Nine: Valami régi, valami új...

Hola, Drágák!
Köszönöm szépen a kommenteket és mindennemű visszajelzést, nagyon örülök minden kis vélemény nyilvánításnak, csak így tovább! Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást hozzá! X

Jóformán tátott szájjal hallgattam Amyt, akinek ömlöttek a szájából a szavak. Elmondása szerint, miután elköltöztünk és megszakítottam vele minden kapcsolatot, teljesen egyedül maradt az iskolában és a poklok poklát élte át, amikor mindenki gúnyos megjegyzéseket tett rá, nap mint nap.

Csodáltam azért, hogy mindezek ellenére képes volt változtatni. Még számomra is elképesztő volt, hogy a duci lányból Anglia szerte híres modell vált. Most már sugárzott róla a magabiztosság és elégedettség. Amikor pedig kiszúrtam az ujján csillogó gyűrűt és rákérdeztem, boldogan újságolta, hogy a barátja nemrég megkérte a kezét.

Bár ezt nem kötöttem az orrára, de irigyeltem azért, amit sikerült elérnie. A magabiztosságáért, hogy szembe mert szállni azokkal, akik megkeserítették az életét. Ez az, amit én soha nem tettem - vagy nem mertem megtenni. Az én életem sosem lehet még csak hasonló sem, nem is álmodhatok családról vagy gyerekekről. Nem tenném meg, hogy ezzel veszélybe sodrom őket. Mivel én sem kerülök ki ebből az ördögi körforgásból.

Elkalandozhattam, mert arra eszméltem, hogy Amy finoman meglöki a vállam. - Hol jársz, te lány? - mosolygott rám elnézően.

Egy pillanatig nem tudtam, mit is válaszolhatnék, túl sok minden kavargott a fejemben. - Csak arra gondoltam, hogy cserben hagytalak - válaszoltam végül. - Annyira sajnálom - néztem a szemébe és sokadjára is megismételtem azt az egy szót, bár tudtam, ezzel nem teszek jóvá semmit.

- Ne sajnáld - ingatta a fejét hevesen tiltakozva. - Iszonyúan hiányoztál, de talán jobb volt így. Ha ott maradtál volna velem, lehet, hogy sosem határozom el magam és még mindig ugyanaz a visszahúzódó, túlsúlyos lány lennék. Na, de hagyjunk engem! Mi történt veled? Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok a legkisebb részletekig! - csapta össze a tenyerét izgatottan és közelebb húzott.

Nem ért váratlanul a kérdés, igazából számítottam is rá és meg is próbáltam olyan választ adni, ami elég hihető ahhoz, hogy ne keltsek gyanút Amyben. 

- Tudod, még nem igazán tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Egyenlőre mérlegelek, talán beiratkozok az egyetemre... vagy keresek valami munkát. Még nem igazán körvonalazódott bennem - vontam meg finoman a vállam és rámosolyogtam a barátnőmre, aki bólintással adta tudtomra, hogy megérti.

- És mi a helyzet a fiúkkal?

Ezt a kérdést is vártam, elvégre lányok között gyakran előfordul ez a téma. Persze nem az én életemben, de Amynek erről fogalma sincs. És nem is kell, hogy legyen. - Volt pár rövidebb kapcsolatom, de most nincs senki, akire különösebben úgy néznék... - tettettem, hogy kicsit elgondolkodom a válaszon, mielőtt kiböktem volna.

Valójában gondolkoztam is. Georgeon. De többek között csak azon, hogy ő az, akit semmilyen körülmények között nem említhetek. Ha Amy tudomást szerezne róla, hogy hogyan is érzek a fiú iránt - amivel jóformán még én sem vagyok tisztában -, azonnal kérdezősködni kezdene. Én pedig nem tudtam volna válaszolni, ezért jobb, ha még csak sejtése sincs róla, hogy közöm lenne bármiféle hímnemű személyhez.

- Jajj, Lia! Te mindig is ilyen voltál - rázta a fejét elnéző mosollyal, de kérdőn felvont szemöldököm látva, hozzátette. - Mindig is figyelmen kívül hagytad a a fiúkat, pedig ők annál inkább észrevettek téged. Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt - javasolta kedves mosollyal.

