Five: Tényleg törődik velem

Sziasztok!
Tudom, kicsit későn, de meghoztam az ötödik részt, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást! :) X

A következő nap egész végig próbáltam meggyőzni Ricardót. Végül vagy, mert belátta, hogy igazam van, vagy egyszerűen megunta, hogy nem hagyom békén, de megígérte, hogy átgondolja a dolgot, mielőtt elmegy. Ez nekem bőven elég volt... egyenlőre. 

Amíg Ric felkészült és összeszedte minden holmiját, amire szüksége volt, úgy gondoltam, megnézem mi a helyzet George-dzsal. Már nyitottam volna az ajtót, de végül meggondoltam magam, halkan bekopogtam és csak miután elhangzott egy "gyere", akkor léptem be a szobába.

- Mond csak, miért kopogsz, ha be akarsz jönni? Ez a te házad - jegyezte meg George, mikor elfoglaltam a helyem a fotelben, ahol tegnap is ültem.

- De most a te szobád - válaszoltam értelemszerűen. George felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. - Hogy aludtál? - próbáltam témát váltani, mielőtt a beszélgetés átfordulna kínossá. Bár ennél nagyobb hülyeséget nem is kérdezhettem volna, nyúzott arca nyilvánvalóvá tette, hogy nem ez volt élete legkellemesebb éjszakája. 

- Soha jobban - vigyorodott el gúnyosan, majd pillantásomat látva hozzátette. - Nem volt olyan vészes. Tényleg, ne vágj már ilyen képet!

- Sajnálom - bukott ki belőlem. Ezt már azóta ki akartam mondani, hogy belementem ebbe az egészbe. Nem enyhített a bűntudatomon, de legalább tudta, hogy így érzek.

- Mit? Hogy belecsempésztél valamit az italomba, hogy idebilincseltél egy csőhöz vagy, hogy rám szabadítottad a haverod? - sorolta, de nem tűnt mérgesnek.

- Hát... ez így összevetve rémesen hangzik - temettem az arcom a tenyerembe.

- Nem olyan vészes - nevetett fel George, mire hitetlenkedve pillantottam rá. 

- Nem olyan vészes? Te nem vagy normális - csóváltam a fejem. Aztán valami eszembe jutott. - De ez nem teljesen igaz. Nem én bilincseltelek meg és semmit nem raktam az italodba - Egészen megkönnyebbültem, hogy George vádaskodása nagyobb részben nem is rám irányul.

- Várj, azt mondod a bárban nem te voltál? Akkor hogy került az italomba... fenébe! A pultos volt igaz? - fonta keresztbe a kezét a srác a mellkasán, pólója megfeszült a felkarján. 

- Fontosak a jó kapcsolatok - rántottam meg a vállam, mire George hitetlenül felröhögött és beletúrt a hajába. Észrevettem, hogy ezt elég gyakran csinálja és ilyenkor különösen aranyos volt... de miket beszélek?!

- Igen... a jó kapcsolatok - ismételte meg ironikusan bólogatva. - Ha már itt tartunk, szólhatnál a barátodnak, hogy lehetne egy kicsit gyengédebb. Nem tetszik a stílusa.

- Ric nem a barátom - siettem leszögezni, mielőtt George félreértené a helyzetet. - Inkább olyan, mintha a bátyám lenne. És hidd el, nem olyan rossz srác, mint aminek mutatja magát.

Nem tudom melyik lett volna a nehezebb, Ricet meggyőzni, hogy George nem fog semmi rosszat tenni vagy Georgeot, hogy Ricardo végül is egész jó srác. Mindketten túlságosan önfejűek voltak.

- Oké, megtarthatod - fintorodott el. - De azért nem szeretnék túl sok időt a társaságában tölteni, ha nem bánod - Csak a fejemet ráztam és lassan felemelkedtem a fotelből. - Hé, te maradhatsz. A te társaságod ellen nincs kifogásom! - vágta rá, mire összeráncoltam a homlokom. - Úgy értem, téged már egészen megszoktalak itt - villantott rám egy féloldalas vigyort.

