Köszönet!

Sziasztok!

Tudom, hogy az előző bejegyzésnél már megköszöntem, de szeretném kicsit hosszabban is kifejteni a véleményem.

Először is egy kis mese. Amikor 2013. augusztus 20.-án felraktam a Prológust, igazából nem gondoltam, hogy be fogom fejezni a blogot. A történet vázlata megvolt a fejemben, de az ilyen témájú blogokba mindig belebuktam és nem sikerült befejeznem egyet sem. A második rész után úgy tűnt, ez is ugyanarra a sorsra - vagyis törlésre jut -, de végül nem így lett. És azt mondhatom, nagyon örülök neki.
Szerintem ahhoz képest, hogy nem sok könyvet, blogot vagy akármit olvastam, ami ilyesmivel foglalkozik, elég jól összehoztam ezt a kis történetet, amiért büszke vagyok magamra. Szerettem volna valami ütősebb dologgal előállni és kicsit kilépni a romantikus blogok közül. Igaz, hogy ez nem teljesen sikerült, hiszen ebben is megjelenik a szerelemi szál, de szerintem az mostanra lassan már elengedhetetlenné vált. (Vagy csak nekem van rá igényem. :P)
Lényeg a lényeg, hogy ezt a kicsit sötétebb hangvételű blogot szándékosan nem terveztem happy end-re. (Na jó, az elején megfordult a fejemben, viszont végül elvetettem azt az ötletet.) És véleményem szerint így lett kerek a történet.

Nagyon örülök még annak, hogy a kezdeti kis megakadásom után beindulni látszott a blog és egyre csak gyarapodtak az olvasók, valamint iszonyatosan jó érzés volt, hogy a blog túllépte a 10.000-es látogatottságot! 

Köszönök szépen minden egyes kommentet, főleg azoknak, akik nem voltak fáradtak minden résznél hagyni pár biztató szót, ez sokat jelentett - és jelent is! - nekem. És legfőképp köszönöm, hogy itt voltatok közel tíz hónapon át és olvastátok ezt a kis történetet! Ti vagytok a legjobbak!

Itt megtaláltok: www.rebelkisses.blogspot.hu

Ui.: Azért figyeljétek a blogot továbbra is, hátha érkezem még meglepetésekkel! :)

Epilógus

Sziasztok!
Huh. Hát itt van, eljött ez is. Ezennel a blog lezárul. El sem hiszem.... Köszönöm, hogy itt voltatok és olvastátok, remélem, hogy nem okoztam csalódást és kellőképpen izgalmas volt a történet. Jó olvasást az utolsóhoz! :)

A szertartást követően elveszve sétálgattam az összegyűlt családtagok és barátok között, nem éreztem idevalónak magam. Mindenki nevetgélt és olyan boldognak tűnt, én pedig egyáltalán nem éreztem jól magam, de mindenki elvárta tőlem, hogy eljöjjek, ahelyett, hogy magamba zuhannék. Pedig az elmúlt három hétben mást sem csináltam.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor Amy mellém lépett és kezét a vállamra tette. - Szia, köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rám melegen, de a szeméből szomorúság sugárzott, csakúgy, mint nekem. Neki sem lehetett könnyebb, de muszáj volt boldognak lennie, hisz ma volt az esküvője.

- Ez természetes - bólintottam, de képtelen voltam viszonozni a gesztusát. Még nem, nélküle nem. - Gyönyörű vagy, Nick szerencsés fickó - bókoltam neki, hogy ne érezze elutasítónak a viselkedésem.

A lány arca elkomorodott, egy könnycsepp futott át az arcán, miközben közelebb lépett és erősen magához ölelt. - Borzasztóan hiányzik. Tudom, hogy neked ezerszer rosszabb, ezért nem várhatom el, hogy itt maradj - suttogta a fülembe. - Csak annyit k-kérek, hogy látogasd meg. Helyettem is... én még nem vagyok rá képes - Eltávolodott tőlem és gyorsan megtörölte a szemét, mielőtt valaki megláthatta volna és újra arcára varázsolta a mosolyt.

Biccentettem, majd elköszönésként intettem egyet és elhagytam az ünneplő tömeget. Valóságos felszabadulás volt kilépni onnan, olyan volt, mintha meggyaláztam volna, amiért egy kis időre, de én is a boldog násznép része voltam.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom, ahogy azt Amy kérte. Az elmúlt napokban nem sokszor voltam ott. Jobban mondva, csak egyetlen egyszer, egyszerűen nem volt bennem annyi bátorság, hogy szembenézzek a ténnyel, de most azt éreztem, hogy ennyivel tartozom neki. 

Beszálltam a kocsiba, majd kis hezitálás után indítottam. Még most sem voltam biztos benne, hogy végig bírom-e csinálni, mégis céltudatosan haladtam az útirányom felé. Alig tíz percbe telt odaérnem és még további öt percig ültem a kocsiban, miután végre hajlandó voltam kiszállni.

Ahogy a célom felé sétáltam, eszembe jutott minden, amit együtt éltünk át. A jó és a rossz pillanatok egyaránt, de semmiért nem cseréltem volna el. A részemmé vált, még ilyen rövid idő alatt is.

Végül ott álltam, a hideg kő előtt és könnyek között olvastam a sírra gravírozott szöveget.

Thalia Artmenson 

1993 - 2014

"Örökké együtt. Csak te és én"

A feliratot én választottam ki, bár minden szava hatalmas pofonként ért, akárhányszor elolvastam. Hisz hazugság volt, nem teljesíthettem. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz. Hogy semmi baj nem éri, hogy majd én megvédem, de nem tudtam betartani az ígéretem. Még csak most kaptam meg, de már el kellett veszítenem. És tényleg igaz. 

Pokolian fáj.

Thirty: "Ha nem élném túl.."

Sziasztok drágák!

Úr Isten! Elhiszitek ezt? Az utolsó rész.... még kimondani is hihetetlen. Hát, remélem sikerült meglepetést okozni, de úgy, hogy tetszeni is fog. Holnap jövök az Epilógussal. Csók, xx

*GEORGE*

Hogy lehettem ekkora idióta?! Tudhattam volna, hogy Thalia apja áll a dolog mögött és, ha erről a lány értesül, kötelességének érzi majd, hogy ő hozza rendbe a helyzetet. Az apja pedig pontosan ezt akarta: egy lehetőséget, hogy bosszút állhasson.

Nem gondolkoztam, csak cselekedtem és idegességemben elkövettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett. Elárultam Thaliának, hogy Harriet eltűnt és így a lehető legnagyobb veszélynek tettem ki a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Így már nem csak a húgom, de a barátnőm miatt is halálfélelmem volt. Egy hatalmas barom vagyok.

Miután Lia megszakította a hívást, azonnal a rendőrséget tárcsáztam, kapkodva felvázoltam a helyzetet és szinte könyörögtem, hogy siessenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Egyedül azt remélhettem, Thaliának elég hosszú időbe fog telni az út ahhoz, hogy a rendőrök előbb érhessenek oda. Mert kétségem sem volt afelől, hogy egyenesen a régi házukhoz megy.

Nyomatékos utasításukat - miszerint mindenképpen maradjak a lakásomban -, figyelembe se véve, lerohantam a lépcsőn és bevágódtam az autómba. Utána kerestem a címnek és nagyjából rájöttem, hogy merre van a hely. Többször is átléptem a sebességhatárt és átcsúsztam a piros lámpákon, de most ez érdekelt a legkevésbé, egész úton csak azon imádkoztam, hogy a két lánynak ne legyen semmi baja.

Körülbelül fél úton járhattam, amikor a mobilom csörögni kezdett. Az utat figyelve, fél kézzel a készülék után nyúltam és meg sem nézve ki az, felvettem.

- George?

- Harriet? - A vékony, ijedt hang hallatán az összes vér kifutott az arcomból. - Hol az istenben vagy? - kérdeztem dühösebben, mint ahogy eredetileg terveztem.

- Már itthon. Elhagytam a mobilom, ezért nem tudtam szólni anyának. Ne haragudj - Hangjából kihallatszott a bűntudat.

Bár hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy a húgom jól van, de ez egyben azt is jelentette, hogy Thaliát feleslegesen tettem ki életveszélynek. - Miért nem tudsz jobban vigyázni a dolgaidra? Az most a legkisebb gondom, hogy nincs meg a telefonod - morogtam, majd jobban átgondolva a helyzetet, sóhajtva hozzátettem. - Semmi baj, nem a te hibád. Bárkivel előfordulhatott volna.

- De igen! - tört ki belőle kétségbeesetten, majd gyorsan visszafogta magát és lehalkította a hangját. - Mi lesz, ha miattam történik valami Thaliával?

Ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott. Most már világos volt, hogy az egész csak egy átverés. Egy csel, mert az apja tudta, hogy egy egyszerű indokkal nem tudja odacsalni őt, viszont, ha Thalia úgy érzi, hogy valamelyik szerette veszélyben van, akkor azonnal odamegy. És minket jóformán már a családjának tekinthetett.

- Nem lesz semmi baj - nyugtattam és ezt megpróbáltam magammal is elhitetni. - Visszahozom, ígérem, de most le kell tennem. Anyának ne szólj erről.

- Vigyázz magadra - suttogta a telefonba, majd a vonal elnémult.

Amint Harriet lerakta, azonnal Thaliát hívtam, de nem vette fel, amitől még ingerültebbé váltam. Visszadobtam a telefont az ülésre és újra teljes figyelmemmel koncentráltam a vezetésre. Valamiért éreztem, hogy közel járok, a levegőben tapintható volt a feszültség. Kisvártatva megpillantottam az utcatáblát, lassítottam és a házszámokat vizsgálva haladtam tovább, míg el nem értem a keresett helyet.

Nyomasztóan üres és csendes volt, sehol egy rendőr, már attól tartottam, hogy elkéstem vagy csak téves riasztás volt az egész. Lehet, hogy anyáék mégiscsak értesítették Thaliát és már otthon ücsörög nálunk. Sokkal könnyebb lett volna ebbe a hitbe ringatnom magam, ennek ellenére kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé.

A bejáratot zárva találtam és nem észleltem semmi mozgást. Sarkon fordultam és kész voltam a lehető leghamarabb elhagyni a helyet, miközben már újra Thaliát hívtam, mikor a ház mögül hangos szóváltás zaja ütötte meg a fülem. Sikoltás, majd kiabálás törte meg az eddigi csendet és még ilyen távolságból is ki tudtam venni, hogy ez a barátnőm hangja.

Gondolkodás nélkül vetettem magam abba az irányba, amerről Liát hallottam és alighogy befordultam a ház mögötti füves részre, megláttam őket. Thalia alig néhány lépésre állt az apjától, aki egy rozoga fészer ajtajában állt és fegyverét egyenesen Liára irányította. A férfi vett észre először, elvigyorodott, majd valamit mondott, amit a távolság miatt nem értettem. Thalia megfordult és, amikor észrevett, arcát kétségbeesés és rémület torzította el.

- George, menj innen!

Felém kiáltott, hallottam hangjában a félelmet, ahogy a mondat közepén elcsuklott, de igazából nem fogtam fel a szavak értelmét. Az egész helyzetből mindössze annyit láttam, hogy a barátnőmre egy pisztolyt szegeznek, ami bármikor elsülhet. Egy rossz mozdulat vagy szó és akármelyik pillanatban elveszíthetem.

Nem tudom, honnan merítettem lélekjelenlétet, de összeszedtem magam és tettem pár lépést feléjük. Thalia folyamatosan kiabált, megpróbált rábeszélni, hogy menjek el, viszont most először kizártam a hangját a fejemből és figyelembe sem vettem. Csupán a mögötte álló, még mindig eszelősen vigyorgó férfira összpontosítottam.

