Two: A vér kötelez

Halihó! :)
Tudom, hogy sokat késett a rész, de szinte semmi időm sincs és azt sem tudom, hogy a következő mikor jön... de ehhez azért jó olvasást! <3

Talán amiatt, hogy épp most raboltunk el egy ártatlan srácot, amiben nekem is nagy szerepem volt, de egész úton a hányingeremmel küzdöttem. Nem bírtam a hátsó ülésre, de még a visszapillantóba se nézni, émelyegtem már csak a gondolatra is, hogy mi lehet George-dzsal. És hogy mi lesz, ha egyszer felébred...

Szerencsére Ricardo észrevehette rajtam, hogy - enyhén szólva - rosszul vagyok, ezért beletaposott a gázba. Hálásan döntöttem fejem a hűvös üvegnek és mélyen szívtam be a levegőt, de ez sem segített a rosszullét leküzdésében.

Mikor leparkolt a házunk előtt szinte kimenekültem a járműből és ittam magamba a hideg éjszakai levegőt. Kicsit jobban lettem és valamilyen szinten le is nyugtatott. Ez a nyugalom viszont nem tartott sokáig, mikor felnézve az emeleti ablakba megláttam apám alakját. Intett egyet a kezével, ami azt jelentette, hogy még közel sem ért véget az éjszakám, még vár rám egy beszélgetés.

Visszapillantottam Ricre, aki eddig - csakúgy, mint én -, a most már üres ablakot bámulta, majd lenézett rám.

- Menj csak, majd én elintézem - biccentett a kocsi felé, George-ra célozva. - Nyugi, nem lesz baja - tette hozzá egy szemforgatás kíséretében, mikor hosszú másodpercek múltán sem mozdultam.

Nem tudom miért, de ez a válasza megnyugtatott. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Én sem értettem a dolgot. Miért törődöm vele? Miért foglalkoztat, hogy mi lesz vele?

Csupa olyan kérdés, amire akkor még nem tudtam a választ. De érdekelt, ebben biztos voltam.

- Mit vagy úgy oda miatta? Nem is ismered - morogta Ricardo fejét rázva.

- Még is tönkretettem az életét. Na, ezért! - vágtam vissza és egyik lábamról a másikra állva, megpróbáltam átlesni a fiú válla felett.

- Lia, húzzál már! - szólt rám erélyesen Ric, de aztán elvigyorodott és kedvesen meglökött, mire ajkamat beharapva egy aprót bólintottam, majd sarkon fordultam és a két fiút a hátam mögött hagyva besiettem a házba.

Az előszobában lerúgtam magamról a magassarkút és átbotladoztam a sötét nappalin. Kicsit felengedtem, mivel nem találtam ott se Marcot, se Ericet. A legkevésbé sem volt hozzá kedvem most, hogy az újabb baromságaikat hallgassam.

Lépteimet sietősre vettem, apa nem szereti, ha valaki megvárakoztatja és a szabályai alól én sem vagyok kivétel. Felszaladtam a lépcsőn és a szobája előtt megtorpanva gyorsan kifújtam magam, mielőtt egy kopogást követően beléptem. Ugyanott álltam meg, ahol reggel, a helyzet kísértetiesen hasonlított a pár órával ezelőttire.

- Sikerült.

Nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, mégis egy bólintással reagáltam és visszanyeltem a kibukni készülő indulataimat. A tekintete elismerést sugallt, de inkább tűrtem volna a dühét, még ha az testi fájdalommal is jár, mint hogy elviseljem a belülről mardosó bűntudatot.

- Remélem a továbbiak is hasonlóan alakulnak.

Eddig az összekulcsolt ujjaimat figyeltem és szórakozottan babráltam a gyűrűmet, de erre a mondatára felkaptam a fejem. - Tessék? - kérdeztem értetlenül.

- Mint észrevetted Marco és Eric elmentek - Mintha bosszúsnak tűnt volna, amiért magyarázkodnia kell. - Holnap én is utánuk megyek, egy fontos üzletet kell intéznem és pár nap múlva Ricardóra is szükségem lesz, tehát valakinek vigyáznia kell a fiúra.

Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy tulajdonképpen, most rólam beszél. A szám elnyílt, zavarodottan kerestem egy olyan kifogást, ami elfogadhatónak tűnhet, de hiába. Azt mégsem mondhatom, hogy legszívesebben szeretném meg nem történtté tenni a dolgot...