- Akkor most nélkülöznöd kell a társaságom egy időre - tártam szét a karom és lassan hátráltam az ajtó felé, szememet le sem véve Georgeról. Olyan arcot vágott, mint egy 5 éves, akitől elvették a kedvenc játékát.

- Azt hiszem túlélem. Majd elleszek itt. Lefoglalom magam... valamivel - nézett körbe és színpadiasan kifújta a levegőt.

- Ezt örömmel hallom, ugyanis kénytelen leszel ezt tenni - vontam meg a vállam, kezemmel kitapogattam a kilincset és kifordultam az ajtón.

Miután becsuktam magam mögött, a kemény fának támasztottam a fejem és elmosolyodtam. Örültem, hogy George - még ha neheztel is rám, a kialakult helyzet miatt - nem mutatja. Ha mosolyogni láttam, kicsit mintha enyhült volna a bűntudatom... de csak egy pillanatra.

- Jól szórakozol?

Ricardo hangja hallatán megpördültem és majdnem nekiütköztem a fiú mellkasának. Komoran pillantott rám, miközben dobott egyet a vállán pihenő fegyvertáskán és eldübörgött mellettem a lépcső irányába.

- Ric - szóltam utána, de úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Felsóhajtottam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha most békén hagyom, ezért a szobámba indultam. Végigdőltem az ágyamon és tenyerem a homlokomra simítottam.

Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de a kimerültség és idegeskedés miatt valószínűleg elnyomott az álom, mert arra ébredtem, hogy valaki egyre erősebben rázogatja a vállam. Mikor beazonosítottam az előttem álló Ricardót, felültem és megdörzsöltem a szemem.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de ideje indulnom - morogta, még mindig dühös volt rám, aminek az okát nem egészen értettem.

- És mi lesz...

- Elengedtem - vágott a szavamba. - De az ajtót mindig bezárod és a bilincs rajta marad. A kezén is - hangsúlyozta. - És ezt tarts magadnál - nyújtott felém egy pisztolyt, majd mikor látta, hogy nem fogom elvenni, lerakta az ágyamra.

- Megőrültél? Biztos, hogy nem fogok azzal rohangálni a házban! - mutattam rá az ágyamon heverő fegyverre és elutasítóan arrébb löktem. - Ricardo, semmi szükség erre!

- De igen! Tedd el, mielőtt meggondolom magam és most megkönnyítem a dolgot! - emelte fel a hangját, mire döbbenten néztem rá. Végül összeszorítottam a szám, fogtam a pisztolyt és bevágtam az éjjeliszekrényem fiókjába.

- Remélem most boldog vagy! - vágtam Ric arcába és kirohantam az ajtón.

Leszaladtam a lépcsőn és egyenesen a tornácra mentem. Vékony kardigánom nem nyújtott túl sok védelmet a hideg ellen, hiába húztam össze magamon. De nem érdekelt, nem akartam visszamenni a házba, amíg Ricardo ott van.

Ő azonban nem így gondolta, mert alig egy perc múlva nyílt az üvegajtó. - Lia, gyere be, meg fogsz fagyni - kérte és kezét a vállamra tette, de leráztam magamról. - Odabent is tudsz utálni - tette hozzá, mikor nem reagáltam.

- Hagyj békén, Ric - morogtam, mire szélesen elmosolyodott. Nem értettem mi ilyen vicces, én semmi humorosat nem láttam a helyzetben.

- Kérlek, Lia! - fordított maga felé. - Nem akarok így elmenni - nézett rám komoran, arcáról teljesen eltűnt az előbbi mosoly. Pár másodpercig mereven néztem vele farkasszemet, de végül nem bírtam tovább és átöleltem. - Sajnálom, hogy egy seggfej voltam. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél - mormolta a fülembe és erősen szorított magához.

