Nineteen: Az egyetlen

Hai babes!
Szombat van, tehát új résszel érkeztem. Köszönöm szépen az eddigi 41 feliratkozót, jó látni, hogy növekszik a szám! A véleményeket is továbbra is szeretettel várom, remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, jó olvasást hozzá! :)

Nem tudom meddig vezettem, talán fél órát, igazából arra sem figyeltem, hogy merre megyek, csak egy dolog lebegett a szemem előtt: minél távolabb kerülni attól a háztól. Most viszont a szemem égett az elfojtott könnyektől, a fejem újra hasogatni kezdett, ezért muszáj volt megállnom. Valahol London külvárosában, a város szélén voltunk, ahol szerencsére nem volt nagy forgalom. Találtam egy kisebb mellékutcát, ahol nyugodtan megállhattam.

Leparkoltam a kocsit, majd kezeimet a kormányra fektettem és ráhajtottam a fejem. Sírni akartam, kiadni magamból minden fájdalmat, de egészen eddig képtelen voltam akár csak egy könnycseppet ejteni, a sokk teljesen elborította az elmémet. Most viszont volt időm gondolkozni, a történtek lassan eljutottak az agyamig és zokogni kezdtem.

A szó valódi értelmében fizikai fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy Ric feláldozta értem az életét. Meghalt, csak azért, hogy én élhessek, ráadásul szörnyen bántam vele és ő ennek ellenére, mégis segített. Valami szorította a mellkasom és a fejem is lüktetett, úgy éreztem, hogy megőrülök. Aztán rájöttem. A bűntudat kínzott ennyire. Hát, sosem lesz már vége?

- Thalia?

Zokogásomtól alig hallottam a halk, erőtlen hangot, ahogy a nevemen szólított. Lassan felemeltem a fejem, hajamat hátrasimítottam az arcomból és a visszapillantóba néztem, a könnyeim még mindig megállíthatatlanul peregtek az arcomon. Tekintetem összetalálkozott George barna szempárjával és ennél a pontnál nem bírtam tovább. Egyszerűen nem ment.

Kicsatoltam a biztonsági övet és a két ülés között hátramásztam Georgehoz. Ahogy behuppantam mellé, azonnal közelebb húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, hozzábújtam. A karjai között biztonságérzetem támadt, de még így sem tudtam abbahagyni a sírást. És bár ugyanúgy össze lehetett zavarodva, mint én, hiszen semmit sem tudott az elmúlt egy óra történéseiből, George nem kérdezett semmit, csak erősen tartott, a hátamat simogatta és hagyta, hogy kisírjam magam. Rendkívül hálás voltam, amiért nem kezdett el faggatózni, ebben az állapotomban amúgy sem tudtam volna megszólalni. Először le kellett csillapodnom.

Ez az állapot körülbelül fél óra múlva érkezett el. Már nem sírtam, csak halkan szipogtam, feküdtem George mellkasán és bámultam a semmibe. Nem gondoltam semmire, azon voltam, hogy kizárjam a pár órával ezelőtti eseményeket, habár tudtam, hogy tartozom Georgenak egy magyarázattal.

Láthatta rajtam, hogy kezdem összeszedni magam, kicsit szorított az ölelésén, majd óvatosan rákérdezett. - Mi történt?

Nem mondhatnám, hogy felkészületlenül ért a kérdés, de mégis megdermedtem, ahogy George kimondta. Ujjaimmal kicsit rászorítottam a pólójára, majd vettem egy reszketős lélegzetet és belekezdtem talán a legnehezebb dologba, amit valaha meg kellett tennem. - Elhoztalak, mielőtt apámék megöltek volna.

- Hogyan? - jött az újabb kérdés.

- Ricardo segítségével - nyögtem ki, a hangom elhalkult, ahogy kiejtettem a fiú nevét, ebből George minden bizonnyal leszűrhette, hogy valami történt. Valami rossz, aminek nem kellett volna.

- És ő hol van? - kérdezte, hangjából egyszerre érződött az értetlenkedés és a gyanakvás.

- Meghalt, George - suttogtam, újra közel álltam a síráshoz, de erőt vettem magamon. Mindössze csak egy könnycsepp folyt végig az arcomon és a még mindig engem ölelő fiú pólójára hullott. - Kihozott téged a kocsiba, de nem találta a kulcsot, aztán eszembe jutott, hogy a dohányzóasztalon maradt, a nappaliban. Visszamentem érte, éppen, amikor apámék is megérkeztek. Eric le akart lőni, de Ric megvédett. Azt mondta, menjek és várjam meg a kocsiban, majd ő fedez. Aztán, amikor már majdnem ott volt, csak pár méterre... apám lelőtte - csuklott el a hangom. - Láttam az egészet. Végignéztem, de nem tehettem semmit. Miattam történt. Az én hibám volt! Az én hibám! - hajtogattam, újra kezdtem kiborulni, egész testemben remegtem és ujjaim görcsösen markoltak George pólójára.

- Sajnálom, Lia, tudom, hogy közel állt hozzád. Tényleg sajnálom, de ne mondj ilyet! Nem a te hibád volt, ez egyedül apád műve - próbált csillapítani George, kezei fel-le mozogtak a hátamon és megnyugtatónak szánt hangon motyogott a fülembe. Állát a fejemre fektette és erősebben ölelt, így ösztönözve arra, hogy még közelebb bújjak hozzá A remegést nem tudta elmulasztani, a bűntudatom sem csökkent, de jól esett, hogy továbbra is velem volt és támogatott.

- De vége van - egyenesedtem ki és összeszorítottam a számat, ahogy arra gondoltam, hogy mit tettem. Nem hittem, hogy képes vagyok rá, de ahogy láttam Ricardót, amint apám fegyvere által, élettelenül a földre roskad, csak egy cél vezérelt. Hogy ugyanígy lássam apámat is. - Lelőttem apámat. Vége van - ismételtem meg, szinte köptem a szavakat.