- Én kellek magának, nem igaz? - szólítottam meg, meglepően nyugodt hangon. - Hát, itt vagyok, tessék! Ezt akarta, nem? - tártam szét a karom és még közelebb mentem. A férfi állkapcsa megfeszült, más jelét viszont nem adta, hogy zavarja a köztünk csökkenő távolság. - De először engedje el a lányát, ő nem tehet semmiről.

Thalia apja hátravetette a fejét és karcosan felnevetett. - Drága fiam, úgy érzem, hogy nem látod át jól a dolgokat. Pontosan az én kislányom az, aki az egészről tehet. Cserbenhagyta a családját, azokat az embereket, akik felnevelték. Még Ricardót is megölette - Hallottam, hogy Thalia sírni kezd, de nem vettem le a szemem a velem szemben álló férfiról, most már csak pár méter választott el minket egymástól. - Hagyta hogy megkeféld és aztán feláldozott mindent és mindenkit, hogy téged megmenthessen - Felszisszentem, a düh minden másodperccel növekedett bennem. - Jól látod, mi fog történni, fiam, csak azt az egy dolgot nem vetted észre, hogy nem Thalia volt a célpontom. Rajta akarok bosszút állni, de azt akarom látni, hogy annyira szenved, amennyire én szenvedtem, amikor miatta elvesztettem az anyját - köpött egyet a lány felé, mire dühödten léptem felé, de a fegyver csöve most már rám irányult.

- Miről beszél? - nyögtem ki, egész testemben remegtem a visszafojtott indulatoktól.

- Jól hallottad. Az, hogy meghalt a feleségem, egyedül az ő hibája - mutatott Thaliára undorodva. - Ha nem akarta volna mindenáron megvédeni és egy jobb helyet biztosítani neki, akkor nem történt volna meg.

- Ez azért volt, mert a felesége szerette a lányát, nem úgy, mint maga, aki képtelen az érzésekre! - vágtam az arcába kíméletlenül.

Láttam, ahogy karján megfeszülnek az izmok, amikor kibiztosította a kézifegyvert. - Ne merészeld azt mondani, hogy nem tudok érezni! - ordított rám. - Mióta Carla meghalt, minden egyes napot kínszenvedéssel éltem végig. Épp ezért foglak most megölni - közölte tárgyilagosan, mire Thalia sírása újra felerősödött. - Hagy szenvedjen a lányom is, annak a személynek az elvesztésétől, akit a legjobban szeret.

Valamilyen fura és érthetetlen nyugodtság költözött belém. Alig néhány másodpercre voltam a haláltól, egy pisztoly csövével néztem farkasszemet, de örültem, mert így Thalia megmenekül. Az apja szavaiból azt vettem ki, hogy őt nem akarja megölni. Pokolian fájni fog neki, hogy elveszít, de legalább élni fog. Ez volt a célom, hogy őt megvédjem.

Időm sem volt felfogni, mi történik, annyit észleltem, hogy a pisztoly eldördül, majd Thalia teste nekem csapódik. Automatikusan öleltem át, elernyedt a karomban, nekem pedig szörnyű érzésem támadt. Ezzel egy időben megjelentek a rendőrök és a hatalmas hangzavarból annyit vettem ki, hogy elkapják Thalia apját, aki úgy üvöltözik, mint akinek teljesen elment az esze. Valószínűleg ez így is volt.

Thalia feje erőtlenül bukott a vállamra, engem pedig egyre rosszabb előérzet kezdett gyötörni. Éreztem, hogy kezemen nedvesség folyt végig, felemeltem és csak akkor láttam, hogy vér. Másodpercek alatt tudatosult bennem, hogy ez Thalia vére. Óvatosan leengedtem a testét a földre és mellé guggoltam. A hasa jobb oldalán egyre növekvő, sötét foltként terjedt a lövés nyoma és csak most vettem észre, hogy a vörös folyadék teljesen beterítette a kezem és átáztatta az ingem elejét is.

Megmentett. Felfoghatatlan volt számomra, hogy feláldozta magát helyettem. Nem neki kellene most itt feküdnie, de ő túl jó volt, mindössze ennyi volt a bűne.

Feje oldalra bukott, szeme megrebbent, majd résnyire nyitotta és megpróbált rám fókuszálni. Azonnal közelebb csúsztam és megfogtam a kezét. Vigyázva a feje alá nyúltam, megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy kényelmesen fekhessen az ölemben. - George, ha nem élném túl...

Gondolni sem akartam erre a lehetőségre és rettegve konstantáltam, hogy milyen gyengén lélegzik és az arca is fehér, mint a fal. - Ne! Ne mondj ilyeneket! - szakítottam félbe és kétségbeesetten néztem körbe. - Valaki hívjon egy mentőt! - ordítottam fel. Tenyeremet Thalia arcára tettem, majd ajkaimat az övére szorítottam. - Minden rendben lesz, ne félj. Helyre jössz - bizonygattam eltökélten.

Egyre csak az arcát simogattam és megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe, miközben a mentőt vártuk, ami még mindig nem érkezett meg... és attól féltem, hogy túl késő lesz, amikor ideér.

Twenty-nine: Átverés

Hai drágaságok!
Meglepi rész. Csak mert a szerdai még mindig bizonytalan, szóval gondoltam, hogy most úgy is pihi van, ezért hozom, hogy legyen olvasnivaló! Jó szórakozást hozzá! :)

Még egy órát töltöttünk a hangulatos kis helyen, mindenféléről beszélgettünk, de szerencsére apám és a múltam többször nem került szóba. Aztán közöltem vele, hogy mennem kell, George minden bizonnyal már vár, mire valósággal kituszkolt a kávézóból, mondván, hogy ne várakoztassam meg a "cuki fiúmat".

Míg egy szabad taxira vártam, megnéztem a telefonom, ahol több mint tizenöt nem fogadott hívást találtam. Mind George-tól jött, ami a frászt hozta rám. Talán történt vele valami?

Azonnal visszahívtam és szinte még ki sem csengett már kapcsolt a vonal. - Thalia? Istenem, végre elértelek! - szinte kiabált, a hangja reszketett, amit nem tudtam mire vélni.

- Mi történt?

- Emlékszel az éjszakai hívásra? Csak nemrég néztem meg a telefonom, Harriet volt, aztán küldött egy üzenetet is, anya pedig most hívott. Harriet az egyik barátnőjénél aludt, de már rég haza kellett volna érnie. E-eltűnt! - csuklott el a hangja. - Hiába hívjuk, nem elérhető és fogalmam sincs, mi történhetett - George teljesen kétségbeesett, már-már a sírás határán állt.

- Mit írt az SMS-ben? - kérdeztem rá, tartva a választól.

- Csak egy utca és egy házszám, de biztos vagyok benne, hogy még sosem járt arra - bizonygatta zavarodottan. Elismételtettem vele az üzenetben kapott címet és majdnem elejtettem a telefont. Megszédültem, az összes vér kifutott az arcomból és meg kellett kapaszkodnom egy pad szélében, hogy össze ne essek.

Próbáltam a legkíméletesebben közölni vele a dolgokat, amik nekem egy szempillantás alatt értelmet nyertek. - George... én tudom, hol van a hely - Halkan beszéltem, nem is voltam biztos benne, hogy a fiú hallotta. - Azt... azt hiszem ez apám műve.

- Micsoda? Ez a régi házatok? Thalia, ugye nem? - kiabált teljesen pánikba esve, amivel engem is megrémített. - Jól van, jól van. Figyelj rám! Maradj, ahol vagy! Hallod, Lia? Meg ne próbálj oda menni! Nem lesz semmi baj - erősködött és megpróbált nyugalmat erőltetni magára, kevés sikerrel. - Hívom a rendőrséget és...

- Sajnálom - vágtam közbe.

- Mi? Mit sajnálsz? Lia! - emelte fel a hangját követelőzően, amikor nem válaszoltam, hallottam hangos zihálását a vonal túlsó végéről. Borzalmasan éreztem magam, amiért ezt teszem vele, de tudtam, hogy mindennél jobban imádta a húgát, belehalt volna, ha történik vele valami. Nem hagyhattam.

- Szeretlek, George - suttogtam, majd mielőtt bármit mondhatott volna, megszakítottam a vonalat.

A mobilt visszasüllyesztettem a táskámba és leintettem az első taxit. - Brighton Road, elég, ha kitesz az utca végén - közöltem a sofőrrel, majd hallgatásba burkolózva igyekeztem felkészíteni magam a rám váró dolgokra. Ideje újra szembenéznem apámmal... de ezúttal végleg.

Alig negyed óra elteltével a taxi megállt a kért helyen. - Megérkeztünk, kis hölgy - fordult hátra a sofőr, mikor a visszapillantóból látta, hogy nem mozdulok.

Nagy nehezen mozgásra bírtam dermedt tagjaim, előkerestem az összeget és kifizettem a viteldíjat, majd kiszálltam és néztem, ahogy a férfi elhajt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána kiabálok, de végül mégsem tettem. Ezt nekem kell helyrehoznom, nem futamodhatok meg.

Látszott, apámat már csak a bosszú hajtja, ha arra is képes volt, hogy ide, erre a helyre jöjjön, ahol a legvalószínűbb, hogy megtalálják. Minden bizonnyal bekamerázták a házat és a környékét is, ezért a rendőröknek sem tart sokáig ráakadniuk. De én gyorsabb akartam lenni, nem akartam több életet kockáztatni a semmirekellő apám miatt.

Meggyorsítottam a lépteimet és másodperceken belül, már az udvarunk megsárgult gyepét tapostam. Nem hittem, hogy a házba bemerészkedett volna, annyira ő sem volt idióta, tisztában volt vele, hogy ott keresnék legelőször és könnyen sarokba szorítanák... mielőtt véghez vinné a tervét. Ezt igazolta az is, hogy a bejárati ajtót zárva találtam. Ha azt akarta volna, hogy valaki idejöjjön Harriet-ért - márpedig azt akarta - akkor nem nehezítette volna meg a bejutást.

Viszont a házunk mögött, néhány méterre a fák között állt egy régi fészer, amit már évek óta nem használtunk... sőt, ha jobban belegondolok sosem. Épp ezért voltam biztos benne, hogy apám ezt a helyet választotta.

- Carlos! - kiáltottam el magam, amikor néhány méternyire megközelítettem a romos kis házat. Vártam. Eltelt egy perc, de semmi mozgást nem észleltem. Még egyszer próbálkoztam, ezúttal hangosabban, mire lassan kinyílt a fészer ajtaja és elősántikált apám.

Elborzadtam a látványon. Máskor mindig elegáns öltönye most szakadtan és koszosan lógott rajta, arcát több napos borosta takarta és a jobb lábára erősen sántított. Ahogy megmozdult, a zakója alatt megláttam egy jókora vérfoltot és az ing szakadása alól kilátszott a hevenyészett kötés, amely a - valószínűleg általam okozott lőtt sebet - takarta. Arcát kosz és sebek torzították el, tekintetében olyan tébolyultság csillogott, hogy önkéntelenül is hátráltam pár lépést. Ez az ember már nem az apám volt, még csak nem is hasonlított a határozott, rideg férfira, akit egész életemben ismertem.

- Nahát-nahát! Thalia, drága kislányom, a családunk árulója. Már azzal sem tisztelsz meg, hogy apának szólítasz? - Szája undorító mosolyra húzódott, amitől felfordult a gyomrom. Nem értettem, hogy anya hogyan volt képes hozzámenni és szeretni.

- Többé nem tekintelek az apámnak. Nézz magadra, csak egy roncs vagy, aki...