- Itt jössz te a képbe - mutatott rá a dologra, mintha elsőre nem értettem volna meg.

- És, ha én ezt nem akarom? - Inkább feltettem egy biztonságosabbnak tűnő kérdést, mint hogy rögtön ellenkezni kezdjek, a reggeli beszélgetésünk után tapasztalatból tudom, azzal semmire sem mennék.

- Reggel már ismertettem a lehetséges tetteid következményeit - válaszolt megfontoltan és lassan megkerülve az asztalt megállt előttem. - Gondolkozz, Thalia - Nem kérés volt, utasítás. - Meg kell tenned a családod miatt! A vér kötelez. Ugye nem akarsz cserbenhagyni minket? - kérdezte, majd mikor nem feleltem, kezével az állam alá nyúlt és felrántotta a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Cserbenhagynál?

- Nem - nyögtem ki, mire ujjainak szorítása lazult az arcomon és elengedett.

- Okos lány vagy, Thalia, de édesanyádra ütöttél - ingatta a fejét lemondóan.

Újra hátat fordított és visszasétált az asztala mögé, így nem láthatta ökölbe szoruló kezem, anya említésére. Úgy beszélt róla, mintha valami félrecsúszott hiba lenne, hogy hasonlítok rá.

- Jól gondold át, mit miért teszel és kihez maradsz hűséges - tanácsolta még és pillantása elidőzött rajtam, mintha megpróbálna a fejembe látni. - Most menj és szólj Ricardonak, hogy beszédem van vele - intett az ajtó felé, ezzel utamra engedve.

Örökkévalóságnak tűnt még az a pár lépés is, amit az ajtóig tettem. Végig éreztem magamon apa tekintetét és tudtam, hogy észrevett valami olyat rajtam, amit nem lett volna szabad.

A testemet szorító görcs csak akkor kezdett enyhülni, mikor beléptem a nappaliba és megláttam Ricet, ahogy végignyúlt a kanapén és focimeccset nézett a TV-ben. Viszont amint észrevett, lehalkította a készüléket és felült. 

- Mi volt? - hangzott rövid kérdése, mikor elsétáltam mellette.

Biztos voltam benne, hogy az arckifejezésemből és a viselkedésemből leszűrte a beszélgetés menetét, de azt is tudta, hogy ki akarom adni magamból a dühömet és kész volt végighallgatni a kitörésemet. Ezért mindig hálás voltam neki.

- Már megint a hülye család dumával jött, még anyát is szóba hozta - vágódtam le az egyik fotelbe és összefontam a karom a mellkasom előtt, hogy elrejtsem kezeim remegését. - Ugyan ki vágyna egy ilyen családra? - nevettem fel hitetlenkedve.

- Én vágynék rá. Nekem ez a családom.

Ric válaszára meglepetten kaptam fel a fejem. A fiú merev arccal, komolyan viszonozta a tekintetem. Nekem nevetségesnek tűnt, hogy valaki akarja ezt az életformát, viszont Ricardo szemszögéből teljesen más a helyzet. Ismerve a múltját, amiben egy szörnyű gyerekkor, egy részeges anya és egy apa - aki rendszeresen verte a fiát - is helyet kapott, nem csodálkoztam, hogy Ric is ezt az utat választotta.

- Ne haragudj - sóhajtottam fel. - Ric, te tudtad, ugye? - néztem rá témát váltva. - Tudtad, hogy rám akarja bízni - ismételtem meg sürgetőbben, mivel nem kaptam választ.

- Tudtam - bólintott végül vonakodva.

- Persze, hogy tudtad. Mindenki tudott róla. Kivéve persze engem - mosolyodtam el gúnyosan és felálltam.

- Lia...

- Felmegyek a szobámba - vágtam közbe, mielőtt Ric mentegetőzni kezdett volna. Rá sem nézve a fiúra az emelet felé indultam és csak akkor fordultam vissza egy pillanat erejéig, mikor már a lépcsőnél álltam.  - Jut eszembe, apa beszélni akar veled. Ne várakoztasd meg, nem szereti - vágtam hozzá a fiúhoz hűvösen és könnyeimet nyelve felrohantam.

Utáltam veszekedni Ricardóval. Ilyenkor mindig az az érzésem támadt, hogy elveszítettem azt az egyetlen embert is, aki eddig mellettem állt, még akkor is, ha tudtam, később úgy is kibékülünk. Most viszont mérges voltam rá, mert gyűlöltem, ha hazudott nekem vagy titkolózott. A testvéremnek tekintettem és ez olyan volt, mintha elárult volna.

Mikor felértem a lépcsőn, megálltam és mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a sírást. Tapogatózva indultam meg a folyosón és már éppen nyitottam volna a szobám ajtaját, mikor halk zajt hallottam a szemközti szobából. Lecsúsztattam a kezem a kilincsről és hátat fordítva az ajtómnak nekivetettem a hátam, úgy hallgatóztam. Dobogás, fém csörgése és halkan elmormolt szitkozódás.

Előreléptem és ezúttal a másik ajtó kilincsét nyomtam le. Itt az idő újra szembenéznem vele.

One: Open Mic este

Aloha! :3
Meghoztam az első részt, köszönöm az eddigi feliratkozókat és kommenteket, válaszolni fogok mindenkinek! Ti vagytok a legjobbak! Remélem a folytatás is ugyanúgy fog tetszeni! Jó olvasást! X

- Ebbe én nem megyek bele!

Eddig idegesen róttam a  köröket a félhomályos szobában, de most megtorpantam és dühös pillantással illettem a hatalmas dolgozóasztal mögött ülő férfit, aki komor arccal viszonozta a pillantásom.

Eddig egy szó nélkül megtettem mindent, amit kértek; üzletet kötöttem a nevükben, elviseltem az összes rohadék kéjes pillantását és melegen mosolyogtam rájuk, még ha tudtam is, hogy milyen mocskos gondolatokat forgatnak a fejükben velem kapcsolatban... még drogot is szállítottam! De ez már túl sok!

- Nem kértem a beleegyezésed és ez sem kérés volt - válaszolt teljes nyugalommal és hátradőlt a karosszékében, mint aki tudja, hogy mondhatok bármit, akkor is az ő szava fog érvényesülni. Viszont én nem vagyok olyan, aki egykönnyen meghátrál.

- Tudod, hogy nem ellenkeztem bármit is bíztál rám - kezdtem újra körözésbe és hangom eddigi határozottsága kezdett átmenni esdeklésbe. - De ez átlép egy határt. Eddig sosem kellett senkit bántanom és nem most akarom elkezdeni!

- Ha mindent a terv szerint csinálsz, nem fog baja esni senkinek. De gondolkozz el mi történt, mikor valaki ellenszegült a parancsnak - emlékeztetett könyörtelenül.

Megálltam az ablaknál, háttal neki, hogy ne lássa a szavai hallatán előtörő és arcomon végigfutó könnyeket. Tisztában volt vele, hogyha felemlegeti anya halálát, nem leszek képes többet ellenkezni.

Az évek során sokszor feltettem már magamnak a kérdést: vajon szerette valaha is anyát? És engem? Nem emlékszem, hogy egyszer is kimondta volna azt a szót. Ehelyett kihasználta a gyengeségem, ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt... a saját apám árult el és tett kiszolgáltatottá.

Időközben a monoton csikorgás jelezte, hogy hátratolva a széket felállt, majd néhány döngő lépés után csend lett. - Nem akarod, hogy újra megtörténjen, ugye? - A hangja közvetlenül mögülem jött és szinte rögtön megéreztem hatalmas kezeit a vállamon.

Felnéztem az arcára, amit egyedül a függöny résein beszökő fény világított meg. Nem tudom, mit vártam. Talán egy cseppnyi megbánást, törődést... szeretetet. De ehelyett csupán egy merev, kifejezéstelen arccal találtam szembe magam.

Hirtelen vágott mellbe a felismerés, hogy tartok tőle. Félek az apámtól. Ő talán nem bántana engem, de belesodort egy olyan életbe, ahol bármikor megölhetnek, ha nem azt teszem, amit ők elvárnak tőlem. Anyával már megtették, pedig csupán annyi volt a bűne, hogy megpróbált engem védeni, hogy legalább nekem jobb életem legyen. Ugyan miért kímélnének engem?

Ha a saját családomban nem bízhatok, akkor ugyan kiben tehetném? Miért kellene nekem tekintettel lennem másokra, ha velem sem törődik senki?

És bármennyire is gyűlöltem még a gondolatát is a dolognak, de fejem visszafordítottam az ablak felé, kinéztem az esős Londonra és pár gyötrően csendes másodperc után, egyetlen, halk mondat szaladt ki a számon. - Mikor kell elintéznem?

Percek óta a fürdőszobai tükör előtt állok és undorodva bámulom magam. Tisztában vagyok vele, hogy nem az én hibám, mégis egy utolsó szemétnek érzem magam, azért, amit tenni készülök. Szépen felöltözök, kisminkelem magam és megpróbálok az ujjaim köré csavarni egy ártatlan fiút, csakhogy aztán ki tudja milyen kínokat kelljen átélnie.

Ez vagyok én. Egy eszköz, ami segít nekik, hogy véghez vihessék a mocskos tervüket és tönkretegyék egy fiatal srác életét.

- Lia, gyere már! - ütött ököllel az ajtóra Ricardo, ezzel kiszakítva a nyomasztó gondolataimból, aztán már a lépcsőn hallottam dübörgő lépteit.

Talán az egész házban ő az egyetlen, aki egy kicsit is törődik velem. Nyers és sokszor érzéketlennek mutatja magát, de ha bármire szükségem van, ő kérdés nélkül segít. Már lassan a bátyámként tekintek rá, hisz a huszonegy évével ő áll hozzám legközelebb, ő az egyetlen, akinek mindent elmondhatok. Illetve majdnem mindent... az életemmel és a mostani feladatommal kapcsolatos kételyeimet még vele sem osztom meg, mivel apám szava az ő számára szent. Nem értene meg engem.

Még egy utolsó mozdulattal végighúztam a szájfényt a számon, majd mindent visszadobáltam a tükör melletti kis szekrénybe és elhagytam a helyiséget. A lépcső felé indultam, a magassarkúm hangosan koppant minden fokon, így felhívva rám a nappaliban üldögélők figyelmét. Mire leértem a földszintre már mindenki engem bámult.

Kényelmetlenül éreztem magam a három pár vizslató szempár miatt. Véleményem szerint a ruhám túl rövid, a cipő sarka túl magas és máris feltörte a lábam, de ez várt a szobámban az ágyon, úgyhogy ezt kellett felvennem. Én vagyok a bábu, akit felöltöztetnek, betanítják neki a szöveget és csak annyi a dolgom, hogy elintézzem helyettük a dolgok piszkos részét.

- Jól nézel ki, Thalia! - füttyentett Eric, mikor alaposan végigjáratta rajtam a szemét. - Ha a a kölyök nem mászik rád, akkor buzi! - röhögött fel és kisvártatva a többiek is csatlakoztak hozzá.

-  Majd ha Lia elhozza nekünk a fiúcskát, meggyőződünk róla - tette hozzá Marco egy vigyorral, mire még hangosabban kezdtek nevetni.

Lesajnálóan ráztam a fejem, belül undorodtam mindannyiuktól. Képesek úgy beszélni, mintha csak egy élettelen tárgyról társalognának, nem pedig egy fiúról, akinek vannak érzései, céljai, barátai és családja, akik szeretik és féltik őt. Csupa olyan dolog, ami nekem nincs. És még nem tudja, hogy hamarosan elvesszük ezeket tőle. Ráadásul ebben nekem is jelentős szerepem lesz. Ahogy ezt végiggondoltam, most már semmivel sem tartottam jobbnak magam a többieknél.

- Seggfejek - löktem oda nekik, mielőtt kiviharzottam volna az ajtón.

- Hú, de morcos valaki. Csak nem érzékeny területre tapintottunk? - ordított utánam Eric, mielőtt becsaptam a bejárati ajtót.

- Ne foglalkozz velük - lökte be a kocsiajtót Ricardo utánam, mikor bevágódtam a kocsiba. Szerencse, hogy ő visz el a klubhoz, mert mást most nem tudnék elviselni. - Jól gondolom, hogy nem tetszik neked ez az egész? - pillantott rám futólag, mikor nem válaszoltam semmit az előbbire, majd újra az útra szegezte a tekintetét.

- Nem erről van szó, csak... mindegy, hagyjuk - hárítottam el a válaszadást és az út további részén csendbe burkolózva bámultam ki a kocsi ablakán.

Mikor megálltunk a klub előtt már egy kisebb sor kígyózott befelé. Tudják, hogy ki a mai fellépő, sokan lesznek ma. Igyekeznem kell majd, hogy a színpad közelébe férkőzzek és felhívjam magamra a figyelmét.

- Ne felejtsd el, a hátsó ajtóhoz vidd - szólt utánam kihajolva a kocsiablakon Ric. Válaszul csak intettem egyet, hogy vettem, ő pedig felbőgette a motort és elhajtott.

Tíz percen belül már bent is voltam a félhomályos, villogó fényektől megvilágított helyiségben. Mivel ma Open Mic este van, végig kell hallgatnom a többi fellépőt, míg megérkeznek az este sztárjai. Ezért kértem magamnak egy kólát - szigorúan semmi alkohol, józannak kell maradnom - és a bárpultnál várakoztam.

Páran beszélgetést kezdeményeztek és megpróbáltak felszedni, őket élből elutasítottam, aztán mikor a klub tulajdonosa felpattant a színpadra, hogy felkonferálja a bandát, én is felálltam és az italomat hátrahagyva, a tömegen átverekedtem magam az első sorba. Alig két perc múlva a négy srác felrohant a színpadra és köszöntötték a tömeget, akik hangos üdvrivalgással fogadták őket.

Én viszont csendben álltam és csak az egyikőjüket figyeltem, ahogy folyamatosan ugrált, énekelt és a mosoly egy pillanatra se tűnt el az arcáról. Nem kellett megjátszanom, hogy mennyire elvonja a figyelmem a többi három srácról. Kerestem a szemkontaktust és körülbelül a szám felénél el is kaptam a pillantását és a dal végéig többször is összetalálkozott a tekintetünk, mindig egymásra mosolyogtunk.

Amikor befejezték, mindenki hangos visításba és ordításba kezdett, ők pedig lesétáltak a színpadról és eltűntek a szemem elől. Nekem sem volt más dolgom, mint visszamenni a pulthoz, várni és reménykedni, hogy sikerült elegendő hatást gyakorolnom rá. Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha kudarcot vallok...

- Szia - szólított meg valaki a hátam mögül, mire elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt, mosolyt varázsoltam az arcomra és megfordultam. - Láttalak a színpadról - villantott rám egy féloldalas mosolyt, miközben felemelte a sapkáját, beletúrt hajába és hátrasimította rakoncátlan fürtjeit.

- Tényleg? Én meg láttalak a színpadon - döntöttem oldalra a fejem csodálkozást színlelve és a lehető legszebben rámosolyogtam.

Elnevette magát, leült az enyém melletti bárszékre és most már magabiztosabban folytatta. - Még be sem mutatkoztam. George vagyok - nyújtotta a kezét.

- Thalia - fogadtam el a gesztust és megráztam a felém nyújtott jobbját. Mikor keze az enyémhez ért, beleborzongtam ujjainak meleg érintésébe, de inkább figyelmen kívül hagytam az érzést.

- Szép név - dicsért meg, mire csak bólintottam. Első látásra kedves fiú volt, ordítani tudtam volna, amiért ezt teszem vele. Talán ha most elmennék... de nem tehetem. Micsoda ördögi kör! - Kérsz valamit? - kérdezte kizökkentve a gondolataimból és az italok felé intett.

- Csak egy kólát - mosolyogtam rá újra, mire felcsillant a szeme és már rendelte is az italokat.

Mikor a pultos letette elénk a két poharat, a tekintetünk találkozott és szeme figyelmeztető villanása tudatta velem, hogy itt az idő. Óvatosan belekortyoltam a hideg üdítőbe, közben Georgeot figyeltem, aki majdnem az egész pohárral felhajtotta.

Megmondták, hogy gyorsnak kell lennem, ha észreveszem az első jelet, a szer gyorsan hat. És tényleg, pár perc múlva a fiú pillantása kezdett elhomályosodni, feje meg-megbillent.

- Jól vagy? - kérdeztem és hangomban az ijedtség valódi volt.

- Csak... olyan furán érzem magam - motyogta és megdörzsölte a homlokát.

- Talán ki kellene menned a levegőre - tanácsoltam, mire kábultan bólintott és nagy nehezen lecsúszott a bárszékről. A karjánál fogva meg kellett tartanom, hogy előre ne essen és a táncolók között elindultunk a hátsó kijárat felé. Magamban imádkoztam, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy éppen egy félig ájult srácot vonszolok a klub kijárata felé, de szerencsére mindenki a dübörgő zenével és egymással volt elfoglalva, a hangulat a tetőfokára hágott.

Mikor odaértünk a vasajtóhoz, kilöktem azt, majd jóformán kivonszoltam George-ot a kis sikátorba. Megtámasztottam a falnál és vékony farmerdzsekimet összehúzva magamon, idegesen tekintgettem jobbra-balra, de senki nem volt ott rajtunk kívül. Hol késik már Ricardo?

Újra a kábult fiút vettem szemügyre. Egyre rosszabb állapotban volt, lábai nem tudták megtartani, lassan csúszott le a fal mentén és már a lábaim előtt térdelt, pont mikor egy autó fordult be a kis mellékutcába és fényszórói elvakítottak egy pillanatra, szemem elé kellett kapnom a kezemet.

- Szép munka, Lia - pattant ki Ricardo a kocsiból és megállva mellettem lenézett a félájult fiúra.

Én is követtem a példáját. George nagy nehezen felemelte a fejét és egyenesen rám szegezte a szemeit. Tekintete zavaros volt és értetlenségről árulkodott. Néhány másodpercig megsemmisülten néztem vele farkasszemet, aztán nem bírta tovább tartani magát, feje lehanyatlott és összecsuklott. Teste halkan puffant a földön, mire a szám elé kaptam a kezem és Ricardo-ra néztem. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, mikor odalépett hozzá, felnyalábolta és betuszkolta a kocsiba. George feje neki-nekiütődött Ric széles hátának, élettelenül lógott. Mintha egy zsákot cipelt volna. Úgy nézett ki... de az nem lehet! Megígérte, hogy senkinek nem esik baja!

Lerúgtam magamról a cipőmet és kezembe fogva a lábbelit gyors léptekkel követtem Ric-et az autóhoz. Mielőtt beszálltam volna egy utolsó pillantást vetettem a hátsó ülésen fekvő, eszméletlen fiúra. Feszülten figyeltem, bármilyen apró jel után kutatva és végre lassan emelkedő és süllyedő mellkasa megcáfolta az előbbi gondolatom. De még így is - elkínzott, poros arcát látva egy senkinek éreztem magam, amiért átvertem, mikor ő megbízott bennem.

- Sajnálom - suttogtam alig hallhatóan mielőtt beszálltam volna Ricardo mellé.

Prologue

Halihó!
Megérkeztem az első Union J-s blogom prológusával! Igazából nem mára terveztem, de mivel I'm so happy, mert George Perfect Shelley bekövetett twitteren, úgyhogy felrakom ma! :3
Remélem tetszeni fog, nem a szokásos love story. :D Néhány feliratkozónak és/vagy véleménynek örülnék! :)
Jó olvasást! xx

Sosem vágytam másra, csak hogy normális életem legyen. Csak ennyit szerettem volna, de talán túl nagy kérés, hisz ez az egyetlen, ami soha nem adatott meg. Kevés olyan dolog van, amire szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromból... egyedül anyára gondolok vissza szeretettel, az egyetlen személyre, aki igazán törődött velem... amíg élt. És, hogy meghalt, az egyedül csakis egy ember hibája: az apámé.

Hisz anya sosem volt neki fontos, ahogy én sem. Mindig is csak egy második helyen szereplő személyként gondolt rá, aki besegít neki a piszkos ügyeiben, ahogy most én teszem. Egyszer... csak egyszer próbált meg kiszállni és ez anya életébe került.

Azóta ez volt az örökös körforgás. Apa új megbízást kapott és ehhez néha én is kellettem. Üzenetet adtam át, csomagot szállítottam. Hisz ki kételkedne egy ártatlan, tizenkilenc éves lányban? Ki ne hinne neki, ha felvillant egy kacér mosolyt vagy megrebegteti a szempilláit? 

Elvárták tőlem, hogy segítsek a mocskos üzleteikben, de soha, egyetlen egyszer sem kérdezte meg senki, hogy én mit szeretnék, az én akaratom nem számított. Vagy figyelembe sem vettek, vagy századjára is megkaptam ugyanazt az elcsépelt mondatot; ebbe a családba születtél, ez a sorsod.

De hiába, a lelkem mélyén mindig is lázadtam az életem ellen. Talán emiatt, de pont kapóra jött, mikor apám újabb ügybe keveredett és ezzel ismét új feladatot bízott rám. Akkor nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad. Neki sem és nekem sem. Gondolnom kellett volna arra, hogy ő talán csak játszik, át akar ejteni, hogy megszabadulhasson. Hisz ő csak egy fogoly volt nálunk. Egy rab, akire mindössze vigyáznom kellett volna. De hibáztam, azt hittem ez valami komoly, valami igazi közöttünk. Hibáztam, viszont ez volt a legédesebb hiba, amit egész életemben elkövettem. 

Mi elloptuk az életét, cserébe ő valami mást vett el... a szívemet.