Fourteen: "Nem bírom tovább!"

Hai babes!
Itt lenne a 14. rész, ami szerintem elég eseménydúsra sikeredett, főleg a vége! És azt is megsúgom, hogy a következő még izgalmasabb lesz... Na! Először is köszönöm szépen a hozzászólásokat, nagyon örülök, hogy most kicsit több érkezett! Másodszor, remélem tetszeni fog a rész és továbbra is várom a véleményeket!
Jó olvasást! :) x

Vártam egy kicsit, mielőtt beléptem volna a konyhába, ezzel időt hagyva Georgenak... mire is? Talán, hogy kicsit összeszedje magát. Nem lehetett könnyű neki ilyen állapotban látni az édesanyját, amit teljesen megértek. Nekem is hosszú évekbe telt feldolgozni anya hiányát, hisz ő volt a legfontosabb személy az életemben és ezzel George is így lehet. Most úgy érzi, ő okozta az édesanyja fájdalmát és emiatt ostorozza magát, pedig ez nem igaz. Mert ez az én hibám. Ez is, ahogy minden rossz, ami az utóbbi napokban történt vele.

Mikor csatlakoztam hozzá, már az asztalnál ült. Szótlanul a konyhaszekrényhez léptem, kivettem két tányért és evőeszközöket. Az egyiket odacsúsztattam neki, majd a sütőből kiügyeskedtem a zöldséges rakott tésztát és letettem elé.

Mivel még mindig nem volt hajlandó megmozdulni, ezért fogtam és szedtem neki egy adaggal, aztán magamnak is. Nem zavartattam magam, enni kezdtem és olyanokat motyogtam, hogy "ez isteni" vagy "erre megérte várni", de semmi hatása nem volt. George továbbra is olyan volt, mint egy zombi, ezért kedvetlenül abbahagytam az evést, letettem a villámat és felpillantottam a fiúra.

- Tudom, hogy hiányoznak - kezdtem bele kedvesen. - Én még mindig ezt érzem anyával. Minden egyes nap, amikor felkelek, arra gondolok, hogy bárcsak itt lenne. Hogy bárcsak inkább én lettem volna az, aki...

- Elég! - csapott az asztalra George, mire riadtan elharaptam a mondandóm további részét. - Ne mondj ilyeneket! Ne beszélj nekem arról, hogy neked milyen nehéz! Az apád egy rohadt maffiás és te sem vagy jobb nála! Nem hozhatod szóba a családomat és én sem akarok róluk beszélni! - tört ki belőle, szinte ordított. Aztán elhallgatott, fejét lehajtotta, csak a nehéz légzése visszhangzott a méretes helyiségben. Megilletődve néztem rá, de megértettem, hogy muszáj volt ezt kiadnia magából és azt is tudtam, hogy igazából nem akart megbántani... Amit mondott mégis szíven ütött, mert igaza volt. - Inkább együnk - mormolta végül és még mindig kerülve a pillantásom, kezébe vette a villáját.

Én is így tettem és amíg folytattuk az evést nem hallatszott más, csak az evőeszközök zaja, amikor a tányérhoz ütődött. George előbbi kitörése után nem tudtam, mit mondhatnék vagy hogyan közeledhetnék hozzá. Tartottam tőle, hogy ha megpróbálok beszélgetni, újra rám ordít vagy mérgében valami meggondolatlan dolgot tesz, ezért csendben maradtam, a hallgatás viszont kellemetlenül érintett. Mint mostanában olyan sokszor, megint bizonytalan voltam és nem láttam előre, mi a következő lépés.

- Figyelj, Lia, sajnálom, hogy kiborultam, nem gondoltam komolyan, amiket az előbb mondtam - szólalt meg hirtelen George, mire meglepetten kaptam fel a fejem. Nem számítottam tőle bocsánatkérésre, nem is kellett volna, de jól esett, annak ellenére is, hogy ezeket már így is tudtam. - Csak... rohadt nehéz. Borzasztóan hiányoznak és tudom, hogy anya halálra aggódja magát miattam. És nem értem, hogy mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem - nézett egyenesen rám, mintha tőlem várná a megoldást.

- Nem tudom - ráztam meg a fejem és összeszorult a torkom, hogy nem tudok választ adni. Szerettem volna enyhíteni a szorongásán és tehetetlennek éreztem magam, amiért nem tehetem. Csak most jöttem rá, hogy halvány fogalmam sincs, miért pont ő. Hisz lehetetlen, hogy egy olyan fiú, mint George, valami olyat tett volna, ami erre késztette apámat vagy akár a főnökeit. - Apám semmit nem mondott - tettem hozzá, hogy ne gondolja azt, hogy nem akarom elárulni neki. - De ha visszajönnek, beszélek vele, hogy felhívhasd anyukád - jelentettem ki eltökélten.

George keserűen elhúzta a száját és bólintott, lerítt róla, hogy nem reménykedik semmiben. Én sem éreztem sokkal jobban magam, tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőzni apámat, de meg akartam ezt tenni George-ért. Ez volt a legkevesebb.

Még saját magamat is megleptem, de a következő pillanatban felugrottam az asztaltól és faképnél hagyva Georgeot, felrohantam az emeletre. Feltéptem a szobám ajtaját és megcéloztam a szekrényemet. Sokáig kotorásztam és szinte mindent kidobáltam, mire kezembe akadt a keresett tárgy. Már épp indultam volna vissza a fiúhoz, amikor a zsebemben rezegni kezdett a mobilom. A képernyőre pillantva ledermedtem. A kijelzőn Ricardo neve tűnt fel, de képtelen voltam felvenni. Nem akartam vele beszélni, végig kellett csinálnom, amit elhatároztam. Ezért ahelyett, hogy válaszoltam volna a hívásra, kikapcsoltam a mobilt, visszacsúsztattam a zsebembe és elhagytam a szobát.