- Igazad van. Tényleg egy seggfej voltál - suttogtam a fülébe, ő pedig felnevetett. - De tudom, hogy csak engem akartál megvédeni, úgyhogy elnézem neked - nyomtam egy puszit az arcára.

Ha valaki, hát Ricardo tényleg törődik velem... még ha a maga sajátos módján is.

Four: Nem tűnik olyannak

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Köszönöm az előzőhöz érkezett véleményeket, örülök, hogy tetszett a rész, remélem a következő is fog!
Jó olvasást! :) x

A konyhába mentem, hogy keressek valami kaját Georgenak, de a hűtőt szinte üresen találtam. Azok a barmok felzabáltak mindent, még mielőtt leléptek volna, ezért neki álltam valami ehetőt készíteni - hozzávalók és főzőtudomány hiányában csak egy kis rántottát tudtam összeütni. 

Az elkészült rántottát és egy pohár narancs levet tálcára raktam és átegyensúlyoztam a nappaliba, ahol Ricardo feküdt szétterülve a kanapén és meccset nézett. Egy pillanatra elképzeltem, hogy George is ezt tenné a barátaival, de gyorsan elhessegettem a gondolatot és felsiettem a lépcsőn. 

Könyökömmel nyomtam le a kilincset és belöktem az ajtót. Jöttömre George felkapta a fejét és végignézte az ügyetlenkedésem, végül a tálcát az asztalra raktam és úgy csuktam be magam mögött az ajtót. 

- Csak rántottát tudtam csinálni, remélem szereted - tettem le a tálcát az ölébe. Összerándultam, amikor kezem hozzáért a combjához, de ő mintha észre se vette volna a mozdulatot. 

- Jó lesz - közölte szűkszavúan. 

Leültem az egyik fotelbe és onnan figyeltem, ahogy eszik. Ádámcsutkája minden nyelésnél megugrott, göndör fürtjei az arcába hullottak, amikor lehajtotta a fejét. A bilincstől csak nehezen mozgott, de nem akartam kockáztatni és kivívni apám haragját. 

- Ízlett? - csúszott ki a számon meggondolatlanul, miután lenyelte az utolsó falatot is. 

- Ettem már rosszabbat is - fejtette ki a véleményét és ha nem látom, el sem hittem volna, hogy egy kis mosoly bujkál a szája sarkában. - Viszont van egy kis probléma. 

- Mégpedig? - értetlenkedtem. 

- Ki kellene mennem a mosdóba, ha nem akarod, hogy... szóval érted - húzta fel kérdőn a szemöldökét. - És így elég nehéz lenne - mutatta fel összebilincselt kezét.

-Ó! - hirtelen zavaromban fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Erre egyáltalán nem gondoltam. - Oké. Szólok Ricnek - nyögtem ki végül. 

- Nem muszáj, te is segíthetsz. 

Hogy micsoda? - Szólok Ricardónak - ismételtem meg összezavarodva és elfordítottam a fejem George átható pillantásától. 

- Rendben, én felajánlottam - emelte maga elé a kezeit, amennyire a bilincs engedte és hátradőlt a széken, majd arcomat látva hozzátette.  - Nyugi, csak vicc volt. Menj csak, szólj Ricardónak.

Hangjából szinte sütött a gúny, de én nem válaszoltam, csak kisiettem a szobából. Ahogy kiértem, nekidőltem a folyosó falának és kifújtam a visszafojtott levegőmet. Meg mertem volna esküdni, hogy George szándékosan hozott zavarba és élvezte a helyzetet.

Percekig állhattam ott, majd észbe kaptam és leszaladtam a lépcsőn. Mikor közöltem Ricardoval, hogy Georgenak ki kell mennie a mosdóba teljesen kiakadt és újabb tíz percembe telt meggyőzni, hogy a vödör nem fog segíteni.