Ha most valaki megkérdezte volna tőlem, hogy megbántam-e, amit tettem, gondolkodás nélkül nemmel válaszoltam volna. Hisz egész életemben, mióta az eszemet tudom, apám csak szenvedést okozott nekem. Miatta halt meg anya és most elvette tőlem azt a személyt, aki talán a legközelebb állt hozzám, a másikat pedig majdnem halálra verte. Nem sajnáltam, hogy lelőttem, egyedül csak azt, hogy most tettem meg és nem évekkel ezelőtt. Ő sosem szeretett engem és én sem őt, de mégis csak az apám volt, ami nehezebbé tette a dolgokat.

- Úgy érted meghalt? - kérdezett rá George és hátrébb húzódott, hogy láthassa az arcomat. Az arca megdöbbenést tükrözött és mintha nem tetszett volna neki, mikor válaszul igenlően bólintottam. Furcsa volt a reakciója. - Ebben biztos vagy?

- Meglőttem őt. Kétszer. És összeesett - néztem rá komolyan, kezdett elegem lenni a faggatózásból. Túl sok minden kavargott a fejemben, le akartam zárni a témát és elfelejteni ezt a néhány órát. Mégpedig örökre, még ha tisztában is voltam vele, hogy ez lehetetlen kérés.

- Rendben - sóhajtott beletörődően George, ettől kicsit megkönnyebbültem és valamivel felszabadultabban hajtottam a fejem a vállára, mire felszisszent fájdalmában. Aggódva kaptam rá a tekintetem, de csak elmosolyodott, ezzel próbálta elterelni a figyelmem. Viszont én tudtam, hogy nincs jól.

- Be kell mennünk a kórházba - Kibontakoztam George karjaiból és már készültem átmászni a vezető ülésre, de egy gyors mozdulattal visszahúzott.

- Nem kell, jól vagyok - bizonygatta, de egyáltalán nem úgy nézett ki. A fél arca feldagadt és a zúzódásai is csúnyábbak lettek.

- Nem, George, nem vagy jól. Ezeket muszáj látnia egy orvosnak, minél hamarabb - erősködtem és az egyik csúnyább sebére mutattam.

- Jó, de maradjunk még egy kicsit. Kérlek - nyújtotta felém a kezét. Ahogy a szemébe néztem, rögtön elszállt minden határozottságom. Ezt ő is észrevette, mivel egy féloldalas mosollyal megfogta a csuklóm és lassan húzni kezdett maga felé, mire egy beletörődő sóhajjal bújtam vissza hozzá.

Ebben az egész szörnyűségben Ő volt az egyetlen jó dolog.

Eighteen: Áldozat

Sziasztok!
Tudom, hogy két napja volt rész, de úgy gondoltam, hogy megérdemeltek még egyet! Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok! Love you all :)

George minden tiltakozása és fájdalmas nyögése ellenére talpra állítottam és egyik karját átemelve a vállamon, eltámogattam az ágyig. Megijesztett, hogy ilyen gyenge, amint közelebb értünk, végigzuhant az ágyon és szinte rögtön lehunyta a szemét.

Nem tudtam, mikor érnek vissza apámék, vagy egyáltalán, hogy hová és miért mentek el, de valószínűleg nincs sok időnk, épp ezért minél előbb el kellett innen tűnnünk. Ehhez viszont az kellett, hogy George is magánál legyen, viszont ebben az állapotban nem igen tudott volna a két lábán velem jönni, én pedig nem voltam olyan erőben, hogy ha kell védekezzek és még cipeljem is a magatehetetlen fiút. Segítség kellett, amit most csak egy embertől remélhettem.

- Mindjárt visszajövök - szóltam oda Georgenak, bár valószínűleg nem is hallotta.

Kiléptem a szobaajtón és tekintetemmel Ricardót kerestem. Még mindig ott volt, ahol hagytam, a folyosón, a szobám melletti ablakon bámult kifelé. Megálltam mellette, de nem néztem rá, inkább én is kinéztem a néptelen utcára. Alaposan átgondoltam, mit akarok mondani, vártam egy kicsit és csak aztán kezdtem bele.

- Segítened kell.

- Te is tudod, hogy nem lehet, Thalia. Jobb lenne, ha inkább továbblépnél és elfelejtenéd. Idővel apád is megbocsátana és... 

- És aztán? - szakítottam félbe a mondandóját. - Mit érek a bocsánatával, ha George-ot fogják ölni? Többé már nem érdekel a véleménye és a szabályai! Ric, te komolyan képes lennél végignézni? Tudni, hogy megakadályozhattad volna, de mégsem tettél semmit?

- Nem ez az első alkalom, hogy ilyet csinálunk - válaszolt, pillantása megkeményedett. Kétségbeesetten megráztam a fejem. Nem értette, sosem értette, hogy én hogyan érzek.

- De ez az első, hogy egy olyan ember az áldozat, akit szeretek és fontos nekem - ejtettem ki a szavakat lassan, hogy biztosan megértse. Tekintetem az arcára szegeztem, mire végre hajlandó volt rám nézni.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül. Elnyomtam a késztetést, hogy a nyakába ugorjak és köszönetet mondjak, szorított az idő, ezért csak hálásan rámosolyogtam.

- George nincs jól, kórházba kell vinnünk. Ki kell juttatnunk innen, lehetőleg, mielőtt apámék visszaérnek - vázoltam fel a tervemet, Ric közben szakadatlanul kifelé bámult az ablakon, most viszont gondterhelt arccal fordult felém.

- Attól tartok, ezzel elkéstünk - közölte és kifelé biccentett.

Az ablakhoz ugrottam és kilestem a megsárgult, dohos függöny mögül. Apám kocsija éppen akkor kanyarodott be az utca végén. Nem volt több időnk, most azonnal cselekednünk kellett.