Elgondolkodva hümmögtem, még a fejemet is félrebiccentettem, mintha a mondandóján rágódnék. - Tulajdonképpen miért vagy itt? - kérdeztem tőle aztán válaszadás helyett, hogy eltereljem a témát az én katasztrofális és nem létező (szerelmi) életemről, másrészt tényleg kíváncsi voltam, mit keres a régi házunkban.

Amy felnevetett, látszólag nem érte váratlanul, hogy megpróbálom kikerülni a válaszadást. Kiskorunk óta barátnők voltunk, kiismert már. És ami még jobb, el is fogadott, minden bosszantó tulajdonságommal, titkolózásommal és zárkózottságommal együtt.

- Igazság szerint az esküvővel kapcsolatban fordítottam fel az egész szobád - pislogott rám bocsánatkérően, mire én csak legyintettem és jeleztem, hogy folytassa. - Kellett valami régi, valami új, valami kölcsönbe és valami kék - Ezzel felém nyújtotta a tenyerét, amin ott hevert egy tengerkék hajcsat, amit már több, mint hét éve nem láttam.

- Ez...? - néztem fel barátnőmre, majd kivettem a kezéből a hajtűt és magam elé emelve, szemügyre vettem.

- Igen, még én adtam neked a nyolcadik születésnapodra - bólogatott a ki nem mondott kérdésre válaszolva. - Most kölcsönvenném, ha nem gond - mosolygott szégyenlősen.

- Jézusom, dehogyis gond! - tiltakoztam azonnal. - Annyira örülök neked - mondtam ki őszintén és szorosan magamhoz öleltem Amyt. Be kell vallanom, ő volt a kapocs köztem és a régi életem között. És borzasztóan szégyelltem, hogy csak úgy magára hagytam.

Miután megbeszéltük, hogy ezentúl kapcsolatban maradunk egymással és a közeljövőben feltétlenül megismerkedek a vőlegényével, telefonszámot cseréltünk, majd Amy az órájára pillantva közölte, hogy mennie kell, mert Nicolas már biztosan várja. Még egyszer jól megölelgettük egymást, majd egyedül maradtam a szobában. Csak én és a gyötrő gondolataim.

Rá kellett jönnöm, hogy mióta anya meghalt, csak magammal törődtem és eszembe sem jutott, hogy Amyvel vajon mi lehet. De ahogy itt ültünk és beszélgettünk, mint régen, rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott. Emellett az érzés mellett pedig alaposan mellbe vágott a felismerés, hogy amíg az ő élete nem is lehetne boldogabb, addig az enyém minden lépéssel egyre jobban széthullik.

Felálltam a padlóról, majd miután egy utolsó pillantást vetettem a régi szobám berendezésére, elhagytam a helyiséget. Mindig is szerettem ezt a helyet, de most képtelen voltam tovább maradni. Az emlékek mázsás súlyként nyomódtak a mellkasomra, szemrehányásként a tetteim miatt... legalábbis ez volt az, amit jelen pillanatban éreztem. Sietve hagytam el a házat és átkozottul megkönnyebbültem, amikor bezártam magam mögött az ajtót és vele együtt a boldog múltam. Egyúttal pedig visszacsöppentem a kéretlen valóságba.

Időközben eleredt az eső, de nem foglalkoztam vele, csak szapora léptekkel indultam haza. Próbáltam elterelni a gondolataim, de akaratlanul is barátnőm szavai jártak a fejemben és az egyik mondata különösen beférkőzött a gondolataimba. "Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt."

Ijesztő volt, hogy - bár nem tudott Georgeról... nem tudhatott róla -, mégis olyan érzésem volt, mintha pontosan ráértette volna azt a bizonyos mondatot. Annyira rávallott, hogy még ha nem is mondtam el neki valamit, még akkor is tudta, mit mondjon, amivel ösztönözhet. Mindennek a tetejébe még igaza is volt.