Visszaszáguldottam a konyhába és lehuppantam a székre George elé, aki fél szemöldökét felhúzva bámult rám. - Nyújtsd ide a kezed - lihegtem, mire a fiú még értetlenebb arcot vágott, de tette, amire kértem.

Az eddig a kezemben szorongatott kis fémkulcsot a zárva illesztve elfordítottam és addig tekertem, amíg meg nem hallottam a figyelmeztető kattanást. Megfogtam George kezét és kibújtattam a fémből, majd ugyanezt megismételtem a másikkal is és arrébb löktem a bilincset.

Amíg ezzel foglalatoskodtam egyszer sem pillantottam fel Georgera, most viszont tekintetem az arcára siklott. Tátott szájjal figyelt, pillantását köztem, a kezei és a bilincs között járatta. - Ezt nem lenne szabad - ingatta a fejét lassan. - Az apád...

Válaszul halványan elmosolyodtam. - Nem számít, mit szabad és mit nem. Már nem érdekel, nem bírom ezt tovább csinálni - vontam meg a vállam és megkönnyebbültem, hogy végre hangosan is kimondtam. - Mellesleg, amit nem tud, az nem fáj neki - Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy ha rájön, nekem viszont piszkosul fájni fog.

George még mindig áthatóan méregetett, volt valami fura a tekintetében, amitől kezdtem zavarban érezni magam. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de továbbra is éreztem magamon a pillantását. Aztán megérintette az asztalon heverő kezemet, ami miatt muszáj volt felnéznem.

Egy ideig csak méregettük egymást, próbáltam felmérni, hogy mire gondolhat, de képtelen voltam megfejteni a mélybarna szemeket. A bizsergés, amit a bőrömön köröző ujjai okoztak és az egész lénye elvonta figyelmemet.  - Köszönöm - szólalt meg rekedt, mégis bársonyos hangon,  közben hüvelykujjával a kézfejemet cirógatta, amitől kirázott a hideg.

Aztán a következő percben már az asztalon ültem, George pedig előttem állt és karjait szorosan körém fonva csókolt. Mióta megláttam erre vártam, most mégis egészen más volt, mint ahogyan elképzeltem. Vad volt és kétségbeesett, de kifejezetten jó érzés.

- Mit csinálsz? Ezt nem tehetjük meg... nem szabad - ziháltam és levegő után kapkodva, kipirultan néztem George csillogó szemeibe, miután levegőhiány miatt elhúzódtam.

- Nem számít, mit szabad és mit nem. Már nem érdekel - használta az én szavaimat, amivel még egy kis mosolyt is sikerült az arcomra csalnia, a következő mondatánál viszont elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrülten ütötte a mellkasom. Annyiszor elképzeltem, ahogy ezt mondja, hisz én is ugyanígy éreztem.

- Nem bírom tovább távol tartani magam tőled.

Thirteen: Van, akit nem lehet pótolni

Hai Babes!
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem tetszeni fog. Igazából nem tudom, hogy mi a véleményetek a történetről, mert nem nagyon kapok visszajelzést. Jó lenne, ha mondanátok egy rövidke véleményt, mert így nem tudom, hogy min javítsak, vagy kell-e egyáltalán valamin javítanom!
Jó olvasást! X

Nem is tudom, melyikünk döbbent meg jobban... én vagy George. De ha tippelnem kellene, akkor talán George-ot mondanám, mivel nem a legkellemesebb érzés, ha egy fegyvert nyomnak az arcodba. Velem is előfordult jó párszor, de én ebben nőttem fel és már egészen megszoktam, ellentétben a fiúval, aki kezét felemelve állt velem szemben és szemeiben váltakozott a rémület és értetlenség.

Alig pár másodperc múlva észbe kaptam és leeresztettem a pisztolyt, mire George érezhetően megkönnyebbült. Lazított a testtartásán és az ijedtsége is alábbhagyott. - Ne haragudj, de felébredtem és nem tudtam, mi történt - magyaráztam és a konyhaszekrényre tettem a fegyvert, hogy lássa, nem akarom bántani.

Valójában, amikor a fotelben ébredtem és magamhoz térve tudatosult bennem, hogy George nincs a szobában hatalmas kétségbeesés vett erőt rajtam. Bármennyire is meg akartam akadályozni, hogy valami baja essen, őrülten féltem, hogy megszökött és apám vagy a feljebbvalói haragja rajtam csattan, úgy ahogy egykor édesanyámon.

Első gondolatom rögtön a fiókom mélyére rejtett pisztoly volt, amit még Ric adott nekem. A szobámba rohantam és minden eshetőségre készen vettem magamhoz a fegyvert, de hála az istennek, nem volt rá szükség. Azt hiszem, vele szemben sosem használtam volna... nem lettem volna rá képes. Ez pedig jócskán rányomta bélyegét a további sorsomra.

- Semmi gond - rántott vissza a valóságba George. A hangja kicsit még remegett, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy próbálta csillapítani heves légzését. - Csak egy pillanatig azt hittem, hogy tényleg átlyukasztasz. A tekinteted... - Elhallgatott és fejét kicsit félrebiccentve vizsgálta az arcomat.

- Csak óvatos voltam, ennyi az egész. Bárki lehetett volna - hárítottam el a feltevését. Tisztában voltam vele, hogy miről beszél. Ilyen helyzetekben visszatért a régi énem, aki könyörtelen és rideg. Ezt látta George egy pillanatra. De csak néhány másodpercre, míg nem tudatosult bennem, hogy ő az, aki előttem áll. Őt sosem tudnám bántani. - Mit keresel itt? - tettem fel inkább a legkézenfekvőbb kérdést és tekintetem a pulton heverő mobilomra vándorolt, majd homlok ráncolva néztem újra a fiúra.