- Nem, még nincs késő! A garázson keresztül még kijuthatunk! Hozd George-ot! - utasítottam sietve Ricardót, majd remélve, hogy teszi, amit mondtam neki, a szobámba indultam, de még el sem értem az ajtóig, amikor eszembe jutott, hogy apám elvette a pisztolyt. - Ric... - Végig sem kellett mondanom, miközben Ricardo elhaladt mellettem, egy 2000-es félautomatát nyomott a kezembe.

- Igyekezzünk! És ne használd, ha nem muszáj - Tudtam, hogy érti. Akármennyire is gyűlöltem, az apám volt. Ő minden bizonnyal hidegvérrel megölt volna az árulásomért, de engem örökké bűntudat és önvád gyötört volna, ha az én kezem által hal meg.

Egy pillanatra elkalandoztam és amikor Ric kijött a szobából, vállán az ájult George-ot cipelve, a jelenet kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor idehoztuk a fiút. Csak most éppenséggel megmenteni próbáljuk.

- Thalia - szólított meg Ric figyelmeztetően, mire észbe kaptam és - a már lépcsőn lefelé tartó - fiú után indultam.

Megelőzve Ricardót, a nappaliból nyíló garázsajtóhoz szaladtam és tartottam, amíg Ric becipelte Georgeot. Apámék a Jeep-et vitték el, de a Lexus szerencsére bent állt. Ric a hátsó ülésre fektette Georgeot, majd ő is beült a vezetőülésbe, de két másodperc múlva hangosan káromkodni kezdett. - Hol a kibaszott kulcs?!

Kezdtem pánikba esni. Legalább három perc telt el azóta, mióta láttuk befordulni apámékat az utcán, azóta már bőven itt lehetnek. Nem törődve semmivel, feltúrtam az összes fiókot, de a kulcs nem volt sehol. És akkor beugrott, hogy legutoljára a tévé előtti dohányzóasztalon láttam, amikor berohantam, hogy megállítsam Marcót és Ericet, mielőtt halálra kínozzák Georgeot...

- Tudom, hol van! - kiáltottam oda Ricnek, majd nem törődve azzal, hogy utánam kiabált, hogy álljak meg, kirohantam az ajtón. A kulcs ott volt az asztal sarkán, ahogy arra emlékeztem. Felkaptam és már indultam volna vissza, amikor a bejárati ajtó kicsapódott és Eric rontott be rajta. Ahogy meglátott megtorpant és undorító mosolyra húzódott a szája.

- Nahát-nahát! Hová ilyen sietősen? - Előrelépett egyet, mire felemeltem a kezemben tartott fegyvert és egyenesen rá szegeztem. Egy pillanatra megdermedt, aztán vigyora még szélesebb lett, a zsebéhez nyúlt és ő is elővette a sajátját. - Ugyan már, Thalia. Mindketten tudjuk, hogy nem lennél képes elsütni azt a fegyvert, nem igaz? - kérdezte, miközben egyik szemét lehunyva, a kezében tartott Glock csövét a testem különböző pontjaira irányította, mintha azt vizsgálgatná, hogy hol tudja a legfájdalmasabb sebet okozni.

- Lehet, hogy ő nem, de én gond nélkül - hallottam meg Ric hangját közvetlenül mögülem, aztán csak a dördülést hallottam és Eric élettelenül rogyott össze, éppen egy időben azzal, amikor apám és Marco is csatlakoztak hozzánk. - Azt mondtam, ne használd, ha nem szükséges, nem pedig azt, hogy ölesd meg magad! - teremtett le Ric, majd kikapta kezemből a fegyvert és bebiztosítva adta vissza. - Tűnés, Lia! - kiabált rám és a garázs felé taszított. - Majd utánatok megyek, várj odakint a kocsival!

Erre a mondatára felébredtem a sokkból és hevesen megráztam a fejem. Képtelenség, hogy nélküle menjek! - Nem hagylak itt! - erősködtem, de aztán beláttam, hogy igaza van. Kell valaki, aki beindítja a kocsit és minél hamarabb eltűnhetünk.

- Azt mondtam, menj! - ordított az arcomba Ric, majd lebukott a Marco fegyveréből származó lövedék elől.

Rémülten fordítottam hátat nekik és a kocsihoz rohantam. Bevágódtam a vezetőülésre, fegyveremet a mellettem lévőre dobtam és futólag Georgera pillantottam. Annyira remegett a kezem, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült elindítanom a kocsit. Ric már felnyitotta a garázsajtót, ezért könnyű dolgom volt, csak ki kellett tolatnom. Pár méterre eltávolodtam a háztól, majd megálltam és idegesen pillantottam hátra, azt lesve, hogy mikor tűnik fel Ric.

Alig két perc múlva meg is jelent. Rohanni kezdett az autó felé, miközben én kinyitottam az utasülés felőli ajtót, hogy gyorsan beszállhasson. Azt hittem, minden simán ment és elintézte, amire én nem voltam képes, de nem így volt. Már majdnem a kocsinál volt, amikor apám kirontott a házból és mikor meglátott, fegyverét a felém futó fiúra szegezte és lőtt.

Felsikítottam, amikor Ric térdre esett. Eszeveszetten rángatni kezdtem a biztonsági övet, hogy kiszálljak. Már nem akartam mást, csak látni apám arcát, amikor beleeresztem az egész táramat.

- Lia, tűnj innen! - ordított Ric, miközben megpróbált felállni, de megint összesett. Mellkasán teljesen átvérzett a pólója az őt ért lövéstől. - Hallottad? Indítsd azt a kibaszott kocsit! Én majd... - Nem tudta végigmondani, apám újra elsütötte a fegyverét. A második lövés nem sokkal az első mellett érte Ricet, aki elhallgatott és kikerekedett szemekkel kapott a Glock után, de keze a levegőt markolta, majd oldalra dőlt és többet nem mozdult.