Amy szavai jelentősen elgondolkodtattak és ráébresztettek arra, hogy ha valaha is normális életet akarok magamnak, akkor itt az ideje helyesen cselekednem. Az első, hogy ezen túl nem fojtom el az érzéseim... még akkor sem, ha azok nagy része Georgehoz fűződik.

Eight: Amy

Hey darlings!
Kicsit későn, de meghoztam a következő részt. Köszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat, nagyon jól esik, hogy tetszik a blog és írtok véleményt is! Jó olvasását Ehhez a fejezethez! :) x

Ricardo előrelátóan úgy intézett mindent, hogy amíg vissza nem érkeznek, ne kelljen elhagynom a házat, de kezdtem úgy érezni, hogy ha még egy percet a négy fal között maradok, akkor meg fogok őrülni. Egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak bennem, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, hogy újra ura legyek a döntéseimnek.

Ezért felkaptam a szék támlájára dobott kabátomat és sebes léptekkel, a szobámmal szemközti ajtót szándékosan figyelmen kívül hagyva lerobogtam a lépcsőn. Mikor már az előszobában állva a cipőmet húztam fel, egy pillanatig hezitáltam, de végül mégis kiléptem a szabadba és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.

Nem szabadott volna ott hagynom Georgeot egyedül, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy ideig minél távolabb kerülök tőle. Ezzel viszont megszegtem egy újabb szabályt... de még egy már igazán nem számított.

A kabátom kapucniját mélyen a szemembe húztam és céltalanul elindultam az egyik irányba. A hideg levegő percek alatt jólesően lehűtötte az arcomat, de George személyét nem tudta kitörölni a tudatomból.

Ez az egész őrültség, de vonzódtam hozzá. Nem az a fajta megláttalak-és-örökre-szeretni-foglak féle vonzódás volt, elsősorban talán inkább testi, mint érzelmi kötődés, de elég erős ahhoz, hogy összezavarjon. Alig két napja még semmit sem tudtam róla, aztán részt vettem az elrablásában és már ilyen reakciót vált ki belőlem. Ha akaratlanul is, de elérte, hogy meginogjak az apámnak tett ígéretemben.

 Ahogy lehajtott fejjel róttam az utcákat, szemem sarkából láttam, hogy többen is furcsán mérnek végig, de nem törődtem a méregető tekintetekkel. Nem nagyon érintkeztem emberekkel, az iskolát is otthon, magántanárral végeztem. Apám egész életemben megpróbált távol tartani mindenkitől és bár azzal magyarázta ezt, hogy nem akarja, hogy az emberek megbántsanak, én tudatában voltam, hogy valójában csak attól tartott, véletlenül elszólom magam a "munkáját" illetően. Most viszont elkövette a legnagyobb hibát, ami lerombolhatja ezt a szépen felépített falat.

A lábam magától vitt előre és mikor feleszméltem, rájöttem, hogy a céltalan sétám, tulajdonképpen nem is volt olyan céltalan. Talán tudat alatt, de a régi környékünkre tévedtem és a házunk, ahol anya halála előtt éltünk, előttem magasodott. Némi hezitálás után kinyitottam a kis kaput és felsétáltam az ajtóhoz. Be akartam menni a régi szobámba, leülni a régi ágyamra és ha csak néhány percre is, de elhinni, hogy minden olyan, mint régen.

Lenyomtam a kilincset és benyomakodtam az ajtót, ami - mivel hosszú évek óta senki nem járt itt - elég nehézkesen nyílt. Miután anya meghalt, apa nem tudott vagy nem akart ebben a házban maradni, ezért költöztünk ki a külvárosba, ahol nem sok ember jár. A házat viszont nem adta el. Túl sok emlék kötötte hozzánk ezt a helyet.

Nesztelenül sétáltam végig a házon, egészen a lépcsőfordulóig. Azt hittem az ég világon senki sem hallhat meg, de ahogy lábammal az első fokra léptem és felnéztem az emeletre, mintha lámpafényt láttam volna leszűrődni odafentről. Egy pillanatra pánikba estem. Valaki van itt rajtam kívül? Betörtek volna? Vagy netán apám az?