Ő is követte a pillantásom útját és hirtelen úgy tűnt, mintha zavarba jött volna. Nyelt egyet, majd egy pimasz mosolyt villantott rám, ezzel megtörve az előbbi kínos csendet. - Csak valami ehetőt kerestem, ha már nyitva hagytad az ajtót, de nem igazán jártam sikerrel - magyarázta. Még mindig volt bennem egy kis kétely, de bólintottam és felültem az egyik bárszékre.

- A főzés nem az erősségem - vontam vállat bocsánatkérően és gyorsan elkaptam a pillantásom Georgeról, aki velem szemben, a márványpultnak dőlve állt. 

- Nekem viszont elég tűrhetően megy. Mi lenne, ha eltakarítanánk ezt - bökött az odakozmált próbálkozásomra. -, és csinálnánk valamit, amitől nem halunk meg, ha megesszük? - vigyorgott rám.

- Hé, azért annyira nem rossz! - grimaszoltam. Felálltam és a fiút kikerülve belenéztem a tűzhelyen hagyott edénybe. - Rendben, ez borzasztó - ismertem be.

- Gondolod? - kérdezte George, áthajolva a vállam fölött és ő is szemügyre vette az elfeketedett masszát.

- Akkor mutasd meg, hogy te mit tudsz! - néztem rá kihívóan, mire ő felvonva a szemöldökét, apró mosollyal a szája sarkában felém fordult.

- Ha akarod - bólintott és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

Egy ideig farkasszemet néztünk, de végül én voltam az, aki elfordult. - Mit csináljak? - kérdeztem, miközben pakolgatni kezdtem az edényeket, hogy addig se kelljen Georgera néznem.

A hangom erőtlen volt, csakúgy, mint a végtagjaim. Nem értem mi ütött belém az előbb, nem szabadna így viselkednem vele, ilyen közel engedni őt magamhoz. Sőt, nem is szabadna itt lennie. De olyan jó érzés volt... mintha csak egy átlagos este, két fiatal élvezné egymás társaságát. Szokatlan volt, de kellemes és nem akartam, hogy véget érjen.

- Mondjuk elmosogathatnál, amíg én összekészítem a hozzávalókat.

Bólintottam és hozzáláttam kisikálni az edényekből a beleszáradt ételmaradékot, közben néhányszor George felé pillantottam, aki elmélyülten vágta fel a zöldségeket. Most másnak láttam őt, mint amikor idehoztuk, nyugodtabbnak és összeszedettnek és rá kellett jönnöm, hogy mellette én is más voltam. És végre jó értelemben.

Amikor végeztem a mosogatással, megtöröltem a kezem és megálltam George mellett. - Segítsek még valamit? - érdeklődtem félszegen, bár nem sok mindenben lehetettem volna hasznára.

- Boldogulok, mindjárt megvagyok vele - mosolygott rám, ezért gyorsan viszonoztam a gesztust és inkább átmentem a nappaliba, hogy ne zavarjam. 

Érthetetlen, de nem féltem magára hagyni őt. Egyáltalán nem tartottam tőle, hogy valami olyasmit tesz, amivel bánthatna. Ha apám ezt látja, minden bizonnyal kemény büntetésre számíthattam volna. De nem volt itt és ennek végtelenül örültem. Valami azt súgta, inkább tőle kell tartanom, mint Georgetól. Megbíztam a fiúban, elvégre neki lehetett volna oka kételkedni bennem és mégsem tette.

Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, csakhogy ne a fülsüketítő csendben kelljen ülnöm. Cél nélkül végigpörgettem a csatornákon, de az egyiknél megakadtam. Megbabonázva hallgattam az esti híreket, ahol közölték, hogy nyomozás indult George Shelley eltűnésének ügyében. Éppen az édesanyját faggatták, hogy tud-e bármit, ő pedig sírva ismételgette, hogy csak vissza akarja kapni a fiát. Megrendítő volt, a szemembe könnyek szöktek.

- A családomat igazán nem kellett volna belevonniuk, de gondoltam, hogy ez lesz.

A fejem a hang irányába kaptam. George az ajtófélfának dőlve állt, arcán keserű mosoly játszott, miközben szemét le sem vette a képernyőről. Tekintete megkeményedett és arcizmai meg-megrándultak az elfojtott fájdalomtól. Kikapcsoltam a tévét, de még így is az elsötétedett képernyőt bámulta.

- Sajnálom - mondtam, csak hogy megtörjem a ránk nehezedett csendet, de a hangom nem volt hangosabb a suttogásnál. - Nagyon hiányoznak? - tettem fel a kérdést óvatosan.

Tényleg érdekelt a válasza. Elvégre neki volt családja, akik szerették és törődtek vele. Nekem is volt apám, de mégis olyan volt, mintha szülők nélkül nőttem volna fel és néha azt kívántam, bárcsak inkább így lett volna. Ezért elképzelni sem tudtam, hogy milyen érzés lehet most a fiúnak.

George végre-valahára elszakította tekintetét a készülékről és hajlandó volt rám nézni, de a tekintete üres volt. - Gyere, mindjárt kész a vacsora - tájékoztatott, majd sarkon fordult és magamra hagyott.

Elnyomtam egy sóhajt, felálltam és követettem a konyhába. Bármennyire is közel kerültünk egymáshoz, egyvalamit nem tudtam pótolni. A családját.