Zokogva néztem a fiút, aki feláldozta miattam az életét. Aztán apámra néztem, aki lassan közeledett a kocsi felé, pisztolyát előreszegezve. Felkapta az ülésről a fegyvert, amit Ric adott és gondolkodás nélkül megcéloztam és kétszer egymás után tüzeltem. Az ordításából ítélve eltaláltam és ez nekem éppen elég volt. Nem az volt a célom, hogy azonnal meghaljon, azt akartam, hogy szenvedjen, mielőtt kileheli a lelkét.

Becsuktam a kocsiajtót, majd gázt adtam és elhajtottam. A sokktól görcsösen markoltam a kormányt, sírni sem voltam képes. Egyszerűen üresnek éreztem magam, fizikailag is megviselt az utóbbi fél óra, de lelkileg teljesen kimerültem. A visszapillantóból Georgera néztem, aki még mindig eszméletlenül hevert a hátsó ülésen.

Megmentettem, de milyen áron? Apám és a két embere sorsa kicsit sem érdekelt, de feláldoztam a barátom életét. Azt kívántam, bárcsak én lettem volna Ric helyében...

Seventeen: "Csak te és én"

 Hai! 
Következő rész: pipa! :D Először szeretnék kellemes ünnepeket kívánni, sok locsolót meg minden ilyesmi! Aztán. Kicsit elszomorodtam, hogy egyetlen hozzászólás sem érkezett az előző fejezethez, viszont a 16.-nál kaptam eddig a legtöbb pipát, úgyhogy ez nem tartott sokáig! Remélem, most azért kapok néhány véleményt, örülnék neki!
Jó olvasást! :)

Arra ébredtem, hogy ráz a hideg, még annak ellenére is, hogy testem a vastag takaróba volt csavarva. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, kapkodtam a levegőt és iszonyúan rosszul voltam. Ülő helyzet tornáztam magam és párszor mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.

A szobában majdnem teljesen sötét volt, mindössze az ablakon beszűrődő halvány fény adott némi világosságot. Tehát sikerült átaludnom az egész napot... Vagyis inkább lázálomban forgolódni hosszú órákon át.

Kimásztam az ágy szélére és körbenéztem, a ruháim után kutatva. Mivel nem találtam őket, így felálltam, hogy a szekrényemhez menjek, de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaestem a matracra. Valami nincs rendben. Szórakozottan beletúrtam a hajamba és felszisszentem az érintéstől. A fülem mögött egy jókora dudort tapintottam ki, ami már a legkisebb érintésre is fájdalmasan lüktetni kezdett. Valószínűleg akkor szereztem be, amikor apám pofonjától a padlóra estem, emellett az arcom is feldagadt és mikor a tükörbe pillantottam, láttam, hogy kékes-zöldes foltok díszítik. Borzalmasan festettem és a fejfájásból ítélve, talán agyrázkódást is kaptam.

De ez most mind csak mellékes volt. Muszáj volt száműznöm a saját fájdalmamat az agyam leghátsó zugába, Georgenak szüksége volt rám. Vagy ha nem is rám, a segítségemre mindenképpen. Ha még él... de erre gondolni sem akartam.

Elküzdöttem magam a szekrényemig, ahonnan előhúztam egy fekete farmert és egy egyszerű, sötétkék felsőt. Magamra rángattam a nadrágot, majd óvatosan, ügyelve arra, hogy ne érjek a fejemhez, belebújtam a blúzba. Lassan, kimért léptekkel sétáltam az ajtóhoz és próbaképp lenyomtam a kilincset, de ahogy sejtettem, az ajtó zárva volt.

- Ric, nyisd ki az ajtót, kérlek - szóltam ki, mivel tudtam, hogy itt gubbaszt a szobám ajtaja előtt, a folyosón.

- Lia - Hallottam, hogy mozgolódik, majd kicsit közelebbről érkezett a válasza. - Nem tehetem, apád parancsot adott, hogy bent kell maradnod. Igazából beszélnem se lenne szabad veled. Sajnálom - Tényleg úgy tűnt, hogy bánja, de a történtek után már nem tudtam úgy megbízni benne, mint azelőtt.

- Kérlek. Tudom, hogy elmentek, hallottam - Még hajnalban valamikor, hangok szűrődtek fel a ház elől, majd három kocsiajtó csapódás, amiből arra következtettem, hogy csak Ricardo maradt itt. - Kérlek, Ric! Ez nagyon fontos! Muszáj látnom - Próbáltam nyugodtan beszélni, de a hangom átcsapott könyörgésbe.

- Lia... ezt nem lenne szabad - válaszolt, de ahogy tétovázott a válaszadással, kiérződött a hangjából, hogy kezd elbizonytalanodni. - Miért érdekel ennyire? - kérdezte és semmi kétségem sem volt afelől, hogy Georgera gondol.

Fejemet az ajtónak döntöttem, egyre jobban kezdett sajogni és újra hányingerem lett. Mély levegőt vettem, részben, hogy elmulasszam a rám törő rosszullétet, részben pedig, hogy lenyugtassam háborgó lelkem. - Mert szeretem őt - feleltem végül Ricardo kérdésére. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha az igazat mondom. Elegem volt a hazudozásból.

Már kezdtem feladni, amikor hallottam a zár kattanását, majd rögtön ezután éreztem, hogy kezem alatt megmozdul a fa.

- Tényleg szereted?

Ric az ajtóban állt, eltakarva előlem a folyosóra vezető utat és kifejezéstelen tekintettel várta a válaszomat. Bólintottam egyet, mire arca grimaszba rándult és félreállt. - Akkor menj - intett, én pedig hitetlenkedve néztem rá, majd előreléptem, átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz öleltem.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhatnék - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára.

- Tudom-tudom és most kibaszott nagy hülyeséget csinálok! Ne hálálkodj, hanem menj már - tolt el magától morogva és kibámult az ablakon, hogy ne kelljen rám néznie, de szája sarkában felfedeztem egy apró mosolyt. Lerítt róla, hogy összezavartam és fogalma sincs, hogyan kellene kezelnie a váratlanul jött érzelmi kitörésemet, hiszen régebben sosem csináltam ilyet. Őszintén, még magamat is megleptem vele egy kicsit.

- Thalia! - szólt utánam Ric, amikor már fordulni készültem, de most megdermedtem a mozdulat közepén és újra a fiúra néztem. Egy pillanatra megrémültem, hogy talán mégis meggondolta magát és vissza akar zárni a szobámba, de ehelyett egészen mást tett. Felmutatta a kis fémkulcsot, majd felém dobta. Elkaptam és kezembe szorítottam, aztán rámosolyogtam.

Hirtelen kaptam észbe és faképnél hagyva Ricardo-t, a már jól ismert szoba felé indultam. A kezem remegett az idegességtől, ezért eltartott pár percig, mire sikerült a zárba illesztenem és elforgatnom. Feltéptem az ajtót és tekintetem rögtön a szobát pásztázta körül.... Aztán megpillantottam Georgeot, a földön fekve.

Gondolkodás nélkül rohantam oda és lerogytam mellé. Haboztam pár pillanatot, majd óvatosan érintettem meg. Lélegzett és a teste meleg volt, amit jó jelnek vettem, viszont arcát, karjait - és gondolom a teste többi részét is, amit ruha takart - mély vágások, horzsolások és zúzódások borították. Fejemet a hátára hajtottam és sírni kezdtem. Nagyon megviselt, hogy így kell látnom és a tudat, hogy ezt nekem köszönheti.

Ha nem engedelmeskedem apámnak, vagy ha nem sikerül megismerkednem vele a klubban, talán most nem lenne itt. Talán éppen a családjával vacsorázna vagy a barátaival szórakozna valahol. De ha ő nem világít rá, a szavaival és a tetteivel, sosem lettem volna képes ellenszegülni apámnak és kilépni ebből az életből, most viszont éppen erre készülök. Sokat köszönhetek neki, többek között az életemet.

- Thalia - A halk hangra felkaptam a fejem. George megmozdult, lassan a hátára fordult és kinyitotta a szemét. - Miért sírsz? - kérdezte rekedten, erőtlenül emelte kezét az arcomhoz és letörölte a könnyeimet.

- Mit tettek veled? - suttogtam, miközben kezem az övére csúsztattam és megszorítottam.

- Kicsit erősebbek voltak, pedig én tényleg próbálkoztam. De úgy látszik nem vagyok elég jó kondiban - motyogta és megpróbált nevetni, de csak egy fájdalmas vigyorra futotta. Most is megpróbálta viccnek venni az egészet, ám én nem találtam semmi mulatságosat a dologban.

- Azok a rohadékok! - Gyilkos dühvel gondoltam Marcora és Ericre, akik apám egyetlen szavára ugranak és minden kérését teljesítik. És undorodtam magamtól, amiért néhány nappal ezelőttig még én is ugyanezt tettem.

- Min gondolkozol, szépségem? - A hangja kirántott önmarcangoló gondolataimból és visszahozott a jelenbe, emlékeztetve, hogy most sokkal fontosabb dolgom van, mint hogy magamat ostorozzam azokért a dolgokért, amiket a múltban tettem. Okolhatom magamat, de azokat már úgysem tudom megváltoztatni. Ami történt, megtörtént. Most viszont itt a lehetőség, hogy helyrehozzak mindent.

George fáradtan pillantott rám és megijesztett, hogy milyen gyengén veszi a levegőt. Sürgősen ki kell innen jutnunk és minél hamarabb látnia kell egy orvosnak. - Az egész az én hibám! De ne aggódj, hamarosan vége lesz ennek - biztosítottam és lehajolva hozzá, egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.

- Mit akarsz csinálni? Ne tegyél semmi őrültséget - ellenkezett George és megpróbált felülni, de köhögni kezdett és végül levegő után kapkodva esett vissza a padlóra.

- Kijutunk innen és eltűnünk. Csak te és én - jelentettem ki és ahogy a földön fekvő, szenvedő arcú fiút néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy apám még megfizet ezért.

Sixteen: Összetörve

Sziasztok!
Elérkeztünk a 16. fejezethez, ezzel pedig átléptük a történet felét. Így van, az a bizonyos 15. rész, ahol elindultak a történések, az volt a blog "felelőpontja". Most pedig itt a 16. rész, remélem, hogy tetszeni fog, továbbra is számítok a véleményetekre és köszönöm az eddigi kommenteket, valamint az új feliratkozókat! Jó olvasást! :)

Mikor reggel felébredtem, először nem igazán tudtam, hol vagyok. Aztán kezdtek beugrani az éjszaka történtek és megerősítésként oldalra pillantottam, hogy meggyőződjek róla, tényleg George-al töltöttem az éjszakát. A kezem azonban nem engedelmeskedett és csak most fogtam fel, hogy a bilincs nem enged mozogni, mivel valaki újra az ágy rácsához rögzítette. Az is tiszta sor, hogy ki volt az illető.

George.

A pillanat tört része alatt összeállt a kép és a boldogságom eltűnt. Átvert. Mindvégig hittem neki, ő pedig az egészet csak azért tette, hogy elaltassa a gyanúm és meglépjen. Pedig azt hittem ez igazi... azt hittem, hogy komolyan gondolta azokat a dolgokat. De rá kellett jönnöm, hogy csupán a szabadulás eszköze voltam neki.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet, bármennyire is azt sulykolták belém világéletemben, hogy erősnek kell lenne, most nem ment. Szomorú voltam és megbántott. Átvert és összetört. Úgy éreztem, mintha valaki teljes erejéből a mellkasomba ütött volna, ezzel kiszorítva minden levegőt a tüdőmből. Szörnyű érzés volt.

Az éjjeliszekrényre tettem a tenyerem és tapogatózni kezdtem. A könnyeimtől alig láttam, így a kezemre hagyatkoztam, hátha találok valamit, amivel ki tudom magam szabadítani. Legnagyobb döbbenetemre maga a bilincs kulcsa akadt a kezembe. És még valami. Egy kis darab papír.

Gyorsan megtöröltem a szemem és ügyetlenül - mivel csak a fél kezemet tudtam használni -, széthajtottam a cetlit, amin sietős, szálkás betűkkel néhány mondat állt.

Thalia!

Ha felébredsz, tudom, hogy zavart leszel. Valószínűleg gyűlölni fogsz, amit meg is értek. De kérlek hidd el, hogy ezt a te érdekedben teszem és, hogy minden szó, amit neked mondtam, igaz volt! Annyit kérek, hogy bízz bennem, be fogom bizonyítani.

George X

 Újra és újra elolvastam a rövidke üzenetet. Valóban úgy volt, ahogy írta. Zavarodott voltam, nem értettem semmit... de nem gyűlöltem. Csalódtam benne, amiért ezt tette velem, de nem lettem volna képes még így sem utálni.

Kiszabadítottam magam a bilincsből és a takarót magam köré tekerve felkeltem az ágyból, hogy összeszedjem a ruháim. Épphogy csak magamra húztam a fehérneműm, amikor kicsapódott az ajtó és Ric jelent meg. Bár már látott így, nem is egyszer, de most mégis kényelmetlenül éreztem magam, ezért gyorsan magam elé rántottam a takarót és rosszat sejtve néztem Ricardo borús arcára.

- A rohadt életbe! Mit műveltél, Lia? - morogta elkeseredetten, ahogy végignézett rajtam és azonnal leszűrte, hogy mi történt köztünk. - Megmondtam, hogy tartsd távol tőle magad. A picsába! Magadat sodortad veszélybe, ő pedig csak még jobban megjárja. Apád nem bánik vele kesztyűs kézzel, nem lennék a helyében - rázta a fejét.

- Micsoda? George, itt van? - kaptam fel a fejem az utolsó mondatára és a gyomrom összerándult az ijedtségtől.

- Nem jutott messzire. Éppen hívni akart valakit, amikor megérkeztünk. Most Marco és Eric valószínűleg a szart is kiverik belőle...

- Nem! - emeltem fel a hangom és ott hagyva Ricet, kirohantam a szobából. 

Már nem érdekelt semmi, nem számított, hogy George mit tett, csak meg akartam akadályozni, hogy apám és a verőemberei bántsák. Leszáguldottam a lépcsőn, be a nappaliba, de elkéstem. Marco a karjait hátraszorítva tartotta George-ot, miközben Eric ütötte. Amikor beléptem a helyiségbe a fiú felnézett rám, de egy pillanat múlva Eric ököllel a gyomrába ütött, mire George felordított és ha Marco nem tartja meg, összeesett volna.

- Ne! - sikítottam fel ezt látva és rohanni kezdtem feléjük. - Engedd el! - ordítottam rá Marcora és neki akartam rontani, de Eric elkapott és lefogott. - Ne bántsátok! Kérlek! - zokogtam és kapálózva próbáltam kiszabadulni. Csak George szenvedő arcát néztem, és ahogy fájdalmában összegörnyed.

- Nahát-nahát - Apám hangját hallva felkaptam a fejem és körülnézve észrevettem, hogy a szoba távolabbi sarkában áll. -Úgy látom történt néhány dolog a távozásom óta.

- Apa... kérlek - Sosem könyörögtem neki, nem adtam meg azt az örömet, hogy megalázkodjak előtte. De most,  látva, hogy mit tettek George-al, muszáj volt a jóindulatára bíznom magam. - Csinálj velem, amit akarsz, de ne bántsd őt - kértem, sírástól elcsukló hangon.

Nem válaszolt semmit, csak némán meredt rám, majd bólintott Ericnek, aki elengedett és kicsit előrébb lökött, így közvetlenül apám előtt álltam. Most tudatosult bennem, hogy csupán a fehérneműm van rajtam és ettől csak még rosszabbul éreztem magam, de összeszedtem minden bátorságom és fejemet felemelve apám szemébe néztem. Aztán mielőtt felfoghattam volna mi történik, felemelte a kezét és tenyere nagyot csattant az arcomon. Az ütés erejétől lerogytam a földre és kezemet a fájó pontra szorítva, megpróbáltam visszatartani a zokogást. Eddig még sosem fordult elő, hogy megütött.

 - Nem gondoltam volna, hogy a lányomból egy szajha lett - közölte kíméletlenül, hangjában egy cseppnyi megbánás sem volt az előbbi tette miatt. - De gondoskodom róla, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.

Alighogy ezt kimondta Eric újra megütötte Georgeot. A fiú felordított fájdalmában, az ütéstől felszakadt a szája és a vér a pólójára csepegett. Zokogni kezdtem tehetetlenségemben. Nem érdekelt a saját fájdalmam, csak arra tudtam gondolni, hogy George szenved és ez miattam van.

Éreztem, hogy valaki felemel, de annyira önkívületi állapotban voltam, hogy nem tudtam ellenkezni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy tennem kell valamit, meg kell mentenem George-ot, de nem tudtam mozdulni. A végtagjaim nehezek voltak, apám keze nyoma iszonyúan lüktetett az arcomon és egyszerre rázott a zokogás és a hideg.

- Shh, ne sírj! Itt vagyok, semmi baj nincs - hallottam Ric megnyugtatónak szánt szavait, de képtelen voltam reagálni. Lefektetett az ágyba és betakart, de még ez sem csillapította a testem remegését. Elkaptam a pólóját és közelebb húztam magamhoz.

-Geor... George... meg fogják ölni, igaz? - suttogtam reszketve a sokktól és megpróbáltam Ricardo arcára fókuszálni. Nem válaszolt rögtön, mire még szorosabban fogtam a vékony anyagot. - Az igazat mondd! - követeltem és összeszorítottam a szám, hogy elhallgattassam fogaim kocogását.

 - Nem tudom, Lia. Tényleg. Apádat ismerve... nem reménykednék semmiben - válaszolt végül, mire a kezem lehullott a mellkasomra és szemeimet lehunyva zokogni kezdtem.

- Lia...

- Tűnj innen! - szakítottam félbe Ricardót.

Dühös voltam rá, apámra, de legfőképpen magamra, hogy ezt kellett tennem, amiért ilyen életet kellett élnem. Nem akartam, hogy nyugtasson, nem akartam, hogy hozzám szóljon, látni sem akartam. De nem mozdult, továbbra is az ágyam mellett állt, ezért térdre tornásztam magam és ököllel ütni kezdtem a mellkasát.

- Nem hallod? Takarodj! Nem akarom, hogy itt legyél! - sikítottam, mire végre hátrálni kezdett és mikor kiért, becsukta magam mögött az ajtót.

Kimerülten rogytam vissza az ágyra. Az oldalamra fordultam és a térdeimet felhúzva, átkaroltam őket. Egész testemet rázta a zokogás és végtelenül kimerültnek éreztem magam. Minden tagom fájt, de a fizikai fájdalom semmi volt a lelki gyötrődéshez képest, ami jelen pillanatban kínzott.

Tudhattam volna. Túl naiv voltam, pedig bárkinél jobban ismerem apámat. Hogy nem vettem észre? Előre elrendezett mindent... És az sosem szerepelt a tervben, hogy Georgeot elengedi.

Fifteen: Megszegett szabályok

Hai darlings! 
Kicsit késve, de hoztam az ígért részt. Nem fűznék hozzá sok mindent, remélem, hogy tetszeni fog! Valamint köszönöm a kommenteket és a blog első díját is, amit hamarosan kirakok! Ehhez a részhez pedig jó olvasást és továbbra is várom a véleményeket! :) X

Forróság.

Halk nyögéseim és George morgása, mikor beletúrok a hajába.

A csókjai és ujjainak érintése az egész testemen, miközben lassan próbálunk feljutni a szobába.

És a tudat, hogy nem szabadna.

Valahol mélyen még rémlett ez az apró részlet, de már nem volt visszaút. Túlléptük a határt, ledöntötte a magam köré emelt falakat, olyan könnyedén söpörte el az ellenállásomat, mintha soha nem is létezett volna. Elég volt megcsókolnia, hogy tényleg elhiggyem, ennek így kell lennie.

Szorosan egymáshoz tapadva araszoltunk a lépcső felé, ajkaink hol lassan, hol vadul találkoztak egy forró csókban. Túl lassúnak találtuk a tempót, de egyikünk sem akart elszakadni a másiktól, ezért George egy egyszerű mozdulattal combomnál fogva felemelt és megindult az emeltre.

Megszakítottam a csókot, lassan végigpusziltam az álla vonalát, majd áttértem a nyakára. Apró csókokat hagytam a bőrén, amivel borzongást váltottam ki belőle és a keze megremegett, egy pillanatra félő volt, hogy elejt, de aztán ujjait erősebben a combomba nyomta, a folyosó falának tolta a hátam és fejét a vállamra hajtotta.

- Thalia - zihálta a nyakamba. - Várj pár percet, rendben? Különben nem bírom tovább és itt a lépcsőn teszlek a magamévá - suttogta, mire még jobban arcomba szökött a vérem és nehezebben vettem a levegőt.

George nyomott egy puszit a nyakamra, majd dobott rajtam egyet és meggyorsítva a lépteit, folytatta az útját. A szobaajtó tárva-nyitva volt, mióta kirontottam rajta őt keresve, így könnyen bejutottunk. George lábával berúgta az ajtót, az ágyhoz vitt és végigfektetett rajta.

Időm sem volt feleszmélni máris letámadta az ajkaimat. Örömmel hagytam, hogy nyelve utat találjon az enyémhez, miközben keze a testem fedezte fel. Hirtelen bátorságtól vezérelve fordítottam a helyzetünkön és tenyeremet a mellkasára nyomva tartottam lenn, amíg elhelyezkedtem a csípőjén. Éreztem a nadrágjában feszülő férfiasságát, ami csak még inkább beindított, így erősen hozzásimultam.

- Thalia - nyögte és nyelt egyet.

Ezt követően lendületet véve felült, egyik kezét a hátamra csúsztatta, másikkal a hajamba markolt és óvatosan hátrahúzta a fejem. Az állam vonalától végigcsókolta a nyakam, majd megmarkolta a felsőm alját, lerántotta rólam és a mellemnél folytatta, a melltartó vonala mentén haladt. Behunytam a szemem és halk sóhajokat hallattam. Annyira önkívületi állapotba kerültem, hogy észre sem vettem, mikor kipattintotta a melltartó pántját és lehúzta rólam, majd a saját pólóját is. Mellem a mellkasához szorult, ahogy lehúzott, hogy megcsókolhasson.

George újra maga alá gyűrt és keze a melleimre csúszott. Becsuktam a szemem és élveztem, ahogy lassan masszírozni kezdi őket, majd egyre lejjebb, tenyere végigsiklik a hasamon és a nadrágomnál állapodik meg. Egy ideig bíbelődött vele, majd ahogy sikerült kigombolnia, lehúzta rólam és félredobta. Ott feküdtem alatta, csupán az alsóneműmben és hirtelen elbizonytalanodtam. Tényleg én kellenék neki? Sosem voltak önértékelési problémáim, de most úgy gondoltam, nem vagyok elég jó neki. Nem a külsőm miatt, sokkal inkább a múltam és a tetteimnek köszönhetően.

Ő is észrevette a hangulatváltozásom, mert kezeit az arcomra tette és úgy fordítottam a fejem, hogy pontosan a szemébe nézhessek. - Mi a baj, szépségem? - mosolyodott el és ujjával végigsimított az ajkamon.

Megdermedtem az elnevezés hallatán, reszketősen beszívtam a levegőt és tekintetem az övébe fúrtam. Vágyat láttam benne. Vágyat és szenvedélyt, azt, hogy akar engem. Ahogy én is őt. Még akkor is, ha ez csak egy meggondolatlan tett és talán holnap mindketten megbánjuk. De nekem csak a most számított... És most azt éreztem, hogy George az a fiú, aki mellett boldog életet élhetnék.

Nem válaszoltam, csak felemeltem a fejem és ajkaimat vadul az övére nyomtam, miközben körmeim végigszántották a hátát, majd a hasát, le egészen a nadrágja széléig, ahol áttértem a férfiasságára. Tenyeremmel masszíroztam, mire a torkából rekedtes hang tört fel és fejét a mellemre hajtotta.

Egyik kezemet a fenekére csúsztattam és értetlenkedve néztem rá, mikor a hátsó zsebében kitapintottam a bilincset. Egy szemtelen vigyor ült az arcára, majd megfogta a csuklóm és mindkét kezem a fejem fölé húzva, egyik kezével lefogott, míg a másikkal a zsebébe nyúlt és elővette a bilincset.

- George.. mit művelsz? - hebegtem, ahogy rákattintotta egyik csuklómra, aztán a fémláncot átvezetve az ágy rácsán, a másik kezemet is foglyul ejtette.

- Kényeztetni akarlak - suttogta a fülembe, kezét végigsimította az oldalamon és megállapodott a bugyim szélénél. Beleakasztotta a hüvelykujját és lassan húzni kezdte. Mikor megszabadított az utolsó ruhadarabtól is, újra rám tört a bizonytalanság, de most a tehetetlenség érzése is társult mellé. Nem tudtam eltolni magamtól, sem megállítani, a kezeimet alig tudtam megmozdítani. A foglya voltam, több értelemben is.

Inkább szorosan behunytam a szemem, hogy ne lássam, így kevésbé éreztem magam kiszolgáltatottnak. George halkan felnevetett a reakciómon, azt vártam, hogy lépjen valamit, de nem ért hozzám. Végtelennek tűnő idő múlva végül éreztem, hogy ajkai a hasamon vannak, lassan haladt lefelé, szinte kínzóan lassan, én pedig kétségbeestem.

- Csak engedd el magad, nem foglak bántani. Semmi rossz nem történhet - beszélt halkan, hogy megnyugtasson, mikor megérezte a testem görcsösségét. Megpróbáltam úgy tenni, ahogy mondott és lassan kezdtem felengedni, az érzékeimre hagyatkoztam.

George óvatosan széthúzta a térdeimet és nyelvével kényeztetni kezdett. Először csak lassan, majd egyre gyorsuló mozdulatokkal, én pedig remegtem, nyögéseim fokozatosan hangosabbak lettek. Hozzá akartam érni, simogatni, karmolni és a hajába túrni, de a bilincs szinte még azt is lehetetlenné tette, hogy megmozduljak. Tehetetlenül vonaglottam és a nevét nyögtem. - George... kérlek...

Ezt hallva rögtön abbahagyta és felkúszott hozzám. Arcunk egy vonalba került és így valamennyire sikerült stabilizálni a légzésemet, de a hasamban továbbra is ott volt a szorító, mégis őrülten jó érzés.

- Ha nem akarod...

- De szeretném - szakítottam félbe. - Mióta megláttalak ezt érzem, én csak... kérlek George. Akarom... akarlak - nem tudtam összefüggően beszélni, megőrjített a vágy. Az övé akartam lenni, jobban, mint valaha.

Ezt hallva, George feltérdelt mellém, kibújt a nadrágjából, majd az alsójából is. Újra felém támaszkodott, néhány pillanatig nézte az arcomat, de nem kérdezett semmit. A szememből tisztán láthatta, hogy akarom ezt, legalább ugyanannyira, mint ő.

Megcsókolt, de most nem olyan vadul, inkább finoman és törődően, aztán éreztem, ahogy belém csúszik. Néhány pillanatig kellemetlen nyomást éreztem az alhasamban, mikor mozogni kezdett, de aztán felvette a tempót és az érzés jólesően áradt szét a testemben. George az alkarján támaszkodott, arca csak pár centire volt az enyémtől. Felvettük a szemkontaktust és néha apró csókokat váltottunk. Nem voltunk vadak, nem estünk egymásnak, lassan és mélyen éreztem őt magamban.

Amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, ujjaim a bilincs láncára kulcsoltam, fejemet hátrahajtottam és hagytam, hogy a gyönyör végigsöpörjön rajtam. Nyögéseim halkultak, majd a kezem elernyedt. Szememet továbbra is csukva tartottam, élveztem az érzést. Geroge tolt még párat rajtam, aztán teste megremegett, ő is elélvezett.

Néhány percig még tartotta magát, majd legördült mellém. Hallottam, hogy a szekrényen matat, aztán kattanást és a kezem kiszabadult a bilincs szorításából. Ezután visszafeküdt mellém, apró csókokat hagyott mindkét csuklómon, amin halványan ott vöröslött a bilincs nyoma, majd átölve meztelen testemet, közelebb húzott magához és ránk terített egy takarót. 

Egyikőnk sem szólt semmit, de megértettem a csendet. Közelebb kerültünk egymáshoz, nem csak testileg, lelkileg is összekapcsolódtunk, nem kellettek szavak. Míg fejemet George mellkasára hajtottam, jó érzés töltött el. Jó volt csak feküdni egymás mellett, érezni a szívverését, elveszni az ölelésében és nem gondolni az okokra, amiért itt vagyunk. És a következményekre. Most csupán azt éreztem, hogy ez nem csak egy alkalom, nem csak egy estére szól... Ez valami több, ami nem érhet itt véget.

Még az sem tudott kirántani a boldogságtól, hogy a fejemben ott üvöltött egy hang: Megszegtük a szabályokat.