Idegesen rángattam le a fejemről a kapucnit és minél kisebb zajt csapva elindultam fölfelé. Ahogy szemmagasságba kerültem az emelet padlójával, már láttam, hogy a fény az én régi szobámból szűrődik ki. Az ajtó résnyire nyitva volt és halk zörejek hallatszottak ki. 

A falhoz préselődve osontam az ajtóig és minden eshetőségre felkészülve belestem a szobába. Nem is tudom mi döbbentett meg jobban: hogy nem egy betörővel van dolgom, vagy, hogy egy körülbelül velem egy idős lány matatott a cuccaim között. Most már teljes testemmel az ajtóban álltam, majd megköszörültem a torkomat. - Megtudhatnám, hogy mit keresel a szobámban?

Hangom hallatán a lány megugrott, majd riadt arccal fordult felém. Pár pillanatig némán néztünk egymásra. Hidegen, merev arccal álltam a tekintetét, de az ő pillantásában mintha felismerést láttam volna.

- Lia? - Halkan ejtette ki a nevem, mintha nem lenne biztos magában, nagy, zöld szemei továbbra is az arcomat fürkészték.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem vissza idegesen. Talán apám bérelte fel, hogy kémkedjen utánam? Vele kapcsolatban már semmi sem tűnt lehetetlennek.

- Hogyne tudnám a neved, amikor hét évig legjobb barátnők voltunk - mosolygott fel rám és törökülésbe helyezkedve az ágyamnak dőlt. - Bár nem lepődök meg, hogy nem ismersz fel.

Amint a száját elhagyták ezek a szavak, ledermedtem. Szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de inkább nem mondtam semmit, helyette jobban szemügyre vettem a földön ülő lányt. Hosszú, barna haja szépen keretezte borzszínű arcát, a testére simuló póló és nadrág pedig kiemelte az alakját. Nem emlékeztetett senkire... de aztán mégis felfedeztem egy apró hasonlóságot. A zöld szempár semmit sem változott.

- Amy? 

Amikor kimondtam a nevét már tudtam, hogy ő az. Ellöktem magam az ajtófélfától és két lépéssel az ágynál voltam. Letérdeltem Amy elé és a nyakába borultam. Karjai körém fonódtak és viszonozta az ölelésem.

- Jézusom, nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg! - hitetlenkedtem. - De nagyon megváltoztál - Hátradőltem és a sarkamra ülve néztem az előttem ülő lányra. Képtelenségnek tűnt, hogy éppen most találkozunk, amikor a legnagyobb szükségem van valakire, aki támogat. Nem kell tudnia a dolgokról, elég ha érzem, hogy mellettem van.

- Hát igen. Jót tett nekem ez a pár év, ugye? - nevette el magát, mire én rosszallóan megráztam a fejem. - Tudod, az általánosban te voltál a legjobb barátom, de amikor elmentél, nem maradt senkim. A legtöbben csak kicsúfoltak, amiért szemüveges és kövér voltam. Nem voltál ott, hogy kiállj mellettem, de megtanultam megvédeni magam és eldöntöttem, teszek érte, hogy többet ne én legyek a céltáblájuk. Most pedig modell lettem és hirtelen mindenki a barátom akar lenni. Csak a szokásos - vonta meg a vállát, mintha mindennapi kis semmiségekről beszélne. De amiről beszámolt, újra csak arra késztetett, hogy magamat hibáztassam.

- Ne haragudj, hogy minden magyarázat nélkül eltűntem - hajtottam le a fejem és a gyűrűmet kezdtem piszkálni. A fényképek mellett ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem anyáról. Még az övé volt, sosem vettem le. - Csak apám... - elakadt a szavam, a szám teljesen kiszáradt.

Felnéztem Amyre, hogy láthassam, hogyan reagál, de csak együttérzően bólintott. - Nem kell magyarázkodnod, sejtem min mentél keresztül. A te helyedben valószínűleg én is ezt tettem volna és tudom, hogy apád mindig is elég szigorú volt veled.