- Lia, Lia, Lia! - emelte fel a kezét, hogy elhallgattasson. - Chh, nem kell a szentbeszéd kislányom! Ezért tartottam tőle, hogy te jössz, a kis barátoddal nem kellett volna így körülményeskednem - sóhajtott, arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, ahogy ránehézkedett sérült lábára. - Na, de rá se ránts, biztos vagyok benne, hogy hamarosan ő is itt lesz, nem igaz?

- Hol van Harriet? - csattantam fel, tudomást sem véve a kérdéséről. Akkor csak beismertem volna, hogy igaza van, George utánam fog jönni, ezt nem tudom megakadályozni. Már átkoztam magam, amiért elmondtam, hogy az üzenetben kapott cím a régi házunké.

- Harriet? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel, majd kis szünetet követően elnevette magát. - Arra a kislányra gondolsz, akitől kölcsönvettem ezt a parkban, amikor a kis barátnőjével sétálgatott? - emelte fel a kezében tartott készüléket, ami kétségtelenül a lányé volt. - Fogalmam sincs - nevetett fel, mire a döbbenettől megmerevedtem. 

- Hazudsz! - ordítottam rá. - Harriet! Harriet, hol vagy? Mit csináltál vele? - léptem közelebb apámhoz készen arra, hogy rárontsak, de egy másodperc múlva már a rám szegezett pisztoly csövével néztem farkasszemet, ami megállásra késztetett.

A helyzet kísértetiesen hasonlított a pár héttel ezelőttire, amikor apám ugyanígy rám szegezte a fegyvert.

- Nézz csak körül! - mutatott körbe visszataszítóan mosolyogva, miközben nekidőlt a fészer ajtajának. A fájdalma kezdte legyűrni, a pisztolyt tartó keze egy pillanatra megingott, de aztán erőt vett magán. - Nincs itt senki, Thalia. Csak te és én.

Ahogy kimondta, tudtam, hogy igaza van. Sikerült átvernie. Harriet tényleg nincs itt, én pedig feleslegesen jöttem el megöletni magam. Mielőtt azon kezdtem volna agyalni, hogy hogyan tudnék meglépni innen, apám hangja térített vissza a valóságba.

- Ó, úgy látom vendégünk érkezett! Remek - intett vidáman a hátam mögé, mire a legrosszabbtól tartva fordultam meg.

Elkéstem.

Twenty-eight: A "cuki fiú"

Hello-hello!
Szombat van, tehát kötelező rész! El sem hiszem, hogy már csak egy hét maradt az iskolából, aztán jön a megérdemelt pihenés! De addig is, visszaszámlálás indul! Ezen kívül már csak két rész, valamint  az Epilógus és befejeződik George és Thalia története. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem már most hiányzik, pedig még közel sincs vége! Na, de nem húzom tovább a szót, köszönöm a visszajelzéseket és jó olvasást kívánok!

Reggel szerencsére én ébredtem hamarabb és jóleső megnyugvással vettem tudomásul, hogy ezúttal George is mellettem van. A lehető leghalkabban kibújtam mellőle, magamra kaptam a fehérneműm és a fiú tegnap viselt ingébe belebújva, a konyha felé indultam.

Megtorpantam, mikor az ágy mellett, a földön megpillantottam a darabjaira hullott mobilját, ami valószínűleg az éjjel érhetett ilyen csúfos véget. Az emlékek hatására elvörösödtem, eszembe jutott, mit csinált George a második alkalommal, fejembe tolultak a gondolataim és újra éreztem érintéseit az egész testemen. Mielőtt a fantáziám túlságosan is szárnyalni kezdett volna, gyorsan lehajoltam a készülékért és visszahelyeztem bele az akkumulátort, majd leraktam az éjjeliszekrényre. 

Nem akartam engedély nélkül hozzányúlni a személyes dolgaihoz, de úgy gondoltam, abból semmi baj nem lehet, ha készítek neki valami reggelit, mielőtt felébred. Egyrészt szerettem volna valahogy viszonozni a tegnap estét, másrészt én is farkas éhes voltam.

Mivel a főzési tudományom semmit nem javult - hiszen a szállodában töltött héten is készen kaptam az ételeket, még csak a kisujjamat sem kellett mozdítanom értük -, így a hűtőben talált hozzávalók alapján a palacsinta mellett döntöttem, a gyors és viszonylag egyszerű elkészítési mód miatt.

Éppen a megpakolt tányérokat helyeztem a reggeliző asztalra, amikor két kar fonódott a derekam köré és megéreztem George leheletét a nyakamon. - Jó reggelt - mormolta a fülembe, reggeli, rekedtes hangján.

- Neked is - mosolyodtam el és szembefordultam vele. Haja rendezetlenül meredezett az ég felé, arca még kicsit nyúzott volt és meglátszott rajta a párna lenyomata, de kétségtelenül és piszkosul szexi látványt nyújtott.

Közelebb húzott magához, arcunk között csak pár centi volt. - Tudtad - nyomott egy puszit a számra. - hogy - még egy puszi, ezúttal az arcomra. - az ingemben istentelenül kívánatos vagy? - Minden szót egy újabb puszi követett, így haladt végig az állam vonalán, le egészen a nyakamig - ezzel - és a szavaival sikerült elérnie, hogy egy érett paradicsomra hasonlítsak. - Mostantól csak az én ruháimat viselheted - vigyorgott rám, mikor látta a rám kifejtett hatását, majd szeme az tányérokon roskadozó palacsinta halomra tévedt és már nem is voltam olyan érdekes számára.

- Mit terveztél mára? - kérdezte George két falat között. - Szeretnél itt maradni? Nézhetnénk filmet... vagy vissza akarsz menni anyáékhoz?

Vártam pár másodpercet, mintha csak gondolkoztam volna és csak azután válaszoltam. - Szóval... szerettem volna felhívni  Amy-t és találkozni vele. Ő a legjobb barátnőm és úgy gondolom, hogy joga van tudni az igazat a történtekről - pislogtam bocsánatkérően a fiú felé.

- Uhm, rendben - motyogta, látszott rajta a csalódottság, minden bizonnyal azt tervezte, hogy együtt töltjük majd a napot. - Csak maradj mindig emberek között!

Megforgattam a szemem az utasítást hallva, de közben mosolyogtam. Néha George kicsit túlzásba vitte az aggódást apámmal kapcsolatban, ugyanis szent meggyőződése volt, hogy apám elsődleges célpontja még mindig én vagyok.

- Értettem, apu - véknyítottam el a hangom és hevesen bólogattam hozzá. A grimaszából ítélve, George nem tartotta annyira viccesnek a beszólásom. Megkerültem az asztalt, oldalról belehuppantam a fiú ölébe és átöleltem a nyakát. - Ne izgulj, a belvárosban fogom vele megbeszélni a találkozót, egy kellemetlenül levegőtlen és megfelelően zsúfolt kávézóban - közöltem vele megadóan mosolyogva, hogy elvegyem a mondandóm csípős élét. - Vigyázok magamra és sietni fogok, így a nap többi részét együtt tölthetjük - egészítettem ki magam.

- Ígéred? - kérdezett vissza azonnal, ölelése szorosabbra fonódott a derekamon, ujjai feszesen simultak a bőrömre.

- Persze, nagyon gyors leszek, aztán azt csinálunk, amit szeretnél.

- Nem erre gondol...

- Szuper, akkor most megyek és felhívom Amy-t! - ugrottam fel, szándékosan félbeszakítva a megkezdett mondatát. Még nyomtam egy puszit az arcára, majd a bosszús fejrázásától kísérve, felkuncogtam és elhagytam a konyhát.

Bekuporodtam a kanapé sarkába és fülemhez emelve a készüléket, tárcsáztam. Kicsit tartottam tőle, hogy Amy nem fogja felvenni az ismeretlen számról érkező hívást, de néhány másodperces várakozás után megszakadt a monoton búgás, helyette az ismerős hang szólalt meg. - Halló?

- Amy? - kérdeztem a biztonság kedvéért, bár tudtam, hogy barátnőm van a vonal másik végén.

- Igen. Thalia, te vagy az? De örülök, hogy hívtál! Mi a helyzet? Hogy vagy? - bombázott lelkesen a kérdéseivel.

- Igazából azért hívtalak, hogy találkozzunk és akkor nyugodtabban beszélgethetnénk - vetettem fel, mire Amy azonnal beleegyezett. - Akkor egy óra múlva az Espressoban?

- Tökéletes! Alig várom, hogy újra dumcsizhassunk - közölte egy nyughatatlan kamaszlány energiájával. - Akkor ott találkozunk! Puszi! - Aztán kattanás és a vonal megszakadt.

Mosolyogva helyeztem vissza a készüléket a tartójába. Találkozom Amyvel, csajos dolgokról dumálunk, talán az esküvője is szóba kerül, aztán hazajövök és George-al töltöm a nap többi részét, beszélgetünk, filmezünk. Csupa átlagos, mindennapi dolog. Imádom.

A megbeszélt időpontnál pár perccel később érkeztem meg a kis kávézóba. Rövid nézelődés után kiszúrtam Amy-t az egyik belső asztalnál, ahogy vidáman integetett nekem. A kis helyiség még a szokottabbnál is zsúfoltabb volt, ezért eltartott pár percig, mire sikerült elérnem az asztalt. Egy öleléssel üdvözöltem barátnőmet, majd leültünk egymással szembe.

- Úgy örülök, hogy látlak! - szorongatta meg a kezem, majd kicsattant a boldogságtól. - Remélem nem bánod, hogy rendeltem neked egy capuccinót. Ó, majd elfelejtettem, Nick üdvözöl! Most pedig mesélj, mi van veled? Azt hittem hamarabb felhívsz majd - biggyesztette le az ajkait, de egy másodperc múlva visszatért a jókedve, én meg csak kapkodtam a fejem és igyekeztem mindenre odafigyelni, amit kérdez és mond.

Amy nyitottsága és a tudat, hogy mindig is nagyon megértő volt, valamint könnyen elfogadott dolgokat, könnyebbé tette számomra, hogy belekezdjek a történetem elmesélésébe. - Azért hívtalak most, mert az elmúlt két hétben a tárgyalásom töltötte ki a napjaim nagy részét - mondtam ki egyszerűen.

Amy arcáról eltűnt a mosoly, helyét értetlenkedés vette át. - Miről beszélsz, Lia? - hitetlenkedve felvonta a szemöldökét, mintha csak egy rossz vicces sütöttem volna el és arra vártam volna, hogy velem együtt nevessen a borzalmas poénon.

Megerősítésként bólintottam és egy sóhajt követően újra nekikezdtem, hogy elmeséljem az eddigi életem szörnyű és kiábrándító részleteit és csak reméltem, hogy Amy nem fog faképnél hagyni.

Húsz perc múlva az utolsó szó is elhagyta a számat, majd hátradőltem és kíváncsisággal vegyes félelemmel néztem barátnőmre, aki kicsit sokkoltnak tűnt. Türelmesen várakoztam, amíg összeszedi magát és képes lesz reagálni az elhangzottakra.

- Tehát... szóval ezért... ezért szakítottad meg velem a kapcsolatot? Az apád miatt? - Sikerült végül annyira összeszednie magát, hogy ennyit kinyöghessen.

Bólintottam. - Nem akartalak még nagyobb veszélynek kitenni, így is elég volt, hogy évekig nagyon közeli kapcsolatban álltunk egymással. Nem bírtam volna ki, ha miattam történik veled valami.

- És most apád megszökött és körözik? Téged pedig felmentettek és George-al még mindig együtt vagytok? - Újabb bólintás volt a válaszom. - Na, és milyen az ágyban? - törte meg a kissé feszült hangulatot Amy és széles, amolyan "mindent tudni akarok" mosollyal hajolt közelebb.

