenned a családod miatt! A vér kötelez. Ugye nem akarsz cserbenhagyni minket? - kérdezte, majd mikor nem feleltem, kezével az állam alá nyúlt és felrántotta a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Cserbenhagynál?

- Nem - nyögtem ki, mire ujjainak szorítása lazult az arcomon és elengedett.

- Okos lány vagy, Thalia, de édesanyádra ütöttél - ingatta a fejét lemondóan.

Újra hátat fordított és visszasétált az asztala mögé, így nem láthatta ökölbe szoruló kezem, anya említésére. Úgy beszélt róla, mintha valami félrecsúszott hiba lenne, hogy hasonlítok rá.

- Jól gondold át, mit miért teszel és kihez maradsz hűséges - tanácsolta még és pillantása elidőzött rajtam, mintha megpróbálna a fejembe látni. - Most menj és szólj Ricardonak, hogy beszédem van vele - intett az ajtó felé, ezzel utamra engedve.

Örökkévalóságnak tűnt még az a pár lépés is, amit az ajtóig tettem. Végig éreztem magamon apa tekintetét és tudtam, hogy észrevett valami olyat rajtam, amit nem lett volna szabad.

A testemet szorító görcs csak akkor kezdett enyhülni, mikor beléptem a nappaliba és megláttam Ricet, ahogy végignyúlt a kanapén és focimeccset nézett a TV-ben. Viszont amint észrevett, lehalkította a készüléket és felült. 

- Mi volt? - hangzott rövid kérdése, mikor elsétáltam mellette.

Biztos voltam benne, hogy az arckifejezésemből és a viselkedésemből leszűrte a beszélgetés menetét, de azt is tudta, hogy ki akarom adni magamból a dühömet és kész volt végighallgatni a kitörésemet. Ezért mindig hálás voltam neki.

- Már megint a hülye család dumával jött, még anyát is szóba hozta - vágódtam le az egyik fotelbe és összefontam a karom a mellkasom előtt, hogy elrejtsem kezeim remegését. - Ugyan ki vágyna egy ilyen családra? - nevettem fel hitetlenkedve.

- Én vágynék rá. Nekem ez a családom.

Ric válaszára meglepetten kaptam fel a fejem. A fiú merev arccal, komolyan viszonozta a tekintetem. Nekem nevetségesnek tűnt, hogy valaki akarja ezt az életformát, viszont Ricardo szemszögéből teljesen más a helyzet. Ismerve a múltját, amiben egy szörnyű gyerekkor, egy részeges anya és egy apa - aki rendszeresen verte a fiát - is helyet kapott, nem csodálkoztam, hogy Ric is ezt az utat választotta.

- Ne haragudj - sóhajtottam fel. - Ric, te tudtad, ugye? - néztem rá témát váltva. - Tudtad, hogy rám akarja bízni - ismételtem meg sürgetőbben, mivel nem kaptam választ.

- Tudtam - bólintott végül vonakodva.

- Persze, hogy tudtad. Mindenki tudott róla. Kivéve persze engem - mosolyodtam el gúnyosan és felálltam.

- Lia...

- Felmegyek a szobámba - vágtam közbe, mielőtt Ric mentegetőzni kezdett volna. Rá sem nézve a fiúra az emelet felé indultam és csak akkor fordultam vissza egy pillanat erejéig, mikor már a lépcsőnél álltam.  - Jut eszembe, apa beszélni akar veled. Ne várakoztasd meg, nem szereti - vágtam hozzá a fiúhoz hűvösen és könnyeimet nyelve felrohantam.

Utáltam veszekedni Ricardóval. Ilyenkor mindig az az érzésem támadt, hogy elveszítettem azt az egyetlen embert is, aki eddig mellettem állt, még akkor is, ha tudtam, később úgy is kibékülünk. Most viszont mérges voltam rá, mert gyűlöltem, ha hazudott nekem vagy titkolózott. A testvéremnek tekintettem és ez olyan volt, mintha elárult volna.

Mikor felértem a lépcsőn, megálltam és mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a sírást. Tapogatózva indultam meg a folyosón és már éppen nyitottam volna a szobám ajtaját, mikor halk zajt hallottam a szemközti szobából. Lecsúsztattam a kezem a kilincsről és hátat fordítva az ajtómnak nekivetettem a hátam, úgy hallgatóztam. Dobogás, fém csörgése és halkan elmormolt szitkozódás.

Előreléptem és ezúttal a másik ajtó kilincsét nyomtam le. Itt az idő újra szembenéznem vele.