Bólintottam. Kétség sem fért hozzá, hogy bármennyi év is telt el, amióta nem találkoztunk, még mindig ő volt az az ember, aki a legközelebb állt hozzám. Amy sokat tudott rólam, talán mindenkinél többet, persze erről, ami anya halála óta történt, még neki sem beszéltem soha. Ismerhette annyira apát, hogy legyenek sejtései az életem nehézségeiről, de az igazság az volt, hogy ha csak a felét is megtudta volna, gyaníthatóan soha többé nem állt volna szóba velem.

Ugyan ki akarna egy bűnöző lányával barátkozni?

Seven: Valami történt

Sziasztooook!
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket, remélem ennél a fejezetnél is kapok néhányat! Valamint, hogy a rész is tetszeni fog! Jó olvasást! :) x

Képtelen voltam abbahagyni a sírást, ahányszor csak erőt vettem magamon, még jobban rám tört. Teljesen elvesztettem az időérzékem, fogalmam sem volt, hogy mióta bőgök George mellkasára borulva, de jólesett kiadni magamból. Kicsit olyan volt, mintha a könnyeimmel együtt a fájdalom is távozott volna belőlem. Legalábbis egy része... az is George pólójára.

Egészen eddig nem is foglalkoztatott, hogy görcsösen kapaszkodok a fiú karjába, ő pedig nyugtatásképpen a hátamat simogatja. A fiú, akinek részt vettem az elrablásában. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy sajnáltassam magam és hagytam neki, hogy vigasztaljon. Éppen ő, aki ezerszer rosszabb helyzetben van nálam.

Most viszont, hogy képes voltam valamivel tisztábban gondolkodni, több dolog is feltűnt. Hogy George keze nyomán furcsa bizsergés fut végig a hátamon. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy lehelete a nyakamon érződött és göndör fürtjei a homlokomhoz értek. Azon kaptam magam, hogy tekintetem a szájára tévedt. Csak egy kicsit kéne közelebb hajolnom...

Mit művelek?

George értetlenül bámult rám, amikor váratlanul felugrottam mellőle, látszólag minden ok nélkül. Viszont nagyon is megvolt rá okom. Ő volt az.

- Összebőgtem a pólód - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy megtörjem az egyértelműen kínos csendet.

A lábaim még mindig remegtek és úgy kapaszkodtam az asztal szélébe, hogy az ujjaim elfehéredtek. George is látta ezt, ezért elengedtem az antik bútordarabot és inkább a mellem előtt keresztbe fontam a karomat.

- Nem gáz, történt már velem rosszabb is - vigyorodott el egy pillanatra, talán, hogy oldja a feszültséget, ami érezhetően ott volt közöttünk. - Minden oké? - kérdezte aztán, bár biztosan látta rajtam, hogy nem vagyok valami fényesen.

- Persze - legyintettem és kikényszerítettem magamból egy mosolyt. - Csak kicsit fáj a fejem. Azt hiszem jobb lenne, ha lepihennék - Ha csak ennyi lenne...

George bólintott. Habár nem tűnt úgy, mintha elhitte volna, mindenesetre nem szólt semmit. De mit kellett volna mondania? És nekem? Az igazat? "Bocs, de semmi nem oké, mert egy perccel ezelőtt arról fantáziáltam, hogy milyen lehet veled csókolózni"? És a legszebb az egészben, hogy ilyesmi még csak meg sem fordulhatna a fejemben!

Míg be nem zártam magam mögött az ajtót, végig magamon éreztem George tekintetét. Ez egyszerre volt a legjobb és a legkellemetlenebb dolog. Csak a földszintre leérve szűnt meg az a fura érzésem, ami arra késztetett, hogy most azonnal visszamenjek és megcsókoljam.

A konyhába mentem, hogy főzzek magamnak egy bögre teát, ez mindig megnyugtatott, ha valami miatt feldúlt voltam... jelen esetben inkább összezavarodott. Kiskorom óta ez volt a megszokott rituálém. Azóta sok minden történt, de legalább egyvalami nem változott.

A gőzölgő italt tartalmazó bögrével a kezemben felmentem a szobámba, lábamat felhúzva bekuporodtam az ablakmélyedésbe és kinéztem az esős utcára. Miközben gondolkoztam, mutatóujjamat többször végigfuttattam a bögre szélén. Valami történt velem, amióta George itt van.