- Amy! - szóltam rá, teljesen elvörösödve és a tenyerembe temettem az arcomat. Jellemző rá. Éppen most közöltem vele, hogy a legjobb barátnője apja egy maffiózó, erre az érdekli a legjobban, hogy George hogyan teljesít a hálószobában. - Egyébként tökéletes. Nagyon... intenzív - tettem hozzá kilesve az ujjaim közül, mire Amy hangosan felkacagott, az sem érdekelte, hogy a körülöttünk ülők megbámulnak minket.

- Jajj, Lia, te mázlista! Úgy örülök nektek! - csapta össze a tenyerét és izgatottan fészkelődött.

- Akkor nem utálsz? Nem ítélsz el, amiért ezt tettem? - puhatolóztam, mire Amy rosszallóan leintett.

- Dehogyis, drágám! Nem a te hibád, ismerem apádat. Világ életében egy zsarnok volt és mindig volt egy olyan érzésem, hogy valami bűzlik körülötte. Ha jobban belegondolok, kitalálhattam volna, hogy egy rohadt maffiás... már ne is haragudj - nézett rám bocsánatkérően.

Tiltakozóan ráztam meg a fejem. - Igazad van. De hagyjunk engem, most mesélj te! Hogy állnak az előkészületek? - tereltem a beszélgetést egy jóval kellemesebb téma felé, mire a lány arca felragyogott.

- Ó, minden a legnagyobb rendben! Apropó, te leszel a koszorúslányom és szigorúan semmi ellenkezés! - emelte fel az ujját, mikor már nyitottam a számat. - És muszáj elhoznod a cuki fiúdat is, meg akarom ismerni! Kö-te-le-ző! - szótagolta szájbarágósan, mintha egy 5 éveshez beszélt volna, de nem haragudtam rá.

Ő Amy, az én drága Amy-m, a legjobb barátnőm.

Twenty-seven: Csak mi ketten

Sziasztok Drágák!
Szerda van, tehát hoztam az új részt. (Időben! :D) Ez egy kicsit, hmm, hogy is mondjam, erotikusabbra sikerült. Haha. Szóval, a lényeg az, köszönöm a visszajelzéseket és remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog. Jó olvasást! :)

Egy másodperc kellett ahhoz, hogy végig futtassam rajta a tekintetem és megállapítsam, George még a szokásosnál is jobban nézett ki - már ha ez egyáltalán lehetséges. Egy fekete farmert és egyszerű, fehér inget viselt, amin az első néhány gombot nem gombolta be, haja szokásosan össze-vissza állt.

Akár órákig is el tudtam volna nézni, de gondolataim félbeszakítva, udvariasan félreállt az ajtóból és maga elé engedve irányított a lakás belseje felé. Az összes helyiség, amelyeken végighaladtunk, nagyon modern volt és a letisztult színek uralkodtak, továbbá azt vettem észre, hogy George gondosan ügyelt a tisztaságra, ami a legtöbb fiúnál nem volt jellemző. De ő persze ebben is különbözött.

Több időm viszont nem maradt a lakás feltérképezésére, ugyanis a konyha közepén karomnál fogva megállított, magához húzott és egy rövid csókkal üdvözölt. - Hiányoztál.

- Te is nekem - Kicsit nevetségesnek tűnt ez a vallomás, hiszen csak pár óráig voltunk távol egymástól, de mindketten tudtuk, hogyan értette a másik. Az elmúlt egy hétre, amikor szinte nem is láttuk egymást, nem telefonálhattunk és nem léphettünk kapcsolatba, nehogy valami kitudódjon a média és a rajongók előtt. Csak pár nap volt, de borzalmasan hosszú időnek tűnt. - Mit terveztél? - kérdeztem kíváncsian és lábujjhegyre állva próbáltam átnézni George válla felett.

- Mindjárt meglátod - vigyorodott el titokzatosan, majd mögém került és ügyelve arra, hogy ne kenje el a sminkem, eltakarta a szemem. Váratlanul ért a mozdulata, ezért ösztönösen belekapaszkodtam a karjába. - Nyugalom szépségem, csak pár lépés - mormolta a fülembe, majd hátulról nekem dőlt, ezzel kényszerítve, hogy elinduljak.

Valóban, alig tettünk meg pár lépést, amikor George megállított. - Kész vagy? - tudakolta, hangjából sütött az izgatottság, mire türelmetlenül bólintottam és hagytam, hogy tenyerét elvegye a szemem elől.

Nem számítottam semmire, de amit magam előtt láttam, az felül múlta minden elképzelésemet. George valóságos kis éttermet varázsolt a nappalijából. Az elsötétített helyiség közepén egy szépen megterített asztal állt, körülötte pedig rózsaszirmok voltak elszórva a földön. A kellő világítást néhány gyertya szolgáltatta, így hangulatossá téve a szobát.

- Ez elképesztő - suttogtam, miközben körbejártam a helyiséget. Míg én a berendezést tanulmányoztam, George pezsgőt töltött két pohárba és az egyiket odanyújtotta nekem.

- Igazából nem így terveztem, de örülök, hogy tetszik - vont vállat szerényen mosolyogva. - Bár nem túl nagy szám és a vacsorát sem én csináltam, de úgy gondoltam, ez személyesebb és jobb megoldás, mintha egy étteremben, a testőrök mellett töltenénk az estét. És így legalább kettesben lehetünk.

- Ennél fantasztikusabbat nem is találhattál volna ki - mosolyogtam rá őszintén, majd közelebb léptem és egy puszit leheltem az ajkaira. George arca felragyogott a dicséretem hallatán és a derekamat átölelve tartott maga mellett, miközben összekoccintotta a poharainkat.

- Akkor, igyunk az estére és, hogy végre csak mi ketten vagyunk.

- Csak mi ketten - visszhangoztam, aztán aprót kortyoltam a hideg pezsgőből.

Ahogy a szavak elhagyták a számat, George elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra, majd kihúzta nekem a széket és megvárta, hogy leüljek, csak azután foglalta el a saját helyét.

Az egész vacsora álomba illőnek tűnt számomra. Az előző barátaim sosem tettek ilyesmit értem, ezért George viselkedése és az egész, amit megszervezett - csak miattam - idegen volt, mindazonáltal a legszebb dolog, amit fiú valaha tett értem. 

Miután befejeztük az evést, halkan beszélgettünk, néhányszor nevettem, ha valami vicces került szóba, az arcomra kiülő érzelmeim azonban nem tudtam elrejteni és ezt barátom is észrevette. - Nagyon csendes vagy - jegyezte meg, tekintetéből kiolvasható volt a kétely. - Valami gond volt az étellel? Nem érzed jól magad?

- Nem, nem, nem! - tiltakoztam azonnal, aggódó arcát látva. - George, ez mind gyönyörű és el sem tudom mondani, hogy mennyire imádom, de - a de szócska hallatán a fiú megforgatta szemeit, viszont én csak azért is folytattam. - ... én ezt nem érdemlem meg - feszengtem, kezemmel a ruhám alját piszkáltam és még véletlenül sem néztem a szemébe, inkább az abrosz mintáját tanulmányoztam. 

Pár másodperc kínzó csend után, George mély levegőt vett. - Megkérhetnélek valamire? Thalia! - szólt rám valamivel erélyesebben, amikor nem reagáltam. Kelletlenül felemeltem a fejem és ránéztem, nem tűnt mérgesnek, inkább, mint aki már belefáradt a meggyőzésembe. - Hányszor kell még elmondanom, hogy felejtsd el végre ezt a baromságot?

- Sajnálom - motyogtam félszegen. Még mindig az az érzésem volt hogy George túl jó hozzám. Túl tökéletes. Neki hatalmas szíve van, ezért egy olyan lány való hozzá, aki megérdemli a szeretetét. És én egyáltalán nem éreztem olyannak magam.

- Verd ki azt a butaságot a fejedből, hogy neked ez nem jár. Igenis megérdemled mindezt és biztos lehetsz benne, hogy én meg is fogom neked adni - fejezte be halkan és komoly arccal viszonozta a pillantásom, nekem pedig szavaitól könnybe lábadt a szemem.

- George... - nyögtem ki erőtlenül, már a sírás határán álltam, de nem akartam elrontani az estét, hisz annyit dolgozott vele, hogy tökéletes legyen. És sikerült is neki azzá tennie.

- Ne sírj - kérte immáron mosolyogva, mire összeszorítottam a szám és megráztam a fejem, jelezve, hogy nem állt szándékomban. - Gyönyörű vagy - mért végig, tekintetétől elpirultam. - Viszont zavar, hogy a húgom ruhája van rajtad... jobban mondva inkább feszélyez abban, hogy hozzád érjek - folytatta kendőzetlen őszinteséggel, pillantása most a dekoltázsomon időzött, majd újra a szemembe nézett. - Mióta megérkeztél, már vagy tízszer elképzeltem, hogyan fogom levenni rólad, miután bevittelek a hálóba.

Ezt hallva, halk, reszketős sóhaj szökött ki az ajkaimon, testem még jobban felforrósodott. George még mindig engem bámult, de én nem voltam képes tovább tartani az intenzív szemkontaktust, ezért lehunytam a szemem.

- Az az igazság, hogy nekem egyáltalán nem tetszik ez a ruha magamon - Fogalmam sincs honnan szedtem annyi erőt, hogy anélkül válaszoljak, hogy a hangom elcsuklana... talán amiatt, hogy nem kellett George mélybarna szempárjába néznem, ami minden alkalommal elgyengített.

A szék lába halkan csikorgott, majd egy másodperc elteltével megéreztem George ajkait a fülemnél. - Ezen könnyedén segíthetünk - Rövid sikítás hagyta el a számat, amikor felkapott a székről és karjaiban tartva elindult az egyik csukott ajtó felé, ami gondolom a hálószobát rejtette. - Én és a padlóm is sokkal jobban örülnénk, ha ezt a ruhát rajta látnám viszont - kacsintott rám, mire még jobban elvörösödtem. Eddig még nem tapasztaltam ezt az oldalát, egyszerre volt játékos és vágyakozó. Zavarba hozott, ugyanakkor tetszett is.

Könyökével lenyomta a kilincset, aztán belökte az ajtót és két lépéssel már odabent is voltunk. Időt sem hagyott szétnézni a szobájában, amint cipőm talpa a padlót érte, kezei közé fogta az arcomat és már csókolt is. Amíg az ágy felé hátráltunk egy pillanatra sem szakadtunk el egymás ajkaitól, közben kibújtattam lábaimat a cipőből.

Míg én megszabadítottam a felsőjétől, az ő ujjai megtalálták a ruhám cipzárját és egy pillanattal később a könnyű anyag a földön landolt. George előrébb nyomult, így én kénytelen voltam pár lépést hátrálni, amíg el nem értem az ágy szélét. Feltérdeltem a puha matracra és néztem, ahogy George kibújik a nadrágjából. Megérezhette, hogy figyelem, mert felnézett, kócos tincsei mögül rám villant a tekintete és elmosolyodott.

A gondolataimat csak ő töltötte ki. Ahogy elhelyezkedett velem szemben, ösztönösen felvezettem kezem a hajába, míg erős karjai újra körém fonódtak, azzal a céllal, hogy elérje a melltartóm kapcsát és azt is a földön heverő többi ruhadarab közé száműzhesse. Most már csak az alsóneműm volt rajtam, de egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül, mert ruha nélkül látott, ez is hozzátartozott ahhoz, hogy még erősebbé tegyük a köztünk lévő kapcsolatot. Mellesleg nem használta ki a helyzetet, nem bámult meg, ahogy hátradöntött az ágyra végig a szemembe nézett és még akkor is, mikor lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot.