Twelve: Bízom benne

Hai babes!
Először is, ne haragudjatok a két nap késésért, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Most viszont meghoztam a részt, remélem, hogy tetszeni fog! Köszönöm szépen a hozzászólásokat, most is örömmel fogadom! Jó olvasást! :) X

*GEORGE*

Most rajtam volt a sor, hogy elmerengjek Thalia vonásain. Az arcbőre sima volt és szinte természetellenesen fehér, mintha nem sokszor érte volna napfény, ezzel éles ellentétben állt sötétbarna haja és mélykék szempárja, amit eddig csak néhányszor láthattam, mivel általában kerülte a pillantásom. Emellett nagyon vékony volt, kulcscsontja még a felsőjén át is kirajzolódott, arca kicsit beesett, mintha beteg lenne. Mindezek ellenére nagyon vonzónak és szépnek találtam.

A lány légzését hallgattam és gondolkoztam. Jól tudtam, hogy nem azon kellene agyalnom, hogy miként kerülhetnék hozzá közelebb, mikor ennél sokkal nagyobb szarban vagyok, de ha a közelemben volt, akaratlanul is ezt hozta ki belőlem. Az idő múlásával a titkolózását és kezdeti ridegségét felváltotta egy teljesen más viselkedés. Most gyengébb volt és sebezhető, de ez volt valójában ő. Végre nem akart erősnek tűnni, hagyta, hogy az érzelmei utat törjenek és talán így megengedi, hogy segítsek. Segítsek neki és magamnak is.

A tagjaim elgémberedtek a hosszas egy helyben üléstől, ezért felálltam és körbesétáltam, hogy kicsit megmozgassam magam és elűzzem a tagjaim merevségét. Az ablakhoz mentem és megpróbáltam kinyitni, hogy kicsit felfrissítsem az áporodott levegőt. A régi zár nehezen bár, de végül engedett és szélesre tártam az ablakot. Mélyen magamba szívtam a hűvös levegőt, a szökés eszembe sem jutott, lehetetlen lett volna a rácsoktól, de még anélkül is, az emeletről, megbilincselve egyenesen öngyilkosság. Kiabálni? Ugyan minek? A környék olyan volt, mintha senki nem lakott volna itt, minden ház elhagyottnak tűnt, felesleges lett volna minden erőfeszítés. Egyébként sem így akartam innen kikerülni.

Ahogy ezeken merengtem, nyikorgást, majd egy csattanást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, egyszerre több gondolat is végigfutott rajtam, de egyik sem igazolódott be. Először Thalia felé pillantottam, de továbbra is összekuporodva aludt a fotelben. Ezután az ajtóra néztem, de ott sem tapasztaltam mozgást. Ellöktem magam az ablaktól és három lépéssel átszelve a helyiséget az ajtónál termettem. Próbaképp megfogtam a kilincset és legnagyobb döbbenetemre a legkisebb erőfeszítés megtétele nélkül nyitottam ki az ajtót.

Először nem tudtam, mit tegyek. Felmerült bennem, hogy talán csak az a seggfej jött vissza és tesztelni akar, de aztán rájöttem, hogy nem láttam kocsit a ház előtt és semmi jelet, hogy bárki is lenne a házban rajtunk kívül. Eszembe jutott, hogy amikor Lia bejött, nem hallottam a kulccsal matatni. Tehát ő volt elővigyázatlan és nyitva felejtette az ajtót.

Gyorsan hátralestem és mivel semmi mozgást nem tapasztaltam, ezért mielőtt meggondoltam volna magam, kiléptem a folyosóra és behúztam magam mögött a szoba ajtaját, hogy a huzat ne csapkodhassa. Mivel, amikor behoztak ide, nem voltam magamnál, fogalmam sem volt, hogy mit merre találok, de sejtettem, hogy inkább a ház lenti helyiségeit használják, így a földszintre indultam. 

Ahogy vártam, nem találtam túl sok személyes holmit, csak néhány ruhadarab és üres pizzás doboz hevert a nappali padlóján. Körbejártam mindent, akármilyen kis apróság jól jött volna, ami utalhat rá, hogy kik az elrablóim vagy miért kerültem ide, de semmit nem találtam. Vagy nem is volt semmi, vagy profin eltüntették a nyomokat.

A nappaliból a konyhába vezetett az utam, ahol rögtön feltűnt az odaégetett étel csípős szaga és a felhalmozott koszos edények bizonyították, hogy Thalia tényleg megpróbálkozott a vacsorakészítéssel, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Megmosolyogtatott a tudat, hogy bizonyára gőze sincs a főzésről, de mégis bevetette magát a konyhába.

Aztán tekintetem továbbsiklott a konyhapultra és lefagyott a mosolyom. Közelebb léptem és lassú mozdulatokkal kezembe vettem a márványlapon fekvő mobilt. Valószínűleg Lia felejtette itt, amikor félbe hagyva a konyhában végzett tevékenységet, feljött hozzám. Elgondolkozva forgattam kezemben a kis készüléket. Itt a tökéletes lehetőség, felhívhatnék akárkit és segítséget kérhetnék. Nincs itt senki Thalián kívül, semmi bajom nem eshetne és sima ügy lenne az egész. De pont a lány miatt hezitáltam. Ha ránk törne egy csapat rendőr, hiába kezdenék magyarázkodni, nem kérdeznének semmit, Liát is ugyanolyan bűnösnek tartanák, mint az apját. Ezt pedig el akartam kerülni. Őrültségnek tűnt, de minden perccel, amit vele kellett töltenem, csak egyre fontosabbá vált és meg akartam menteni. Mindkettőnknek segítségre volt szüksége.

Hosszas hezitálás után végül beírtam az első számot, ami eszembe jutott és fülemhez emeltem a készüléket. Feszülten hallgattam a búgást, már azt hittem fel sem veszi, de épp amikor ki akartam nyomni, a vonal kattant és a jól ismert hangot hallottam. - Halló?

Vettem egy mély levegőt, mielőtt válaszoltam volna. - JJ, itt George.

- George? Úristen ember, mi van veled? Mi történt? Hol vagy? Mondj már valamit! - kiabált rám, miután egy levegővel elhadart vagy húsz kérdést.

- JJ, állj le, oké? - vágtam közbe, felemelve a hangom. - Mindent elmondok, csak hallgass végig! Nincs sok időm.

Erre a kijelentésre bandatársam végre hajlandó volt befogni és rám figyelni. - Van ott még valaki? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért. Nem szerettem volna, ha más is fültanúja a beszélgetésnek, konkrét terveim voltak, erről pedig csak JJ-nek kellett tudnia.

- Ne szórakozz már! - csattant fel. Kezdtem feldühíteni, de tudnom kellett, ezért továbbra is hallgattam. - Nincs itt senki, a kocsimban ülök, most indulok Cat-hez - közölte végül. - Most már el árulnád mi a fene folyik itt? Hol az istenben vagy? Utoljára akkor láttalak, mikor odamentél ahhoz a csajhoz a bárban. Anyukád rohadtul aggódik és ha most szórakozol, esküszöm, hogy...

- Rendben. Haver, nagyon figyelj rám - kezdtem bele, mintha meg sem hallottam volna az előbbi kirohanását. - A csaj, akivel láttál, valami maffiafőnök lánya - Erre a kijelentésemre JJ felhördült, ezért gyorsan folytattam. - Nyugi, semmi bajom! Fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt, de szeretnék tőled egy szívességet kérni. Ha legközelebb felhívlak, értünk kellene jönnöd.

- Meg vagy te húzatva? A rendőrséget kellett volna hívnod, nem engem! És mi az, hogy értünk? - kelt ki magából újra. - Hol vagy?

- Figyelj, JJ, Thalia nem akarta ezt, az egészet az apja kényszerítette rá. Megismertem és már csak egy hajszál választ el attól, hogy rávegyem, hogy megszökjünk. Hidd el, ő az egyetlen, aki most segíthet - hadartam, figyelmen kívül hagyva a hollétemre vonatkozó kérdést, próbáltam vele megértetni a helyzetet.

- Neked teljesen elment az eszed - tagolta a szavakat lassan. - Az a csaj drogot kevert az italodba, elkábított és elrabolt, te meg azzal jössz nekem, hogy nem is olyan vészes? - Volt egy olyan érzésem, hogyha most itt lett volna, behúz egy jó nagyot, hogy észhez térjek. De anélkül is tökéletesen tudatában voltam a döntéseimnek.

- Hajlandó vagy segíteni, vagy keressek valaki mást? - tettem fel a kérdést nyugodtan, száz százalékig tudatában a válasznak.

JJ káromkodott egy sort és hallottam, hogy ököllel a műszerfalra csap. - Csak bökd ki, hogy mit kell tennem - sóhajtott végül, hangja remegett az elfojtott indulatoktól. 

- Rendben. Hamarosan újra fel foglak hívni. Csak annyit kérek, hogy akkor azonnal gyere értünk. Még nem tudom mikor és egyenlőre azt sem, hogy hová, ne kérdezz semmit, akkor majd mindent elmondok - vázoltam neki az elképzelésemet.

Néhány másodperces hallgatás után JJ újra megszólalt, de egyáltalán nem ezt a kérdést vártam tőle. - George, te beleestél abba csajba? Ez nagyon rossz ötlet... tudod, hogy ki ő és mit tett. Inkább tartsd távol tőle magad és...

Élesen beszívtam a levegőt. Tartottam tőle, hogy megpróbál majd lebeszélni. Feleslegesen, én már döntöttem. - Haver, én sem értem ezt az egészet, csak azt tudom biztosra, hogy Thaliát kényszerítették. Mesélt nekem. Szörnyű dolgokat, amiken keresztül kellett mennie. Ő nem akarja ezt, JJ. Segítenem kell neki... én bízom benne - mondtam ki végül, ami már egy ideje foglalkoztatott belülről. Tényleg úgy éreztem, hogy megbízhatok a lányban.

- Rendben - A hangja beletörődő volt és az előbbi dühe szinte teljesen elpárolgott. -Csak vigyázz magadra, George!

- Meglesz - biztosítottam. - És JJ, kérlek ne mondj semmit anyáéknak. Nem akarom, hogy aggódjanak - halkult el a hangom.

Tudtam, hogy nagy kérés ez JJ-től és óriási terhet raktam ezzel a vállára, de nem akartam senki mást belekeverni ebbe. Ő volt az az ember, aki kellőképpen érett és felelősségteljes volt ahhoz, hogy ne szúrjuk el és senkinek ne essen baja. 

Végül elköszöntem tőle és megszakítottam a vonalat. A híváslistából kikerestem a számát és a törlésre nyomva eltávolítottam. Alig fordultam meg, amikor váratlanul lépteket hallottam a szomszédos helyiségből, mire az adrenalinszintem az egekbe ugrott. Kétségtelen; lebuktam.

Eleven: Lopott csókok

Hola sweeties!
Jelentem, itt a következő rész. Köszönöm szépen a kommenteket, itt is örülnék néhány hozzászólásnak, ne sajnáljátok! :D Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást hozzá! :) x

Nem igazán voltam otthon a konyhában, elvégre sosem volt olyan személy, aki megtanította volna ezeket a dolgokat. Vagy bármi olyat, amit egy fiatal lánynak illett volna tudnia.

Többnyire gyorskaján és mireliten éltünk és úgy gondoltam, hogy ez így van rendjén. Most viszont, egy rögtönzött vacsorával akartam meghálálni, amit George tett értem - elvégre közel három napja nem evett rendesen - és kellemetlenül érintett, hogy minden bizonnyal képtelen leszek elkészíteni. Pedig a szendvicsek, amikkel napok óta etettem, nem voltak túl laktatóak.