Nem a jelenlétével volt gond, elvégre fiúk - illetve leginkább férfiak - között nőttem fel és volt már néhány barátom is, megtanultam, hogyan viselkedjek velük. George viszont valamiben más volt.

Ha a közelében voltam, összezavarodtam, nem tudtam kezelni az érzelmeim, amiket kiváltott belőlem és dühös voltam, amiért nem tudtam kontrollálni a reakciómat, George pedig mintha rá is játszott volna erre. Iszonyúan gyengének éreztem magam. Ez pedig a továbbiakban nagy gondot fog okozni mindkettőnknek. 

Tisztában voltam vele, hogy Ric sejt valamit. Ha nem is tudja a teljes igazságot, de valamit biztos észrevett rajtam. Ezért aggódott, ezért nem akart elmenni és ezért adta a fegyvert. Viszont veszélybe sodorni sem akart, azzal, hogy itt marad és ezzel gyanúba kever apámnál.

Mert ha ő rájön, hogy hogyan is érzek a szomszéd szobában lévő fiú iránt, akkor nem fog számítani neki, hogy a lánya vagyok. A szabályok éppúgy vonatkoznak rám, mint akárki másra ebben a családnak nevezett bűnbandában. Ahogy a büntetés is, ha megszegem a szabályokat - ezzel kiskorom óta együtt kellett élnem.

Anya viszont mindig azt mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. - Hát anya, most éppen azt teszem - sóhajtottam és lehunytam a szemem, magam elé idézve a vonásait. Az évek múlásával egyre nehezebben ment, ami megijesztett és arra ösztönzött, hogy még erősebben próbálkozzak. - Csak azt remélem, hogy ezzel nem teszek tönkre semmit... és senkit - tettem hozzá gondolatban.

Most már nem csak George, de Ric miatt is bűntudatom volt, amiért ilyen helyzetbe sodortam. Két tűz közé került és ha akaratlanul is, de rákényszerült, hogy valamit elhallgasson apám elől, amiért később még súlyos árat fizethet.

Eldöntöttem, hogy amint visszaér bocsánatot kérek tőle. Bocsánatot kérek... de azt nem ígérhetem meg, hogy távol maradok Georgetól. Ahhoz túl gyenge vagyok. 


*GEORGE*

Nem örültem neki, hogy Thalia miattam sírt, de jó volt őt a karjaimban tartani. Már a szórakozóhelyen is kiszúrtam a tömegben és elsőre megtetszett benne valami. Ezért is mentem oda hozzá, ami - mint később kiderült - nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Ezt kénytelen voltam beismerni magamnak, amikor a földön, egy fémcsőhöz bilincselve ébredtem.

De mentségemre legyen mondva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy tizenkilenc éves lány fog drogot csempészni az italomba és segíteni az elrablásomban. Akkor úgy tűnt ő is érdeklődik irántam, de az csak szimpla játék volt, átverés, hogy elcsábítson és elaltassa a gyanúmat, én pedig túl vak voltam, hogy észrevegyem.

Azt viszont nem tagadhattam, hogy - mindezek ellenére - még mindig piszkosul tetszett. Nem bíztam meg benne, de vonzódtam hozzá és esküdni mertem volna rá, hogy ha akkor nem is, de most valamilyen hatással voltam rá. Amikor felnézett rám, volt valami a tekintetében, amiből arra következtettem, hogy sikerült valamit kiváltanom belőle. Azt viszont, hogy ez jó vagy rossz, már nem tudtam volna megmondani.

Az egész helyzet nevetségesen abszurd volt. Felálltam a fotelból és mindkét kezemmel a hajamhoz nyúltam, hátrasimítottam és az ablakhoz léptem. A Thalia nevezetű problémával most nem tudtam mit kezdeni, annyit tudtam tenni, hogy beszélek vele, amikor visszajön. Ha visszajön.

Sokkal inkább foglalkoztatott a családom és a banda. Halálra aggódhatják magukat, talán már a rendőrséget is értesítették, hogy eltűntem. Elképzeltem, ahogy anya a kanapén ül magába roskadva és sír, apa pedig vigasztalóan simogatja a hátát. A fiúk is ki lehetnek bukva, nagyon közel állunk egymáshoz, szinte ők a második családom. Ha legalább beszélhetnék velük...

Volt időm elgondolkodni néhány dolgon, mióta be vagyok zárva. Annak ellenére, hogy az apja miatt kénytelen, Thalián látszott, hogy nem szívesen teszi ezt - függetlenül attól, hogy érez-e irántam valamit vagy sem. Ha beszélnék vele, talán hatni tudnék rá és lenne rá esély, hogy kiszabaduljak. De sietnem kell, mielőtt túl késő lesz.

Six: Emlékek

Hai babes!
Hatodik rész készen, megosztva! Remélem tetszeni fog, hagyjatok nyomot! Jó olvasást! :)

A teraszon álltam és vártam, hogy Rick mindent szükséges holmiját bepakolja a kocsijába. Mikor ezzel végzett, lecsapta a csomagtartó tetejét és nagy léptekkel hozzám sétált. 

 - Vigyázz magadra, Lia! - ölelt magához annak ellenére, hogy teljesen elázott a zuhogó esőben.

Arcomat a mellkasához szorítottam, figyelmen kívül hagyva, hogy a bőrdzsekijéről csöpögő víz miatt én is csurom vizes leszek.

- Ezt inkább nekem kéne mondanom, nem? Te közelebb állsz ahhoz, hogy golyót eresszenek a fejedbe - jegyeztem meg ironikusan, de Ric nem vette a poént és továbbra is fura arccal méregetett. Tudtam, mi jár a fejében. - Nem! - jelentettem ki szigorúan.

- De ott van Eric és Marco. Apád biztos...

- Megértené mi? - ciccegtem gúnyosan. - Ric, ezt te sem gondolod komolyan! Higgadj le, oké? Én megleszek. Inkább magad miatt aggódj, mert, ha nem követed az utasítást, amit apám adott, annak következményei lesznek és nem a legszebbek! - világosítottam fel, bár ő is eléggé ismerte apámat ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyen. Csak túlságosan elvakította az iránta érzett tisztelete. Véleményem szerint alaptalanul.

És akármennyire is szerette apám Ricet - sokszor úgy éreztem, talán jobban is, mint engem -, elég egy kis hiba, hogy ugyanolyan sorsra jusson, mint édesanyám. Az érzelmek nem irányították apámat, ő a tényeknek élt. Ha úgy gondolta, hogy valaki nem elég hűséges, azt félreállította az útból.

Végre Ricardo is belátta, hogy igazam van, ezért még utoljára végigsimított a hajamon, ezután megfordult és visszatrappolt a kocsijához. Bevágta magát a vezető ülésbe, gázt adott, majd egy intést követően elhajtott.

Most dühös volt? Vagy csak aggódik? Nem tudtam kiigazodni rajta. Megvártam míg az autó eltűnik a sarkon, aztán visszamentem a házba. Ricardo nélkül az egész nyomasztóan üres és csendes volt, már megszoktam, hogy a nappaliban bömböl a tévé, Ric pedig hangosan biztatja vagy éppen szidja a játékosokat. Bár még csak pár perce ment el, máris hiányzott, magányosnak éreztem magam. De aztán eszembe jutott, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Örülök, hogy csatlakozol hozzám - vigyorgott rám George, amikor benyitottam a szobába. - Lelépett az ünneprontó? 

Ahogy Ricardo mondta, tényleg leszedte George bilincsét a fémcsőről, így a fiú most a szobában sétálgatott és a berendezést tanulmányozta.

- Honnan tudod, hogy Ric elment? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, miközben kulcsra zártam az ajtót és letelepedtem a fotelbe.

- Nem bízol meg bennem? - kérdezett vissza George, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Nem, nem erről van szó - ráztam a fejem és ami a legfurcsább, hogy tényleg így gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy George valami olyat tenne, amivel árthat nekem. Fogalmam sincs miért, csak éreztem. - Inkább magamban nem bízok - sóhajtottam fel.

- Ezt meg, hogy érted? 

- Semmi, csak... mindegy, felejts el - hárítottam el a válaszadást, felálltam és az egyik szekrényhez léptem, csak hogy ne kelljen a fiúra néznem. 

Szemem megakadt az egyik bekeretezett fényképen. Leemeltem a polcról és lefújtam róla a rárakódott port. Nem sokszor jártam ebben a szobában, így csak most láttam először ezt a képet, és - bár csak 6 éves voltam -, de emlékeztem a napra, amikor készült. 

A fotó hármunkat ábrázolt. Apa átkarolta anyát, aki a kezében tartott és mindannyian mosolyogtunk. Akkor míg minden jó volt, csak ezután pár évre rá kezdett széthullani az életünk. Az emlék hatására könny szökött a szemembe, de igyekeztem nem elsírni magam. 

Hirtelen érzékeltem, hogy George megáll mögöttem. Teste alig néhány centire volt az enyémtől, éreztem a leheletét a nyakamon, ahogy áthajolt a vállam felett. Nyeltem egyet, majd óvatosan oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek. 

- Az te vagy? - kérdezte csendesen, a  fotón szereplő kis kori énemre mutatva.

Szótlanul bólintottam és bármennyire is próbáltam megakadályozni, egy könnycsepp végigfolyt az arcomon és a kezemben tartott fotóra csöppent. 

- Sajnálom, én nem akartam... - visszakozott George ezt látva, de leintettem. 

- Semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Emlékszem erre a napra. Szülinapom volt és addig kérleltem őket, amíg el nem vittek Disney Land-be. Életem egyik legjobb napja volt - suttogtam és a felsőm ujjával megtöröltem az arcomat. - Aztán apa elkezdte ezt - mutattam körbe. - Anya halála után pedig teljesen elhidegültünk egymástól.

- Szóval apád nem mindig ilyen volt? - nézett rám George grimaszolva, mire elnevettem magam.

- Nem. Amikor kicsi voltam, ugyanolyan átlagos család voltunk, mint bármelyik másik. Vidámparkba jártunk meg vacsorázni, apa még mesét is olvasott, ha nem tudtam elaludni. Aztán egyre több adósságunk lett - kezdtem mesélésbe, miközben visszakuporodtam a fotelbe, George pedig velem szemben ült le az ágyra. - Egyik nap apa hazajött és bejelentette, hogy talált valamit, ami segíthet kilábalni a bajból, de anya hiába kérdezgette, nem árult el semmit. Csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz és, hogy ne aggódjunk. 

- És, hogy derült ki? - kérdezte George, mikor elhallgattam pár pillanatra.

Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, eltakarva azt a fiú elől. - Anya egyik nap egy pisztolyt talált apa holmija között. Kérdőre vonta, de letagadott mindent. Anya azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja apát és elvisz engem is, rettenetesen összevesztek - rándult meg az arcom.

Tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot. Anya és apám a konyha közepén állva ordítoztak egymással, míg én a nappali kanapéja mögé kuporodva sírtam. Attól a naptól kezdve a gyerekkorom véget ért.

- És... mi történt édesanyáddal?

Abbahagytam az ujjaim tanulmányozását és felnéztem Georgera. Némán fürkésztem az arcát, ő pedig állta a tekintetemet. Gondolkoztam. Eddig senkinek nem meséltem ezekről a dolgokról ilyen nyíltan, még Ricnek sem, de a velem szemben ülő göndör fiúra nézve úgy éreztem, ő lehetne az az ember, akinek kiöntöm a szívem ennyi év után. 

- Anyának sikerült meggyőznie apát, hogy ez nem megoldás. Ő ki akart szállni... viszont nem hagyták neki - vontam meg a vállam, mintha hidegen hagyna a dolog. - Azt mondták, ha még egyszer megpróbálja, én leszek a következő.

- Thalia... 

Próbáltam tartani magam és fenntartani legalább a látszatát annak, hogy jól vagyok, de George megrökönyödött arcát látva kitört belőlem a sírás. Kezembe temettem az arcomat és kiadtam az eddig magamba fojtott fájdalmat, amit túl régóta tartogattam. Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac és azon kaptam magam, hogy George mellkasához bújva zokogok.