Ezután magában morogva feldübörgött a lépcsőn és mire visszaértem az emeleti helyiségbe, a szoba már üres volt. Mivel nem akartam semmi olyat látni,ezért úgy döntöttem, megvárom őket itt. Visszakuporodtam a fotelbe és térdemre támasztva az állam meredtem magam elé és gondolkoztam.

Pár perc múlva George jelent meg az ajtóban, szorosan a nyomában pedig Ric, aki a kapucnijánál fogva vezette maga előtt a fiút. Nagyot taszított rajta, mire George a falnak ütközött, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát és előrelendült. Alig 10 centi volt a a két srác között, ahogy egymás mellkasának feszülve néztek farkasszemet.

- Ric! - ugrottam fel sikítva és megpróbáltam közéjük férkőzni. 

Az alkarommal nyomtam hátra George-ot, meg kellett akadályoznom, hogy összeverekedjenek, különben a göndör fiúnak nem sok esélye lett volna, összekötött kezekkel és a nála kétszer nagyobb sráccal szemben.  

- Menj ki! Most! - kiabáltam rá Ricre. - Gyerünk! Menj már! - Nekifeszültem a mellkasának és teljes erőből az ajtó felé toltam.

- Jól van Lia, ne taszigálj már! - lökte el a kezem. - Még egy ilyen és véged, Shelley - nézett át a fejem fölött Georgera és oldalra lépett, de vele együtt mozdultam és így újra elé kerültem, mire mérgesen felhorkant. - Picsába! - dühöngött, majd hátat fordított és kifelé menet ököllel a falba vágott.

- Mégis mit mondtál neki? - fordultam Georgehoz, miután az ajtó döngve becsapódott Ricardo mögött. Tudtam, hogy nem csak egy kis összeszólalkozásról lehetett szó, különben Ric nem húzta volna fel így magát.

- Csak az igazat. Hogy az olyan gyáva férgek, mint ő, sosem ússzák meg büntetlenül.

Tátott szájjal bámultam rá. Ha tényleg ez történt, nem is csoda, hogy Ric így kiborult. - Ezt fejezd be! - ripakodtam rá Georgera és meglöktem a mellkasát. - Megmondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget nem? Ki akarod nyíratni magad? 

- Mit érdekel az téged? - emelte fel ő is a hangját.

- Mert nem akarom, hogy ilyen miatt golyót eresszenek a hülye fejedbe! - sziszegtem az arcába, nem is tudom melyikünk lepődött meg jobban a kirohanásomon. George, mert ilyet mondtam, vagy én, mert hangosan is kimondtam. - Hagyjuk ezt - hárítottam a témát. - Csak fogd be a szád, oké?

George nem mondott semmit, csak visszaült a székre és felém nyújtotta a kezét. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen fordulatot, de fejével a fémcső felé bökött és megzörgette a bilincset. Megilletődve léptem közelebb és rögzítettem a csőhöz. A fiú némán tűrte és akkor sem szólt egy szót sem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Sejtettem, hogy Ric most nincs éppen a legjobb hangulatban, de muszáj volt vele beszélnem, ezért lesétáltam a lépcsőn és a keresésére indultam. A hátsó tornácon találtam rá, cigarettázott. 

- Mit akarsz, Lia? - mordult fel, mikor alkarommal a korlátra támaszkodva megálltam mellette. - Nem a szépfiúra kellene vigyáznod?

- Éppen róla akarok beszélni - kezdtem bele óvatosan a mondandómba, figyelmen kívül hagyva az epés megjegyzését. - Mivel, te holnap elmész, arra gondoltam, hogy talán levehetnénk a bilincsét és... - Ric felhördült, mire gyorsan folytattam. - Várj, hallgass meg! Szóval, levennénk a kezéről és átraknánk a lábára, így nem tudna messzire jutni - magyaráztam, próbálva meggyőzni a mellettem álló fiút.