Átnyúlva felettem kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, ezt követően kis kutakodás után megtalálta, amit keresett. Megvált a boxerétől is, majd pár pillanat múlva megéreztem őt magamban. Felhúztam a lábaimat, hogy könnyebben magamba fogadhassam és a dereka köré kulcsoltam őket, míg ő felettem támaszkodott, csípője először lassan, majd egyre gyorsulva, ritmusosan emelkedett és süllyedt, miközben ajkai végigjárták a nyakam és a kulcscsontom vonalát.

A bensőséges pillanatot a mobilja csörgése törte meg. George halkan szitkozódott, miközben lassított a tempón, az arcáról lerítt, hogy nem tudja, mit csináljon. 

- Fel kellene venned - ziháltam, a bennem feszülő férfiassága és az alhasamat szorító érzés miatt, csak nehezen tudtam összefüggően beszélni.

George rám nézett, majd lehajolt és megcsókolt, közben éreztem, hogy kezével kinyúlt és a telefon után tapogatózott, hogy elhallgattassa. Ezt követően egy csattanás jelezte, hogy a készülék a földön végezte. - Legalább elhallgatott - motyogta George az ajkaimba, mire belemosolyogtam a csókba és még közelebb húztam őt magamhoz.

Testünk egymáshoz préselődött, ahogy egyre gyorsabb tempót diktált. Kezemmel szorosan markoltam a lepedőt, fejemet a párnába nyomtam és lehunytam a szemem, miközben George szája a nyakamra tapadt, ezzel még inkább ingerelve. Elvesztem a pillanatban, nem tudtam mennyi idő telhetett el, mikor egy erőteljes nyögéssel adta tudtomra, hogy elment, de nem állt meg, engem is el akart juttatni a csúcsra. 

Biztos voltam benne, hogy túl hangosan sikítottam fel, amikor - pár perccel George után - én is elértem az orgazmust, de abban a pillanatban nem érdekeltek a körülmények, csak arra tudtam gondolni, hogy ez így helyes és nincs senki más rajtunk kívül.

Csak mi ketten.

Twenty-six: Lehetne ennél tökéletesebb?

Hola!
Ha hiszitek, ha nem, időben érkeztem! :D Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! :)

Alig vártam, hogy kiszabaduljak a tárgyalóteremből. Szinte futva tettem meg az utat az ajtóig, majd mikor kiértem, a folyosó falának döntöttem a hátam és tenyeremet a homlokomra tapasztottam. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy felmentettek. Az ájulás szélén álltam, de hatalmas kő gördült le a mellkasomról. Végre vége volt.

Ahogy megláttam George-ot kilépni a teremből, gondolkozás nélkül mozdultam felé és a karjába vetettem magam. Szorosan öleltem, arcomat a mellkasába fúrtam és sírni kezdtem, de ezek örömkönnyek voltak. Most már nem létezett semmi más, csak ő és én.

- Sajnálom, é-én nem akartalak megbántani - tört ki belőlem el-elakadó lélegzettel és kézfejemmel töröltem le a könnyeimet.

- Nem, én sajnálom - rázta a fejét tagadóan George, miközben elkapta a kezem és egy finom puszit adott a tenyerembe. - Tudtam, hogy feszült vagy, oda kellett volna figyelnem, de most már túl vagyunk rajta. Menjünk haza - ölelt át fél karral és édesanyja mögött haladva, a kijárat felé indultunk.

Amint kiértünk, automatikusan indultam volna az autó felé, ami idehozott, de George karja megakadályozott és jót mosolyogva értetlen arcomon, a másik irányba húzott. - Ne butáskodj, már nincs szükség arra, hogy külön menjünk. Na, gyere - noszogatott, de én lecövekeltem és tiltakozva ráztam a fejem.

- Én nem... szóval, mi lesz, ha meglát egy rajongó? Rögtön elindul a pletyka és...

- Szépségem, látsz itt valahol is egy rajongót? - tárta szét a kezét és látványosan körbefordult. - Hahó, itt George Shelley a Union J-ből! Mindenki jól hall? - kiáltotta el magát, amitől megállt bennem az ütő.

- Megőrültél? - léptem hozzá közelebb és a szájára tapasztottam a kezem, hogy elhallgattassam. - George, fogd be, ez egyáltalán nem vicces! - csattantam fel, a fiú is érzékelte a hangomban az indulatot, mert elhallgatott, mire leeresztettem a kezem és fejemet rázva, hitetlenkedve meredtem rá. Mellesleg még Toni is rosszallóan ingatta a fejét fia felelőtlenségén.

- Látod? - mutatott körbe vigyorogva a barátom és a legkevésbé sem tűnt bűnbánónak. - Senkit nem érdekel, hogy éppen itt állok, úgyhogy nyugodj meg és menjünk, még dolgunk van ma - kacsintott rám, mire összevontam a szemöldököm. Nem szólt semmit, csak kezét a derekamra simította és az autó felé tolt. Tudtam, hogy semmit nem fog elárulni, ezért finoman megvontam a vállam és hagytam, hogy tovább vezessen.

Körülbelül negyed óra múlva Toni lassított, majd megállt egy számomra ismeretlen lakás előtt. George szó nélkül kipattant a kocsiból, de amikor követni akartam, visszanyomta a kocsiajtót, vigyorogva rázta a fejét és jelentőségteljesen anyukájára nézett.

- Még el kell intéznie valamit - fordult hátra Toni széles mosollyal, miközben George elindult és hagyta, hogy az édesanyja magyarázza el a helyzetet. - Mi most hazamegyünk, szerintem te is szeretnél már megszabadulni ezektől a ruháktól - célzott a szűk, fekete szoknyára és a fehér, szatén ingre. Csak bólintottam, de szemem még mindig a fiút követte, aki éppen most tűnt el az ajtó mögött. - Majd később mi is csatlakozunk hozzá - nyugtatott meg a nő kedvesen, aztán indított és elhajtottunk.

Apró sóhajjal dőltem hátra az ülésben és némaságba burkolózva tettük meg a hazafelé - illetve, a Shelley család otthona felé - vezető utat. Az elmúlt egy hétben csak egyszer jártam náluk, akkor is rövid ideig és, bár ők szerették volna, hogy otthon érezzem magam, mégis kicsit idegen volt az egyébként családias ház és a meleg fogadtatás. George testvérei valósággal elvarázsoltak és végtelenül örültem, amikor az édesapja is mosolyogva fogadott.

Úgy tűnt, ők hajlandóak voltak semmisnek venni a múltban történteket, nekem azonban nagyobb gondot okozott, hogy elfelejtsem, mit tettem. Óriási megfelelési kényszer volt bennem, George családja azonban teljesen természetesen viselkedett, aminek hála, nekem is sikerült kicsit feloldódnom és rájönnöm, hogy ők tényleg nem hibáztatnak engem a történtekért, valamint azt akarják, hogy tiszta lappal induljon a kapcsolatunk.

Toni mögött beléptem a házba, ami a megszokott gyerekzsivajt árasztotta magából. A bejárati ajtó csukódására mindenki megjelent és egyszerre kezdett beszélni. Azt sem tudtam merre figyeljek, aztán Harriet megragadta a kezem és magával húzott az emeletre.

- Anya felhívott, miután vége lett a tárgyalásnak. Úgy örülök, hogy felmentettek! - fordult felém, miután becsukta a szobája ajtaját és szorosan megölelt, amit örömmel viszonoztam. Talán az ő reakciójától tartottam a legjobban és őszintén meglepett, hogy milyen barátságosan viselkedett velem az első perctől fogva és nagyon jól kijöttünk egymással.

- Én is - motyogtam, mikor elhúzódtam, de az arcomon végigfutó mosoly őszinte volt.

- Most pedig - csapta össze a tenyerét a lány, majd hátrált pár lépést és csípőre tett kézzel, alaposan végignézett rajtam. -, szépen kicsinosítalak!

- Tessék? - vontam fel a szemöldököm értetlenkedve. - Kicsinosítani, mire? - Az arcomról leolvashatta a csodálkozást, mert intett, hogy üljek le az ágyára. Úgy tettem, ahogy kért és lehuppantam a puha matracra.

- Nem árulhatok el sok mindent, de gondolom, azt már sejted, hogy George valami meglepetéssel készül neked, viszont arra kért, hogy csak a legszükségesebb dolgokba avassalak be, szóval - visszafordult a szekrényhez, ahol eddig kutakodott. Rövid hezitálás után kiemelt egy halvány rózsaszín ruhát, majd elém tartotta és bólogatni kezdett. - Tökéletes. George nem jut majd szóhoz.

Ezután kénytelen voltam belegyezni, hogy ma már másodjára sminkeljen ki, öltöztessen fel és csinálja meg a hajamat. Izgatottsággal vegyes feszültség keveredett bennem, ahogy álltam a tükör előtt és magamat szemléltem. Véleményem szerint a ruha egyáltalán nem állt jól és rövid is volt, de Harriet félbeszakította a panaszáradatom, majd vigyorogva közölte, hogy lélegzetelállító vagyok és George ki fog készülni, ha meglát.

A család többi tagja és a lány véleményét osztotta, amikor magassarkúmban lebotladoztam a földszintre és Harriet bevonszolt a nappaliba, hogy mindenki megnézhesse a "mesterművét". Toni a szája elé kapta a kezét és elérzékenyülve szorongatta a férje kezét, amivel sikerült zavarba hoznia, a többiek dicséretei pedig csak fokozták az érzést.

Újra Toni töltötte be a sofőr szerepét és az út alatt próbáltam finoman kérdezősködni, de átlátott a viselkedésemen. Csak titokzatosan mosolygott és mindössze annyit volt hajlandó mondani, hogy George még sosem csinált ilyet és, hogy szerinte nagyon fog tetszeni. Régi ismerősként üdvözöltem gyomromban a szorítást, de ez most a kellemes idegesség volt, nem pedig a félelemből fakadó.

George édesanyja ott parkolt le, ahol pár órával ezelőtt George-ot kitettük. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez valószínűleg George lakása, de nem tettem fel a kérdést, hiszen pár percen belül úgyis megtudom és egyébként is - Toni a világért sem árulta volna el.

- Menj csak, George már vár - bökött fejével az ajtó felé, amikor kiszálltam a kocsiból és tanácstalanul megálltam a jármű mellett. - És érezzétek jól magatokat! - integetett búcsúzóul, majd beindította az autót és pillanatokon belül már ott sem volt.

Vettem egy mély levegőt, majd megfordultam és felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Egy rövid csengetést követően megpróbáltam rendezni a vonásaim, hogy ne nézzek ki túl rémültnek... Még éppen időben, mivel az ajtó túloldaláról átszűrődő halk csörgést követően ott állt előttem George teljes életnagyságban, ajkain egy kisfiús mosollyal, mire a lábaim megremegtek.

Lehetne ennél tökéletesebb?

Twenty-five: Felmentve

Sziasztok drágák!

Úgy gondoltam, hogy mivel - az utolsó rész és az epilógus kivételével - elkészültem a részek megírásával, így kicsit gyorsítok a közzétételen és heti két fejezetet fogok hozni. Remélem, hogy tetszeni fog és nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat az előző részekhez!
Ui.: Nem igazán tudom, hogyan is zajlik egy tárgyalás, szóval bocsánat, ha valami nem éppen valósághű... azért igyekeztem! :D Jó olvasást! :)

Egy tizedmásodperc kellett ahhoz, hogy végigfuttassam pillantásom a termen a benne ülőkkel egyetemben és szinte azonnal kiszúrtam George-ot. Tekintetünk egy villanásnyi időre összekapcsolódott, de ez is épp elég volt, hogy erőt merítsek belőle. Felszegtem a fejem és a padsorok között előrelépkedtem, majd helyet foglaltam a védelmemre kirendelt ügyvéd mellett.

- Nos, mivel Miss Artmenson is megérkezett, így elkezdhetjük a tárgyalást - köszörülte meg a torkát a bíró, ezzel magára vonva mindenki figyelmét. - Thalia Artmensont emberrablás miatti bűnrészességgel vádoljuk, George Paul Shelley elrablásának ügyében. A vádlottunk elkábította a fiatalembert, majd segédkezett az elrablásában és fogva tartásában. Enyhítő körülmény, hogy egyes feltételezések szerint, ezt kényszer hatására tette - osztotta meg az esküdtszékkel. - Elsőként szólítanám tanúként George Shelleyt.

A fiú a nevét hallva felállt, majd felsétált az emelvényre. Miután a bíró felszólította a vallomás megtételére, valamint letétette vele az esküt, George-al váltottunk még egy utolsó pillantást, majd belekezdett.

Furcsa volt hallani az ő szájából a történetet. Elmondta, hogy hogyan ismerkedtünk meg a bárban, majd azt, hogy elkábítottam és már csak a külvárosi házunkban, egy szobában tért magához. Nem hallgatott el semmilyen részletet, kivéve, mikor azt az éjszakát együtt töltöttük. Arról senki sem tudott kettőnkön kívül. Illetve apám és Ric tudott, de nekik már nincs lehetőségük megosztani ezt senkivel. Legalábbis remélem, hogy a rendőrség téved és apám mégsem élte túl.

George beszélt arról, hogy apám emberei megverték és, hogy engem is bántalmazott, ami miatt kórházi kezelésre is szükségem volt. Viszont voltak a történetében fekete foltok, amikor eszméletlen volt, ezekről egyetlen ember tudott csak beszélni, aki a helyszínen volt, most jelen van és életben is maradt. Én.

- Bántalmazta önt a vádlott? -szúrta közbe a kérdést a bíró, mire pad alatti kezem ökölbe szorult és akaratlanul is elöntött a méreg. A bíró nem tudhatta mi történt, de attól még feldühített, hogy azt feltételezi, bárkit is bántottam volna. Az ügyvédem, Mr. Buchanan is észrevette az apró mozdulatot és figyelmeztetően pillantott rám, mire ellazítottam az izmaim és újra az emelvényen ülő két férfire koncentráltam.

- Nem - George szinte azonnal rávágta a választ, mire a férfi szemöldökét összevonta és elgondolkodó pillantást vetett felém.

- Szóval, azt mondja, hogy Miss Artmenson semmilyen testi sérülést nem okozott magának. Úgymond nem tett semmi törvénybe ütközőt, azon kívül, hogy elkábította?

- Igen, pontosan ezt mondom - felelte George, hangjából  éppen csak érezhetően csendült ki az ingerültség, ami a bírónak is feltűnhetett, ugyanis éles pillantást vetett a fiúra.

- Köszönöm Mr. Shelley - bólintott végül George felé. - Ha ez minden - kezével jelezte, hogy nincs több kérdése, mire barátom elhagyta az emelvényt és visszaült az édesanyja mellé. - Miss Artmenson, lehetősége van, hogy védőbeszédet mondjon, ugyanakkor magától is szeretnénk hallani a történteket, mivel a vádló nem tudott minden kérdésre választ adni.

Elhúztam a szám, amikor George-ot vádlóként emlegette, holott a fiú is a védelmem miatt volt itt, de ő ezt nem tudta, emiatt nem tettem semmiféle megjegyzést. Nem lett volna okos dolog leszólnom azt az embert, aki a sorsomról fog dönteni. Ezért inkább összeszorítottam a szám, fellépkedtem a bíró mellé és elfoglaltam George megüresedett helyét. A bíró ugyanazt a procedúrát elvégezte velem is, mint a barátommal, majd intett, hogy kezdhetem.

Elmeséltem mindent az én szemszögemből, kiegészítettem a George által hagyott fekete foltokat. Nevesítettem apám embereit és beszéltem a régebbi ügyeikről is, továbbá megemlítettem, édesanyám halálának körülményeit.

- Azt említette, hogy két lövést adott le az édesapjára, amikor az magukra támadt, a helyszínen azonban mégsem találták a holttestet - A bíró kijelentése kérdésnek hangzott a mondat végén felvitt hangsúly miatt.

- Így van - bólintottam. - Meglőttem apámat, de sajnos arra már nem volt időm, hogy kiszálljak a kocsiból és ellenőrizzem, hogy elég alapos munkát végeztem-e - feleltem, szándékosan gúnyt űzve a helyzetből és férfiből egyaránt, aki kezdett feldühíteni.

 Csípős válaszom megtette a hatását. A teremben feszült csend uralkodott, amíg beszéltem és ez a légkör azután is fennmaradt, mikor közöltem a bíróval, hogy végeztem és visszaültem az védőm mellé.

A bíró ezután szünetet rendelt el, hogy nyugodtan tanácskozzanak az ügyemről, addig mindenkit kiküldtek a teremből. Elfoglaltam az egyik, folyosóra helyezett bőrszéket és izzadó tenyeremmel lesimítottam a szoknyámat. Amikor távoztam a teremből, gyorsan végigpásztáztam az esküdtszék tagjait, bármi olyan érzelem után kutatva az arcukon, amiről következtetni tudok a fejükben lejátszódó gondolatokra velem kapcsolatban. Néhányan kifejezéstelenül viszonozták a pillantásom, mások arca szánakozást tükrözött, de volt, aki tanácstalanul nézett vissza. Mivel én voltam az egyetlen élő személy - apámon kívül, akit még mindig nem találtak meg -, aki ismertetni tudta az egész történetet, így csupán az én szavamra adhattak, valamint George hiányos elbeszélésére.

És ami megrémített, hogy a reakciójukból azt szűrtem le, hiába voltam teljesen őszinte, mégsem hittek nekem.

- Jól vagy, szépségem?

George fülembe suttogott szavai kizökkentettek a gondolataimból. Összerándultam, mikor meleg lehelete a nyakam érte, de csak egy pillanatig, utána George leült a mellettem lévő székbe és komoly arccal mért végig. Megbeszéltük, hogy a tárgyalás befejeztéig tartjuk a tisztes távolságot, ezért bármennyire is szerettem volna megölelni és beszívni az illatát, maradtam a helyemen.

- Persze, semmi gond - Kizártam elmémből az esküdtek legkülönfélébb érzelmeket tükröző arcát és barátom kedvéért magamra erőltettem egy mosolyt, habár tudtam, egyáltalán nem sikerült hihetőre, de nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen. Elég, hogy az én gyomrom zsugorodott öklömnyi méretűre.

- Látom rajtad, hogy feszült vagy - George közelebb csúszott és a kezem után nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna, elrántottam. Visszaengedte a sajátját, az arcáról sütött a megbántottság, még ha nem is mondta ki hangosan, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki a reagálásom a közeledésére.

Szerettem volna mondani valami, hogy ne érezze visszautasításként a viselkedésem, de mielőtt megszólalhattam volna, Toni telepedett le a másik oldalamra és a kezembe nyomott egy szendvicset.

- Muszáj enned, nincs apelláta! - emelte fel a kezét, hogy elébe vágjon a tiltakozásomnak. - Más sem hiányzik, mint, hogy rosszul legyél vagy elájulj, így is teljesen felizgattad magad - aggodalmas pillantása belém fojtotta a kikívánkozó szavaimat.

Ellenkezés helyett inkább kicsomagoltam a szendvicset és enni kezdtem. Ahogy megéreztem az első falatot a számban, halkan felnyögtem, mire Toni széles mosollyal nyugtázta, hogy megint neki volt igaza. Csak most tudatosult bennem, hogy az elmúlt két órában mennyire kínzott az éhség, amit az idegességgel próbáltam elnyomni.

Míg én csendben elfogyasztottam a szendvicsemet, Toni biztató előadását hallgattam arról, hogy szerinte nagy jól csináltam és sikerült meggyőznöm az esküdteket, sőt még a bírót is. Én nem így láttam, de nem szóltam közbe, jól esett, hogy az asszony ilyen bizakodó volt. Mellesleg csak fél füllel hallgattam őt, figyelmemet lekötötte a másik oldalamon ülő fiú, aki hallgatásba burkolózott és szándékosan nem nézett rám. Most már a gyomromban feszülő kellemetlen érzés mellé a bűntudat is beférkőzött, amiért megbántottam, de mielőtt akármit is mondhattam volna, nyílt a tárgyaló ajtaja és visszahívtak minket.

- Nos - kezdte a bíró, egyenesen rám nézve. - Az esküdtszék meghozta a döntést. Carlos Artmenson ellen továbbra is fenntartjuk az országos körözést, életfogytig tartó börtönbüntetésre számíthat emberrablás és gyilkosság miatt, valamint George Shelley mellé fegyveres őrizetet rendelünk el, amíg elő nem kerül. Thalia Artmensont - A nevem hallatán elszorult a torkom és olyan erővel haraptam be az ajkam, hogy éreztem számban a vér keserű ízét. -, a vallomások és bizonyítékok fejében felmentettük a vádak alól. Szabadon távozhat, Miss Artmenson.

Twenty-four: Itt az idő

Hi pretties!

Szóval, hoztam a következő részt - persze  egy nap késéssel, szokásomhoz híven -, de hoztam! :D Ez inkább amolyan felvezető rész, nem is nagyon van benne... sőt egyáltalán nincs benne párbeszéd, de remélem, azért tetszeni fog! Jó olvasást! :) X

 A következő napok történései egy nagy, kusza és legfőképp értelmetlen foltként maradtak meg az elmémben.

Még két napot kellett a kórházban töltenem, de azt is csak amiatt, mert George és Toni mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy alaposan vizsgáljanak ki, mielőtt kiengednének. Ezt az időt legfőképp alvással töltöttem, kivéve, mikor George meglátogatott. Olyankor beszélgettünk - legtöbbször a rám váró dolgokról -, vagy csak szótlanul feküdtünk, egymást ölelve. George szentül meg volt győződve arról, hogy minden rendben lesz a tárgyaláson, én viszont már annál kevésbé, ezért kihasználtam azt a kis időt, amit még vele tölthetek, hiszen nem tudtam, mi következik ezután.

Amikor az orvos végre közölte, hogy makkegészséges vagyok és végre hazamehetek, szinte repestem az örömtől, hogy nem kell tovább a - számomra - rideg és barátságtalan kórteremben töltenem a napjaimat. Aztán eszembe jutott, hogy nincs többé olyan, hogy haza. Nincs hova mennem és amikor ezt közöltem George-al, jóformán végig sem hallgatott, azonnal kijelentette, hogy - a pletykák és híresztelések elkerülése végett - a tárgyalások befejeztéig egy szállodában fogok lakni, azután pedig vele együtt, a belvárosi lakásában.

Viszont úgy látszott, túl sok jó dolog történt velem, ami törvényszerűen vonzotta az utána következő rosszat. Alig egy napja hagytam csak el a kórházat, amikor felkeresett a rendőrség. Fogalmam sem volt, hogy mit akartak, hiszen a bíróság tájékoztatott róla, hogy csak egy hét múlva kerül sor a tárgyalásomra, azt hittem, addig békén hagynak. Természetesen az engem vigyázó férfi még mindig velem volt és árnyékként követett mindenhová, de ezt még el tudtam viselni. Ám, ha be akarnak vinni... Csakhogy nem erről volt szó, teljesen más miatt jöttek. Villámcsapásként ért a hír, mikor közölték velem, hogy a házunknál csak három holttestet azonosítottak, holott én és George is négy halottat említettünk.

Az apám eltűnt.

Amint ezt meghallottam, újra rám tört a pánikroham, ami már egy ideje nem jelentkezett. Ha nem találták ott, az azt jelentette, hogy nem halt meg, nem végeztem elég alapos munkát. Csak reménykedhettem abban, hogy sikerült úgy megsebesítenem, hogy mielőtt meghalt, még valameddig eljutott. A rendőrök ugyan átfésülték a környéket és nem találtak semmi arra utaló nyomot, hogy valaki sérülten menekült volna, hiába bizonygattam, hogy két lövést is leadtam.

Így újra magamba zuhantam. Bezárkóztam a szállodai szobámba, naphosszat csak sírtam és halálfélelmem volt, de nem magam miatt. Nem azért féltem, hogy apám rám talál és végez velem. Tudtam, hogy ha valóban túlélte, bosszút akar majd állni, de nem engem akar majd megölni, hanem egy olyan embert választ, akinek az elvesztése jobban fájna, mintha engem nyírna ki. George lesz a célpontja, hisz tisztában van vele, hogy ha a fiút támadja, azzal sokkal nagyobb fájdalmat tud nekem okozni.

Ami viszont feldühített, hogy hiába figyelmeztettem George-ot, kértem, végül könyörögtem neki, hogy ne keressen és maradjon biztos helyen, ahol apám nem tud a közelébe férkőzni, ő nem hallgatott rám. Úgy gondolta, hogy még apám sem annyira őrült, hogy egy zsúfolt utcán, vagy éppen egy emberekkel teli szállodában fog ránk támadni, főleg úgy, hogy országos körözést adtak ki ellene. Én viszont ismertem apámat annyira, hogy tudjam, nem riad vissza ettől sem. Elvesztett mindent, már nem éltette más, csak a bosszú. Ezért pedig mindent el fog követni, nem számít, hogy mibe kerül.

A tárgyalásig hátralevő egy hét, olyan gyorsan repült el, mintha nem is lett volna, holott sokkal több minden történt, mint amit a legyengült szervezetem ép ésszel el tudott volna viselni. Szerencsére George és a családja mindenben támogatott, csak ők tartották bennem a lelket, amikor éjjelenként sikítva, izzadságban fürödve ébredtem egy újabb rémálomból.

Toni tényleg betartotta a szavát és minden erejével azon volt, hogy felmentsenek a vádak alól. Mint kiderült, emberrablásban való bűnrészeséggel vádolnak, ami akár két év szabadságvesztéssel is járhat, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. És nem csak én voltam ezzel így. Shelleyék ez alatt a pár nap alatt is többet tettek értem, mint amit én egész életemben tudnék, hogy megháláljam ezt nekik.

A család London egyik legjobb ügyvédjét fogadta fel a védelmemben és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy a nyilvánosság előtt semmiképpen se derüljön ki, hogy nekem is közöm van George elrablásához. Már így is tele volt ezzel a sajtó, megpróbálták a legkisebb részleteket is kicsikarni az ügyről és félő volt, hogyha a banda rajongói megtudták volna a kilétemet és, hogy ennek ellenére mégis együtt vagyok George-al, teljesen felbőszültek volna, még egy általam indított gyűlölködő "hadjáratot" sem tartottam lehetetlennek.

Végül eljött a nap, amikor a bíróság elé kellett állnom. Már ébredés óta feszült voltam és ezt még az sem tudta oldani, mikor Toni és Harriet beállítottak a szobámba, ruhákkal, sminkkel és minden olyan holmival felszerelkezve, amivel előhozhatják a legjobb formámat; mondván, a megjelenés az egyik legfontosabb dolog.

Belebújtam az egyszerű, fekete-fehér kosztümbe, majd hagytam, hogy leültessenek és kezelésbe vegyék a hajam, valamint az arcom. A két nő - ha lehetséges -, még pozitívabban állt hozzá a helyzethez, mint George. Csendben hallgattam a csevegésüket, csak néha szúrtam közbe egy-két szót, azt is csak akkor, ha kérdeztek valamit. A gyomrom görcsben állt és élből utasítottam el a reggeli gondolatát, mikor George húga emlékeztetett rá, hogy még nem is ettem semmit. Egy falat sem ment volna le a torkomon anélkül, hogy viszont ne láttam volna, azt pedig szerettem volna elkerülni.

Ezért egy kávét követően elhagytam a hotelszobát, majd a mellém lépő férfi kíséretében lesétáltam a szálloda elé, ahol már ott várakozott az értem küldött kocsi. Beszálltam és arrébb csúsztam a fekete bőrülésen, hogy a mellém rendelt őr is helyet foglalhasson. Mindenki jobb ötletnek tartotta, ha George és én külön érkezünk a tárgyalásra, elővigyázatosságból, mivel a fiú így is, a kelleténél nagyobb feltűnést fog kelteni.

Amint megérkeztünk a bíróság épülete elé, kicsit fellélegeztem, hogy nem vártak mindenre elszánt sajtósok és feldühödött rajongók, ami azt jelentette, hogy a Shelleyék, a menedzsment és a rendőrség is jó munkát végzett és semmi nem szivárgott ki a nyilvánosság elé.

A férfi - időközben megtudtam, hogy Brandon a neve - kisegített a kocsiból, majd ujjait körülfonta a felkaromon és bevezetett az épületbe. Rutinosan lépkedett, pontosan tudta, hogy merre kell mennünk, kissé sietősebbre is vette a tempót, ami viszont nem igazán tetszett. Túl hamar értünk a sötétbarna tölgyfaajtó elé, ami mögött a tárgyalótermet sejtettem. A torkomban gombóc keletkezett, a szívem kétszeres erővel ostromolta a bordáimat.

Brandon elengedte a kezem, majd két lépést távolodott, megállt az ajtó mellett és fejével befelé biccentett, jelezve, hogy itt az idő, be kell mennem.Vettem egy utolsó mély levegőt és miközben lenyomtam a kilincset, próbáltam nem elájulni és mantraként ismételgettem magamban Toni szavait, miszerint minden rendben lesz, csak mondjam az igazat. Végül kitártam az ajtót és beléptem a terembe.

Itt volt az idő, hogy szembenézzek a tetteimmel.

Twenty-three: Színtiszta szeretet

Sziasztok! :)
Hát igen, ismét késtem a résszel, "jó" szokásomhoz híven. Remélem nem haragszotok nagyon! :D Egyre közeledünk a történet végéhez és egyre jobban kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni. Tetszik a történet alakulása? Szeretnétek, hogy Thalia és George együtt maradjanak? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért örülnék, néhány kommentnek! :)
Nem is húzom tovább az időt, köszönök minden visszajelzést és egyebet, jó olvasást! X

Mióta George közölte, hogy a szülei szeretnének találkozni velem, képtelen voltam lehiggadni. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mi fog történni, amikor szemtől-szemben állunk. Tartottam az utálkozó és lenéző pillantásuktól, az undortól, ami az arcukra kiül, amint megpillantanak, de legfőképp attól, hogy meglátom rajtuk azt, hogy úgy gondolják, én nem vagyok elég jó a fiuknak. Nem érek fel hozzá. Nem vagyok méltó Georgehoz.

Ezek és még ennél is rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy vészesen közeledett a perc, amikor szembe kell néznem velük. Még George hátamat simogató keze és fülembe suttogott szavai sem tudtak megnyugtatni. Minden az ajtóm előtt elhaladó lépésre felkaptam a fejem és feszülten tördeltem az ujjaimat.

- Ne idegeskedj, Thalia! Hidd el, anyáék megértették és elfogadták, hogy miért tetted azt, amit és biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak! Csak add önmagad és nem lesz baj - ismételte el sokadjára is George és kissé bosszúsan nyúlt a kezem után, hogy megállítson, de nem hatottak rám a szavai.

Az órák úgy teltek el, mintha nem is lettek volna és eljött a négy óra, ami a látogatási idő kezdetét jelentette. George szülei úgy tervezték, hogy ezúttal a gyerekek nélkül, csak ketten jönnek be. Érthető, hogy nem akarják még ennél is jobban megijeszteni és összezavarni őket. Éppen csak pár perccel múlt négy, amikor George mobilja megcsörrent. Pontosak voltak.

- Ezt most... - nézett rám George, de inkább elharapta a mondat végét és felmutatta a készüléket, mire fásultan bólintottam és engedtem, hogy kimásszon mellőlem.

Mikor elhagyta a szobát, feljebb csúsztam és megkíséreltem rendbe hozni a külsőm, de egyedül annyit tudtam tenni, hogy hajamat átfésültem az ujjaimmal. A ruháimat és a mobilomat már akkor elvették, mikor behoztak, JJ elmondása szerint bizonyítékként fogják használni, így most kénytelen voltam a kórházi köntösben, fésületlenül, nyúzottan és bekötött fejjel fogadni George szüleit.

Hogy tegyek valamit a remegő kezeimmel, lesimítottam az ágytakarót, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúltam és ittam pár korty vizet, bár egyáltalán nem éreztem szomjasnak magam. A kórteremben halálos csend uralkodott, csak az óra mutatójának halk ketyegése és a folyosóról beszűrődő beszédfoszlányok törték meg a nyomasztó csendet.

Egyedül maradtam, de mégsem felügyelet nélkül. JJ-nek muszáj volt hazamennie, hisz várták a kötelességei, a barátnője és a kisfia, nem játszhatott tovább testőrt mellettem. A távozását követően berendeltek mellém egy őrt, de legalább azt megengedték, hogy a szobában egyedül maradhassak, így most a rám vigyázó férfi a folyosóról ellenőrzött. Néha láttam, ahogy elsétál az ajtó előtt, vagy elkaptam pár szót, amikor telefonált, de ezen kívül nem lépett velem kapcsolatba.

Ennek örültem, nem akartam arra gondolni, mi vár rám, ha kikerülök a kórházból. George minden kétség nélkül kijelentette, hogy egész biztosan felmentenek a vádak alól, hisz kényszer hatására cselekedtem. Viszont bármennyire is volt optimista a fiú, én annál inkább kételkedtem benne, hogy ez valóban így lesz. Túl sok minden szólt ellenem. És csak egyvalaki mellettem... de George jelentette számomra azt a kis reményt, amibe még kapaszkodhattam.

A gondolataimból az ajtó nyitódása rángatott vissza. A riadtság újra visszatért, ahogy belegondoltam, most mi következik. George előreengedte az édesanyját, majd ő is követte, egyenesen az ágyam mellé lépett és biztató mosollyal kulcsolta össze az ujjainkat.

- Anya, ő itt Thalia. Lia, ő az édesanyám, Toni Harris - mutatott be minket egymásnak és sugárzó arccal nézett az ajtóban álldogáló nőre, miközben még mindig a kezem fogta. Csodálkoztam, hogy az arca nem mutatott semmi érzelmet, mivel olyan erővel szorongattam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Jó napot! - A hangom a szokásosnál jóval magasabban csengett és majdnem elcsuklott az izgalomtól. Szorongva néztem az asszonyra, aki száját összeszorítva, mozdulatlanul és némán állt. Egyre jobban elbizonytalanodtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy ez volt a lehető legrosszabb ötlet. George édesanyja egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha bármiféle jóindulatot táplálna irányomba.

Aztán, amikor már azt hittem, hogy megfordul és szó nélkül elhagyja a kórtermet, megindult előre, majd az ágyam mellé lépett és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad a fiamat - suttogta a fülembe, válla rázkódott a sírástól. Megdermedtem, egy pillanatra lehunytam a szememet, annyira váratlanul ért a nő érzelmi kitörése. Aztán lassan magamhoz tértem, kihúztam a kezem George ujjai közül és sután visszaöleltem Toni-t, miközben döbbenten felnéztem a mellettünk álló fiúra.

George elvigyorodott, majd az ajtóra mutatott és tett néhány lépést hátrafelé, mire megráztam a fejem, de nem hallgatott rám és pár pillanat múlva csukódott mögötte az ajtó. A zajra Toni is felkapta a fejét és úgy tűnt, mintha csak George távozásával ébredt volna rá, mit is csinált az előbb. Elhúzódott tőlem és kerülte a pillantásom, helyette a táskájában kutakodott zsebkendő után. Olyan volt, mintha szégyellné magát, amiért kimutatta az érzelmeit és miután kisvártatva megszólalt, bebizonyosodott, hogy jól gondoltam.

- Ne haragudj, amiért kiborultam. Egyszerűen... ahogy megláttalak, eszembe jutott az utóbbi pár nap és minden, amit George elmondott - magyarázkodott, miközben próbálta eltüntetni a sírás nyomait arcáról.

- Ne! - tiltakoztam hevesen, mire kérdőn emelte rám pillantását. Elpirultam és immáron halkabban és félénkebben folytattam. - Úgy értem, nekem kell bocsánatot kérnem. Tudom, hogy ez semmit nem old meg és nem kárpótolja magát...

- Kérlek! - tette kezét az enyémre és halványan elmosolyodott. - Tegezz csak nyugodtan!

Visszafogottan bólintottam, majd egy nagy levegővételt követően újra belefogtam. - Szóval, egy bocsánatkérés nem fogja elfeledtetni az elmúlt napok fájdalmát és bizonytalanságát, de borzasztóan sajnálom, amit tettem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire gyűlölöm magam emiatt - Gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet, de felesleges volt, gyors ütemben követte a többi.

Arra eszméltem fel, hogy arcomat a tenyerembe temetve zokogok, miközben éreztem, hogy Toni karjai körém fonódnak. - Felejtsük el, rendben? Ami történt, megtörtént, nem tehetünk ellene semmit, kár emiatt emésztenünk magunkat. Egyébként is, sokat beszélgettünk George-al. Elmondta, hogy édesapád kényszerített erre és bátor vagy, hogy végül mégis szembeszálltál vele. Más, jóval bátrabb és erősebb emberek sem biztos, hogy meg merték volna ezt tenni. Mi nem ítélünk el, ezt tudnod kell.

Jól estek a szavai, ezt hallva óriási kő esett le a vállamról. Azt hittem, hogy utálni fognak, ehelyett éppen George édesanyja vigasztal, ezt álmomban sem gondoltam volna. - Köszönöm - szipogtam, mire Toni bátorítóan megszorította jéghideg ujjaimat.

- Csak egyet szeretnék tudni - komolyodott el és mélyen a szemembe nézett. - Szereted a fiamat?

Egy másodpercig sem késlekedtem. - Az életemnél is jobban - válaszoltam eltökélten és tartottam a szemkontaktust az asszonnyal. Semmiben sem voltam még ilyen biztos, mint abban, hogy amit George iránt érzek, az hamisítatlan és színtiszta szeretet. Csupán egyetlen egy olyan ember volt rajta kívül, akit valaha ugyanennyire, ilyen ragaszkodással szerettem. Anya.

Toni szélesen elmosolyodott, ez volt a legőszintébb mosoly, amit eddig kaptam tőle. Tisztában voltam vele, hogy sokat kell még tennem, amíg sikerül teljesen elnyernem a bizalmát, de úgy éreztem, hogy végre, először életemben, ráléptem a helyes útra. - Bátor lány vagy, Thalia. Örülök, hogy a családunk tagja lettél. És mindent meg fogunk tenni, hogy ez így is maradjon.

Twenty-two: Kísért a múlt

Ha azt mondanám, hogy nem érintett rosszul, amit JJ-től hallottam, akkor hazudnék. Kétségbeestem, féltem, rettegtem, hogy az utolsó embert is elveszítem, aki fontos nekem.

JJ egész nap velem maradt, el sem mozdult mellőlem. Nem értettem, miért teszi ezt, hiszen jóformán éreztem a levegőben terjedő feszültséget. Egyáltalán nem akart itt lenni, ki nem állhatott engem, de George kedvéért mégis megtette.

-Nyugodtan menj haza, nem kell bébiszittert játszanod. Én megleszek egyedül is - ajánlottam fel a fiúnak, próbáltam kedves hangnemet megütni, miután nem bírtam tovább nézni, hogy látványosan unatkozik mellettem.

- Nagyon figyelmes vagy - jegyezte meg ironikusan, majd elnyomott egy ásítást. -, de nem lehet. Megígértem Georgenak, hogy itt maradok.

- Megértem, hogy George a barátod és megteszed neki, amire kért, de mindketten tudjuk, hogy gyűlölsz engem, amiért részt vettem az elrablásában. Nem kell elviselned a jelenlétem és egyébként is, egy kis magány jól jönne.

JJ felsóhajtott és fáradtan dörzsölte meg az arcát. - Látom, nem érted. Figyelj Thalia, én nem gyűlöllek. Nem kedvellek? Talán így van és szerintem számodra is egyértelmű, hogy miért. Hibásnak tartalak? Igen, de tudnod kell, hogy hálás is vagyok, hogy élve kihoztad onnan George-ot. De ha én innen most elmegyek, helyettem egy őr fog jönni, aki csak azért nincs még itt, mert George kérésére felajánlottam, hogy majd én vigyázok rád és nehezen bár, de ebbe belement a rendőrség is - tájékoztatott és most először történt meg az, hogy önszántából egy percnél többet beszélt hozzám. Sőt, a hangjában egy cseppnyi együttérzést is felfedezni véltem, ez viszont - bármennyire is meglepett -, nem tudta elfeledtetni velem azt, hogy miről is volt szó éppen.

A fiú szavai csak lassanként jutottak el a tudatomig. Rendőrség? Őr? Tehát JJ azért van itt, hogy őrizzen engem? Egész végig azt hittem, csak George figyelmességének köszönhetően maradt velem, ő pedig jó barátként eleget tett a kérésnek, de most hirtelen minden apró részlet kitisztult, értelmet nyert. A szemükben, mindenki szemében én gyanúsított vagyok. Tettestárs.

- Ugyan mitől tartanak? Hogy kiszököm a kórházi köntösömben, egy hatalmas kötéssel a fejemen és egy tucat csővel a karomban? És amúgy is... hová mehetnék? - nevettem fel keserűen, bár semmi vicceset nem találtam a dologban. Amit mondtam, az színtiszta igazság volt. Nem volt már otthonom, abba a házba többé semmiképp nem tettem volna be a lábam.

- Én csak azt teszem, amit mondtak. Ha jobban leszel, megkezdődnek a tárgyalások, a bíróság elé kell állnod és vallomást tenni, valamint tanúskodni apád ellen.

Csak megtörten bólintottam, aztán hátat fordítottam JJ-nek és fejemet a párnába fúrtam. Nem akartam többet hallani, amit most elmondott épp elég volt, hogy tudjam: ebből én sehogy sem fogok kikerülni. Mivel nincs senki más George-on és rajtam kívül, aki tudja, hogy mi történt ott, akkor a háznál, ezért az én szavam van mindenkié ellen. Nyilvánvaló, hogy nem nekem fognak hinni, már csak azért sem, mert a lánya vagyok annak az embernek, aki elrabolta George-ot.

Sírni akartam, szabadjára engedni a könnyeimet, de az idősebb fiú előtt feszélyezve éreztem magam. - JJ - szólítottam meg, de nem változtattam a helyzetemen, továbbra is háttal voltam neki. - Megtennéd, hogy magamra hagysz? Csak egy kis időre. Elég, ha csak a folyosóra mész, ígérem, hogy addig nem fogok kiszökni az ablakon át - siettem a folytatással, mielőtt tiltakozhatott volna.

- Persze - mormolta rövid tétovázás után, aztán csak az ajtó csukódását hallottam, amint JJ távozott a szobából.

Végre sírhattam volna, szem- és fültanúk nélkül, de most mégsem voltam rá képes. Csak feküdtem száraz szemekkel, bámultam a fehér falat és idegesen gyűrögettem a takaró szélét. Azt mondtam egyedül akarok lenni, viszont alighogy JJ kitette a lábát, mardosni kezdett a magány érzése, mi több, egyenesen megijesztett, hogy senki nincs mellettem. Ugyanúgy, ahogy egész életemben.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi idő telhetett el, amikor újra nyitódott az ajtó. Mióta behoztak teljesen elvesztettem az időérzékem, de valószínűleg JJ eleget várakozhatott már, hogy megunja a folyosón üldögélést és visszajöjjön. Hallottam a cipője talpának súrlódását, ahogy közeledett, aztán csend lett, végül pedig egy tenyér simult a derekamra, ami kétségkívül nem JJ-é volt.

- Hogy vagy, szépségem? - Az ismerős hang hallatán felgyorsult a pulzusom és pillanatok alatt fordultam meg. George akkora már az ágyamon ült és úgy helyezkedett, hogy a karjaiba húzhasson. Arcomat a mellkasához nyomtam és olyan szorosan simultam hozzá, mintha az életem múlna rajta.

- George! Már azt hittem, hogy...

- Shh, nem mondd ki! Tudom és sajnálom, de a szüleimet elég hosszú ideig tartott meggyőznöm - magyarázta, miközben tenyerébe fogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.

- Meggyőzni, miről? - suttogtam és nem néztem a fiúra, inkább az ajtó irányába meredtem.

- Hogy te nem tehetsz semmiről - kezdte és egy puszit adott a fejem búbjára. -, hogy segítenünk kell neked - folytatta és most az arcomra nyomta az ajkait. - és, hogy neked mellettem a helyed.

- Tényleg? - nyögtem ki nehézkesen, a torkom összeszorult.

- Thalia... szeretlek és ezen sem a bíróság, sem JJ, de még a szüleim sem tudnak változtatni - duruzsolta George a fülembe, aztán az állam alá nyúlt és fejemet megemelve, egy rövid, de annál sokatmondóbb csókot lehelt a számra.

A szavaira könnybe lábadt a szemem. Kimondta, hogy szeret. Nem hittem volna, hogy azok után, amiket apám tett vele és amiben én is részt vettem, még így is el bírja vonatkoztatni ezeket a dolgokat az irántam táplált érzelmeitől. Elképedtem, hogy képes volt miattam ellentmondani a szüleinek, ugyanakkor nagyon jól esett, hogy kiállt értem.

- Mellesleg - George játékos hangja térített vissza a jelenbe. Kíváncsian néztem rá, ahogy somolyogva játszott az egyik hajtincsemmel, majd felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézve folytatta. -, annyit beszéltem már rólad és - tekintve, hogy az utóbbi hetekben igen nagy szerepet játszottál az életemben -, ezért a szüleim mindenképpen szeretnének megismerni téged.

Az utolsó szavak elhangzása után a szobában megfagyott a levegő. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a csokoládébarna szempártól, így könnyedén kiolvashatta az enyémben felbukkanó pánikszerű félelmet. Éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér és ijedt grimaszba rándul, kezeim az ölembe hullottak, jóformán kisebb sokkot kaptam.

George nem gondolta ezt át. Rémálmaim listájának előkelő helyén szerepelt, hogy a szüleinek a szemébe nézzek azok után, amit a fiukkal műveltem. És most nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem George-ot, hiszen a családja sosem fogadna el engem.

A múltam örökké kísérteni fog.