Ennek ellenére mégis megpróbálkoztam, de a végeredmény semmi jót nem tükrözött. Másfél óra elteltével kimerülten rogytam le egy székre és lemondóan löktem arrébb a szánalmas próbálkozásom eredményét tartalmazó edényt. Időközben besötétedett és én semmire nem jutottam.

Felálltam és az emeletre indultam, hogy közöljem a fiúval, hogy ma is csak szendvicset kap. Ki tudok biztosítani egy fegyvert és használni is tudom, de képtelen vagyok főzni. Most éreztem csak igazán, hogy gőzöm sincs a normális életről és meg kell hagyni, nyomorult érzés volt.

Az ajtó előtt állva tétováztam egy kicsit, újra rámtört a bizonytalanság, de aztán mégis rászántam magam és benyitottam. Arra, ami fogadott viszont nem számítottam.

George szétterülve feküdt az ágyon és aludt.

Lélegzet visszafojtva, a lehető legcsendesebben léptem közelebb és felszisszentem, amikor a padló megreccsent a lábam alatt. Szerencsére George nem ébredt fel, így továbbra is őt figyeltem. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, nyugodt arca elárulta, hogy valóban alszik. Néhány hajtincse az arcába hullott, ezzel kényszerítve rá, hogy közelebb lépjek és kisimítsam őket.

Először csak az ujjaim hegyével értem a bőréhez, de ez nem volt elég. Többet akartam. Hozzáérni, kihasználni az alkalmat, mert talán soha többet nem érinthetem meg, miután felébred.

Tenyeremet próbaképpen az arcára simítottam, közben feszülten figyeltem, de meg sem rezdült, így felbátorodva lecsúsztattam a karjaira, majd a mellkasára. Beletúrtam a hajába és az arcát nézve eljátszottam a gondolattal, hogy megcsókolom. Közelebb hajoltam hozzá, de az utolsó pillanatban visszarettentem, ezért csak hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkán, de ez az apró érintés is elég volt.

George megmozdult, mire gyorsan hátráltam pár lépést és kissé ijedten vártam a reakcióját, viszont nem ébredt fel, mindössze az oldalára fordult és motyogott valamit, de nem tudtam kivenni, mi volt az.

A remegésem kezdett csillapodni és úgy tűnt George sem érzékelt semmit az előbb történtekből, mégsem kockáztattam, hogy újra a közelébe merészkedjek, ezért inkább bekuporodtam a fotelbe, államat a felhúzott térdeimre fektettem és pillantásomat Georgera szegeztem. Nem csináltam semmi mást, csak figyeltem. Arcának minden apró vonását, az alig észrevehető hibákat és a tökéletességeit egyaránt próbáltam az emlékezetembe vésni, könyörtelenül emlékeztetve magam, hogy már nem sokáig láthatom. Ha apám megkapja a pénzt, George elmegy és mi sosem leszünk együtt, ez így van rendjén.

Azt terveztem, hogy egész este és éjszaka itt maradok és addig fogom figyelni, amíg fel nem ébred. Ez így körülbelül negyed órán keresztül, csak a lélegzetvételem és a matrac rugójának hangja hallatszott, valahányszor George megmozdult. Olyankor megdermedtem és felkészültem rá, hogy kinyitva a szemeit első dolga lesz, hogy kiküld a szobából, de erre sosem került sor. Aztán éreztem, hogy a fáradtság és az idegeskedés kezd maga alá gyűrni és egyre laposabbakat pislogtam. Próbáltam küzdeni az álmosság ellen, de a szempilláim elnehezedtek és nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Fejemet a fotel támlájának döntöttem és lehunytam a szemem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy elszalasztottam az utolsó alkalmat, hogy olyan zavartalanul figyeljem Georgeot, ahogy eddig még sosem sikerült.


*GEORGE*

Hatalmas önfegyelembe került nyugton maradnom és alvást színlelnem, miközben Thalia ilyen közel ült hozzám. 

Magam sem értem miért, de amikor meghallottam az ajtó előtt sírni, felébredt bennem valamiféle védelmező ösztön. Magamhoz akartam ölelni, ugyanúgy, mint amikor az édesanyja miatt borult ki, viszont most az ajtó az utamat állta. Mégis tenni akartam valamit, ezért lehuppantam a földre és beszélni kezdtem neki. A mondandómnak jóformán semmi értelme nem volt, csak mondtam, ami eszembe jutott, egyetlen céllal: hogy eltereljem a figyelmét.

Hirtelen ötlettől vezérelve énekelni kezdtem a Beautiful Life-ot. Csak remélhettem, hogy belelát a dalba és magára ismer. Konkrét célom volt ezzel. Rá akartam venni, hogy dobja le az álarcát és mutassa meg, hogy milyen valójában, hisz tudtam, hogy most egy szerepet játszik. Hogy csak előttem akar erősnek tűnni, de ha továbbra is magába folytja az érzelmeit, a fájdalma és kétségbeesése belülről teljesen fel fogja őrölni.  

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de úgy tűnt, hogy sikerült hatnom rá és valamennyire megnyugtatnom. A sírása elhalkult, már csak halkan szipogott, de éreztem a változást. Figyelt rám... egészen addig, amíg megkértem, hogy jöjjön be és ne az ajtón keresztül társalogjunk. Akkor egy kifogással kimentette magát és mire válaszolhattam volna, már csak a távolodó lépteit hallottam. Megint elzárkózott, egyszerűen képtelen voltam áttörni a falat, amit maga köré épített. Mindig kívül maradtam, az időm pedig vészesen fogyott.

Ököllel a falba vertem, majd feltápászkodtam és az ágyhoz mentem. Végigdőltem rajta, hátam keményen a matracnak csapódott. Kezemet a hasamra fektettem - rohadtul idegesített a bilincs -, lábammal pedig az ágy oldalát kezdtem ütemesen rugdosni. 

Több szempontból is zavarodott voltam. Jól tudtam, hogy nem kéne ilyesmit éreznem a lány iránt. Ha anya vagy a srácok hallanák ezt, valószínűleg csak döbbenten közölnék velem, hogy nem vagyok normális. Én is így gondoltam, de nem tudtam tenni az érzés ellen. Már nem csak a szabadulásom kulcsaként tekintettem Thaliára és ez feldühített. 

Most pedig itt ül, szinte karnyújtásnyira, érzem a testéből áradó hőt és a parfümje illatát. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz, de azzal csak az ellenkezőjét érném el és újra elmenekülne, ahogy eddig is tette. 

Ezért inkább kivártam. Próbáltam egyenletesen szedni a levegőt, mikor megéreztem, hogy keze az arcomra siklik, majd onnan a mellkasomra. Gyengéden érintett, mintha félne. Alig bírtam türtőztetni magam, amikor megéreztem a leheletét, mindössze néhány centire a számtól. Tudtam, hogy meg akart csókolni és azt kívántam bárcsak megtette volna. Érezni akartam az ajkait az enyémeken, de ehelyett csak az ujja hegyét húzta végig az alsó ajkamon. Erre az apró érintésre viszont elpattant bennem valami, nem voltam képes tovább mozdulatlan maradni. A szemem megrebbent és - bár csak egy apró mozdulat volt -, mégis, a lány távolodásából rájöttem, hogy elszúrtam.

Magamban szitkozódtam és úgy tettem, mintha csak álmomban mozdultam volna, az oldalamra fordultam. Most arra vártam, hogy a lány kimenjen, én pedig összetörhessek valamit, vagy akárhogyan levezessem a dühömet, de ehelyett, mikor hunyorítva Thalia felé pillantottam, láttam, hogy bekucorodik a fotelbe, így ezt a tervet elvetettem. Továbbra is alvást kellett színlelnem, különben a lány még rájön, hogy az előbb csak játszottam.

Úgy negyed óra múlva, a halk szuszogás arra engedett következtetni, hogy kinyithatom a szemem. Felültem és a fotelben kuporgó Liára néztem. Ahogy sejtettem, aludt. Elmosolyodtam a látványon, ahogy hosszú szempillái az arcát takarták és néhány tincse is kiszabadult a sebtében elkészített kontyból.

Fogtam egy takarót, lekászálódtam az ágyról és a fotel mellé lépve, alaposan betakartam Thaliát, majd óvatosan fölé hajoltam és ajkaimat a homlokának érintettem. Néhány pillanat volt csak, aztán mikor elhúzódtam, elgondolkozva néztem rá. Kétségtelen, hogy volt bennem némi neheztelés a lány iránt, de tudtam, hogy nem ő választotta ezt az életet. Hirtelen támadt dühöm az apjának szólt, aki megkeserítette a  lánya életét... talán még jobban, mint az enyémet.

De eldöntöttem, hogy megfizet... mindenért. Ideje, hogy Thaliának végre normális élete legyen.

Ten: Elkezdeni élni

 Hola kedves olvasóim!
Elérkezett a vasárnap, ezzel pedig a következő rész ideje is. Mint mindig, most is szeretném megköszönni az előző részhez érkezett hozzászólásaitokat, rettentően jól esnek! Remélem ez a fejezet is legalább ugyanannyira fog tetszeni, mint az előző. Jó olvasást! Besos X

 Olyan lendülettel nyitottam be a bejárati ajtón, hogy majdnem orra estem a szőnyegben, de nem törődtem vele. Bevágtam magam mögött, majd gyorsan ráfordítottam a kulcsot és a cipőmet lerúgva máris az emeletre indultam.

A lépcsőn felfelé haladva megpróbáltam kitalálni, hogy mit fogok tenni vagy mondani, de semmi ésszerű dolog nem jutott az eszembe. Aztán rádöbbentem, hogy az egész dolog nem lehet ésszerű. Ez az egész nagyon irracionális. Éppen arra készülök, hogy bevalljam a fiúnak - akit elraboltam és az apám fogva tartja őt, még ki tudja mennyi ideig -, hogy őrülten meg akarom csókolni, beletúrni a hajába és hozzáérni, ahol és ahányszor csak lehet. Mikor vett az életem ilyen kétségbeesett és reménytelen fordulatot?

Mire a kérdéses helyiség ajtaja elé értem, az eddig érzett magabiztosságom és eltökéltségem nagy része elpárolgott. - Megbolondultál? Sosem kellenél neki - korholtam magam halkan.

Annyira a saját érzéseimre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott, vajon George hogy érez a helyzettel kapcsolatban. Velem kapcsolatban. Most viszont, ahogy álltam az ajtó előtt és a kilincset szorongatva tépelődtem, volt időm átgondolni.

Arra jutottam, hogy George sosem lenne képes még csak hasonlóan sem érezni irántam, amin nem is csodálkozok. Azt hiszem megbocsátani is nehéz lesz neki - ha egyáltalán hajlandó rá - és ha innen kikerül, soha többé nem akar majd látni, ez nem kérdés.

Ahogy ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, a torkom összeszorult és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Először fordult elő velem, hogy valaki iránt így érezzek és az a fiú minden bizonnyal a pokolra kíván. Elszúrtam, méghozzá kegyetlenül. A lábaim felmondták a szolgálatot, úgy, ahogy a könnycsatornáim is. Hátamat a kemény fának döntöttem, az ajtó mentén lecsúsztam a földre és sírni kezdtem. Elmehettem volna, be a szobámba, ahol senki sem hall, de képtelen voltam megmozdulni, ezért legalább megpróbáltam a lehető leghalkabban zokogni, de George így is meghallott.

- Thalia? - szólított meg, hangja közvetlenül az ajtó túloldaláról szólt. - Jól vagy?

Nem válaszoltam neki, továbbra is némán nyeltem a könnyeimet, csak néha hüppögtem fel halkan. Ha képes lettem volna, akkor sem szólaltam volna meg, elvégre George is tisztában lehetett vele, hogy nem vagyok jól és nem akartam most vele beszélni. Szégyelltem, hogy ennyire megtörtem, de azt még jobban, hogy ezt tettem vele. Még egy dolog, amit soha nem tudok jóvá tenni... és megbocsátani magamnak.

- Rendben - George viszont nem tágított, tompán érzékeltem egy dübbenést, ami azt jelentette, hogy helyet foglalt az ajtó túloldalán. Legnagyobb döbbenetemre beszélni kezdett, mindenféle apróságokról, többnyire arról mesélt, hogy mennyire élvezi, amikor koncerteznek és örömet okozhat a rajongóinak. Mesélt a fiúkról, azokról a helyekről, ahová eljutottak és még a családjáról is ejtett pár szót.

Nem kérdezte, hogy itt vagyok-e még, azt sem, hogy akarom-e hallani ezeket a dolgokat, csak beszélt és beszélt azzal a céllal, hogy megnyugtasson. Az sem számított neki, hogy talán nem is figyelek. De én figyeltem rá, jobban mondva ittam minden szavát.

Nem tudom, ő hogyan érzett ezzel kapcsolatban, de nekem furának hatott, hogy ennyire könnyedén elmondja nekem ezeket a dolgokat. Mintha bízna bennem... persze valószínűleg ez nem így van, de jó érzés volt azt hinni egy kis időre.

Míg beszélt, egyszer sem szóltam közbe, nem akartam kizökkenteni, mert talán ez az első és utolsó alkalom, hogy ennyire megnyílt nekem. Mikor elhallgatott, azt gondoltam, hogy elege lett a beszédből és belőlem is, ezért már készültem felállni, amikor énekelni kezdett. Ledermedtem és lassan visszaereszkedtem a padlóra, de a régi fa így is megreccsent alattam. George egy pillanatra megállt, aztán mégis folytatta. Lélegzet visszafojtva hallgattam mély, rekedtes hangját. Hallottam már énekelni korábban is - például az ominózus este -, de akkor nem figyeltem meg ennyire.

- There’s lots of make-up on her face to cover up an empty space, but there’s a lot behind those big blue eyes, she just don’t realize - Ezen sorok elhangzása után George éneke dúdolásba ment át, majd elhallgatott.

És bár nem tett semmi utalást, mégis úgy éreztem, hogy ez a pár sor rólam... jobban mondva nekem szól. Célzásként, hogy csak egy álarcot húztam magamra, hogy eltakarjam az érzéseimet, ami teljesen igaz volt. Egész életemben a kemény lányt játszottam, akit nem érdekel, hogy milyen családba született és hidegen hagyja, hogy milyen életet kellett élnie. Ez viszont nem volt igaz, belül csak egy összetört lány voltam.

Évek teltek el azzal, hogy meggyőzzem magam, elég erős vagyok és képes leszek ezt végigcsinálni. Apám is világ életemben ezt sulykolta belém, de hiába, akárhányszor részt vettem a mocskos üzleteikben, utána éjszakákon át álmatlanul feküdtem az ágyban és gyötört a kétely és bűntudat. Az életem azzal telt, hogy ezeket az érzéseket próbáltam elrejteni...  És ezek szerint nem végeztem elég alapos munkát, George ugyanis teljesen átlátott rajtam, ami mostanában nem volt nehéz. Az utóbbi napokban egy érzelmi roncsra hasonlítottam. Túl sokáig voltam rideg és érzéketlen, de már nem ment tovább.

- Köszönöm - A hangom rekedt volt a sírástól, de elég hangos ahhoz, hogy az ajtó másik oldalán tartózkodó fiú meghallhassa. Ezzel a lépésével felnyitotta a szemem, ugyanakkor újabb okom volt rá, hogy rosszul érezzem magam az ő problémája miatt, aminek én is jócskán a részese vagyok. Mindenesetre hálás voltam.

- Bármikor - dörmögte és a hanglejtéséből kihallatszott, hogy elmosolyodott. A hosszas csend után már kezdtem beletörődni, hogy nem fog válaszolni, de ez az egy szó őszintén lesokkolt. - Na, bejössz vagy továbbra is ülünk a kényelmetlen padlón és az ajtón keresztül beszélgetünk? - kérdezett rá, ezúttal könnyebb hangnemre váltva.

- Inkább készítek valami vacsorát - hárítottam el a felvetést. Az utóbbi egy órában történtek után kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, ha még a szemébe akartam nézni ezek után.

George válaszul mormogott valamit, amit beleegyezésnek vettem, úgyhogy lassan feltornásztam magam állásba. A lábaim remegtek kicsit, ahogy elindultam a folyosón. Mielőtt lementem volna a konyhába, útba ejtettem a fürdőszobát. A tükörből egy megviselt arc nézett vissza rám. A szemeim vörösek voltak a sírástól és az a kis festék is, amit használni szoktam, teljesen elmaszatolódott az arcomon.

A mosdó szélébe kapaszkodva vettem néhány mély lélegzetet, majd megnyitottam a csapot és hideg vízzel - több-kevesebb sikerrel -, megpróbáltam emberibb formát ölteni és eltüntetni a sírás nyomait. Amikor újra felpillantottam, már sokkal jobban festettem, de a sápadtságot és a szemem alatti karikákat még így sem tudtam elfedni. És, ahogy magamat szemléltem a tükörben, mégis feltűnt egy változás: a szemeim határozottságot sugároztak és egy elhatározás fogalmazódott meg bennem.

Ideje a kezembe vennem a sorsomat és végre elkezdeni élni.