- És mi lesz ha rád támad? Egyedül leszel és erősebb nálad. Ebbe én nem megyek bele! - rázta meg a fejét és elfordulva tőlem beleszívott a cigijébe.

- Egyáltalán nem tűnik olyan srácnak - bizonygattam hevesen.

- Te sem tűnsz olyan lánynak, aki elkábít és elrabol egy ártatlan srácot. Mégis ezt tetted, nem igaz? - vont kérdőre, majd amikor nem kapott választ, elnyomta a csikket és faképnél hagyott.

Three: " Ő az apám"

Sziasztok!
Nem ragozom, folytatom a blogot, hoztam is a következő részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! (: x

*GEORGE*

Órák óta félhomály és sötétség váltakozott a szemem előtt, többször is magamhoz tértem, majd újra eszméletemet vesztettem.

Ez a pár perc kivételesen azok közé tartozott, amikor sikerült kirángatnom magam az öntudatlanságból és amíg meg tudtam őrizni a tudatomat, megpróbáltam valahogy kiszabadítani a kezemet, de hiába rángattam sem a fémcső, sem az ahhoz rögzített bilincs nem engedett. Túl gyenge voltam, csak annyit értem el, hogy  a bilincs széle felsebezte a csuklómat.

Próbáltam tiszta fejjel gondolkozni, de a múlt éjszaka eseményei összefolytak a tudatomban. Csak homályos emlékképek tolultak fel, de egyvalamire viszont tisztán emlékeztem: Thalia arcára. És valamiért úgy éreztem, hogy a lánynak is köze van ahhoz, hogy én most itt vagyok, bár ez hatalmas baromságnak tűnt a szememben.

A fejem kótyagos volt és majd' megfagytam a hideg padlón fekve, de erőlködtem, hogy ne gyűrjön le újra az ájulás. Összeszedtem minden erőmet és feltornáztam magam állásba, majd vállal a falnak dőltem és kifújtam a levegőt, már ez a kis mozgás is kifárasztott. Úgy éreztem magam, mint aki alaposan berúgott és most rohadt másnapos... vagy akit jól helyben hagytak. Hasogatott a fejem és minden tagom fájt, de legalább úgy tűnt, hogy most már nem fogok újra elájulni. Kezdésnek ez is elég.

Tőlem alig egy méterre a drapp függönnyel takart ablakon halvány fény szűrődött be. Amennyire a bilincs engedte közelebb araszoltam és a résen keresztül kinéztem az utcára. A környék néptelen volt és egyáltalán nem ismerős. Az emeleti ablakból nézve, talán valahol a külvárosban vagyok, de még sosem jártam erre.

Elfordultam az ablaktól és most először alaposan körülnéztem a helyiségben, ahova bezártak. Minden bútor drágának tűnt, a hatalmas francia ágyról már nem is beszélve, ami a szoba közepéig benyúlt. Nem úgy tűnt, mintha nagyon a pénz szűkében lettek volna, ahogy azt először gondoltam. Akkor meg mit akarnak tőlem?

Kezdtem ideges lenni, de az ajtó nyitódása elterelte figyelmemet és az ott álló személy okozta döbbenetem, jócskán elnyomta a félelmem.


*THALIA*

Nem tudtam megtenni. Ott álltam az ajtó előtt, hallottam, hogy ébren van, de nem voltam rá képes, hogy szembenézzek vele. Inkább visszamentem a szobámba, viszont egész éjszaka nem hunytam le a szemem. Folyton az járt a fejemben, hogy ha történik vele valami, az miattam lesz és most már soha nem szabadulok meg a torkomat fojtogató érzéstől. A lelkiismeretem örökké azt üvölti majd, hogy tönkretettem egy ártatlan ember életét.

Most viszont nincs más választásom, be kell mennem.

Többször is mély levegőt vettem, átgondoltam magamban, hogy mit fogok neki mondani. Érdektelennek és hidegnek kell mutatkoznom, ahogy apám mondta, mielőtt reggel elhagyta a házat. Csak semmi érzelem. Végül lenyomtam a kilincset és egy másodperc múlva már a szobában álltam.

Elég volt egy pillantást vetnem sápadt arcára és karikás, fáradt szemeire, rögtön tudtam, hogy nehezebb lesz betartanom apám utasítását, mint azt először gondoltam. A bűntudat folytonos gondolata mellett elfelejtettem, hogy milyen hatást tett rám, már az első találkozáskor, de most újult erővel tört rám.

- Thalia?

Ő szólalt meg először, ugyanazt a kétkedő és értetlen pillantást vetve rám, mint tegnap éjszaka, mielőtt összeesett a lábaim előtt. Az emlék hatására megrándult az arcom, de gyorsan összepréseltem az ajkaimat, nyugodtnak kellett maradnom.

- Mi folyik itt?

- Nyugodj meg, ha nem ellenkezel és azt teszed, amit mondunk, akkor nem esik bántódásod - ismételtem el az ezerszer szájba rágott mondatokat.

- Mit keresek én itt? - jött az újabb kérdés. - Mit akarsz tőlem?

Nem lepődtem meg, számtalanszor hallottam már ezeket a kérdéseket, most mégis nehéz volt válaszolni George-nak, látva, hogy mennyire meg van rémülve.

- Én semmit, nekem csak az volt a dolgom, hogy idehozzalak és vigyázzak rád. A többi már felsőbb kezekben van, de mint mondtam, ha nem csinálsz semmi hülyeséget hamarosan szabad leszel - közöltem vele.

- A srácok úgy is megtesznek mindent, hogy kiszabaduljak - vágta rá. Most először láttam harciasságot az arcán, ahogy állát felszegte és mélyen a szemembe nézett.

- Igen, mi is ebben reménykedünk.

Álltam a pillantását. Arca lassan elkomorult, ahogy leesett neki, hogy mire is céloztam az előbbi mondatommal.

- Nem akarsz leülni? - kérdeztem megtörve a csendet, majd megfogtam az egyik asztal mellett álló széket és felé toltam. Ahogy közelebb mentem, automatikusan félrehúzódott, mintha tartana tőlem. Fájt ezt látni, hisz én nem akartam bántani, legszívesebben most azonnal elengedtem volna, ha tehetem. De tovább kellett játszanom a szerepemet.

Visszaléptem az előbbi helyemre és karjaimmal átöleltem magam, miközben George-ot figyeltem. Először habozott, lerítt róla, hogy vívódik magában. Könnyedén le tudtam olvasni az arcáról, hogy mi jár a fejében. Azt képzelte, hogyha bármit is elfogad tőlünk, akkor azzal gyengének fog mutatkozni.

Hosszú percekig álltunk tétlenül, majd végül George lábával közelebb húzta a széket és ledobta rá magát. Elfojtottam egy halvány mosolyt, majd hátat fordítottam neki és az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? - szólt utánam gyorsan.

- Hozok inni meg valami kaját - közöltem vele. - Gondolom éhes vagy - tettem hozzá kérdő hangsúllyal, mire hátradőlt a széken és csak megrántotta a vállát.

Már majdnem kiléptem, mikor megint megszólított. - Ki ez, aki rávett erre? - Csak megráztam a fejem, de továbbra is makacsul folytatta a kérdezősködést. - Téged is bánt? Miért teszed azt, amit mond? Nem muszáj ezt csinálnod!

- De igen, muszáj - suttogtam. Most először estem ki a szerepemből, de George szavai úgy értek, mint egy arculcsapás.

- Miért? - nézett rám George elképedve, valószínűleg nem ezt a választ várta.

- Mert ő az apám.

Ahogy kimondtam ezt, a szobában, mintha megfagyott volna a levegő. Részemről lezártam a beszélgetést és megint a sírás határán álltam. George döbbent arca volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót.