Twenty-six: Lehetne ennél tökéletesebb?

Hola!
Ha hiszitek, ha nem, időben érkeztem! :D Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! :)

Alig vártam, hogy kiszabaduljak a tárgyalóteremből. Szinte futva tettem meg az utat az ajtóig, majd mikor kiértem, a folyosó falának döntöttem a hátam és tenyeremet a homlokomra tapasztottam. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy felmentettek. Az ájulás szélén álltam, de hatalmas kő gördült le a mellkasomról. Végre vége volt.

Ahogy megláttam George-ot kilépni a teremből, gondolkozás nélkül mozdultam felé és a karjába vetettem magam. Szorosan öleltem, arcomat a mellkasába fúrtam és sírni kezdtem, de ezek örömkönnyek voltak. Most már nem létezett semmi más, csak ő és én.

- Sajnálom, é-én nem akartalak megbántani - tört ki belőlem el-elakadó lélegzettel és kézfejemmel töröltem le a könnyeimet.

- Nem, én sajnálom - rázta a fejét tagadóan George, miközben elkapta a kezem és egy finom puszit adott a tenyerembe. - Tudtam, hogy feszült vagy, oda kellett volna figyelnem, de most már túl vagyunk rajta. Menjünk haza - ölelt át fél karral és édesanyja mögött haladva, a kijárat felé indultunk.

Amint kiértünk, automatikusan indultam volna az autó felé, ami idehozott, de George karja megakadályozott és jót mosolyogva értetlen arcomon, a másik irányba húzott. - Ne butáskodj, már nincs szükség arra, hogy külön menjünk. Na, gyere - noszogatott, de én lecövekeltem és tiltakozva ráztam a fejem.

- Én nem... szóval, mi lesz, ha meglát egy rajongó? Rögtön elindul a pletyka és...

- Szépségem, látsz itt valahol is egy rajongót? - tárta szét a kezét és látványosan körbefordult. - Hahó, itt George Shelley a Union J-ből! Mindenki jól hall? - kiáltotta el magát, amitől megállt bennem az ütő.

- Megőrültél? - léptem hozzá közelebb és a szájára tapasztottam a kezem, hogy elhallgattassam. - George, fogd be, ez egyáltalán nem vicces! - csattantam fel, a fiú is érzékelte a hangomban az indulatot, mert elhallgatott, mire leeresztettem a kezem és fejemet rázva, hitetlenkedve meredtem rá. Mellesleg még Toni is rosszallóan ingatta a fejét fia felelőtlenségén.

- Látod? - mutatott körbe vigyorogva a barátom és a legkevésbé sem tűnt bűnbánónak. - Senkit nem érdekel, hogy éppen itt állok, úgyhogy nyugodj meg és menjünk, még dolgunk van ma - kacsintott rám, mire összevontam a szemöldököm. Nem szólt semmit, csak kezét a derekamra simította és az autó felé tolt. Tudtam, hogy semmit nem fog elárulni, ezért finoman megvontam a vállam és hagytam, hogy tovább vezessen.

Körülbelül negyed óra múlva Toni lassított, majd megállt egy számomra ismeretlen lakás előtt. George szó nélkül kipattant a kocsiból, de amikor követni akartam, visszanyomta a kocsiajtót, vigyorogva rázta a fejét és jelentőségteljesen anyukájára nézett.

- Még el kell intéznie valamit - fordult hátra Toni széles mosollyal, miközben George elindult és hagyta, hogy az édesanyja magyarázza el a helyzetet. - Mi most hazamegyünk, szerintem te is szeretnél már megszabadulni ezektől a ruháktól - célzott a szűk, fekete szoknyára és a fehér, szatén ingre. Csak bólintottam, de szemem még mindig a fiút követte, aki éppen most tűnt el az ajtó mögött. - Majd később mi is csatlakozunk hozzá - nyugtatott meg a nő kedvesen, aztán indított és elhajtottunk.

Apró sóhajjal dőltem hátra az ülésben és némaságba burkolózva tettük meg a hazafelé - illetve, a Shelley család otthona felé - vezető utat. Az elmúlt egy hétben csak egyszer jártam náluk, akkor is rövid ideig és, bár ők szerették volna, hogy otthon érezzem magam, mégis kicsit idegen volt az egyébként családias ház és a meleg fogadtatás. George testvérei valósággal elvarázsoltak és végtelenül örültem, amikor az édesapja is mosolyogva fogadott.

Úgy tűnt, ők hajlandóak voltak semmisnek venni a múltban történteket, nekem azonban nagyobb gondot okozott, hogy elfelejtsem, mit tettem. Óriási megfelelési kényszer volt bennem, George családja azonban teljesen természetesen viselkedett, aminek hála, nekem is sikerült kicsit feloldódnom és rájönnöm, hogy ők tényleg nem hibáztatnak engem a történtekért, valamint azt akarják, hogy tiszta lappal induljon a kapcsolatunk.

Toni mögött beléptem a házba, ami a megszokott gyerekzsivajt árasztotta magából. A bejárati ajtó csukódására mindenki megjelent és egyszerre kezdett beszélni. Azt sem tudtam merre figyeljek, aztán Harriet megragadta a kezem és magával húzott az emeletre.

- Anya felhívott, miután vége lett a tárgyalásnak. Úgy örülök, hogy felmentettek! - fordult felém, miután becsukta a szobája ajtaját és szorosan megölelt, amit örömmel viszonoztam. Talán az ő reakciójától tartottam a legjobban és őszintén meglepett, hogy milyen barátságosan viselkedett velem az első perctől fogva és nagyon jól kijöttünk egymással.

- Én is - motyogtam, mikor elhúzódtam, de az arcomon végigfutó mosoly őszinte volt.

- Most pedig - csapta össze a tenyerét a lány, majd hátrált pár lépést és csípőre tett kézzel, alaposan végignézett rajtam. -, szépen kicsinosítalak!

- Tessék? - vontam fel a szemöldököm értetlenkedve. - Kicsinosítani, mire? - Az arcomról leolvashatta a csodálkozást, mert intett, hogy üljek le az ágyára. Úgy tettem, ahogy kért és lehuppantam a puha matracra.

- Nem árulhatok el sok mindent, de gondolom, azt már sejted, hogy George valami meglepetéssel készül neked, viszont arra kért, hogy csak a legszükségesebb dolgokba avassalak be, szóval - visszafordult a szekrényhez, ahol eddig kutakodott. Rövid hezitálás után kiemelt egy halvány rózsaszín ruhát, majd elém tartotta és bólogatni kezdett. - Tökéletes. George nem jut majd szóhoz.

Ezután kénytelen voltam belegyezni, hogy ma már másodjára sminkeljen ki, öltöztessen fel és csinálja meg a hajamat. Izgatottsággal vegyes feszültség keveredett bennem, ahogy álltam a tükör előtt és magamat szemléltem. Véleményem szerint a ruha egyáltalán nem állt jól és rövid is volt, de Harriet félbeszakította a panaszáradatom, majd vigyorogva közölte, hogy lélegzetelállító vagyok és George ki fog készülni, ha meglát.

A család többi tagja és a lány véleményét osztotta, amikor magassarkúmban lebotladoztam a földszintre és Harriet bevonszolt a nappaliba, hogy mindenki megnézhesse a "mesterművét". Toni a szája elé kapta a kezét és elérzékenyülve szorongatta a férje kezét, amivel sikerült zavarba hoznia, a többiek dicséretei pedig csak fokozták az érzést.

Újra Toni töltötte be a sofőr szerepét és az út alatt próbáltam finoman kérdezősködni, de átlátott a viselkedésemen. Csak titokzatosan mosolygott és mindössze annyit volt hajlandó mondani, hogy George még sosem csinált ilyet és, hogy szerinte nagyon fog tetszeni. Régi ismerősként üdvözöltem gyomromban a szorítást, de ez most a kellemes idegesség volt, nem pedig a félelemből fakadó.

George édesanyja ott parkolt le, ahol pár órával ezelőtt George-ot kitettük. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez valószínűleg George lakása, de nem tettem fel a kérdést, hiszen pár percen belül úgyis megtudom és egyébként is - Toni a világért sem árulta volna el.

- Menj csak, George már vár - bökött fejével az ajtó felé, amikor kiszálltam a kocsiból és tanácstalanul megálltam a jármű mellett. - És érezzétek jól magatokat! - integetett búcsúzóul, majd beindította az autót és pillanatokon belül már ott sem volt.

Vettem egy mély levegőt, majd megfordultam és felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Egy rövid csengetést követően megpróbáltam rendezni a vonásaim, hogy ne nézzek ki túl rémültnek... Még éppen időben, mivel az ajtó túloldaláról átszűrődő halk csörgést követően ott állt előttem George teljes életnagyságban, ajkain egy kisfiús mosollyal, mire a lábaim megremegtek.

Lehetne ennél tökéletesebb?

Twenty-five: Felmentve

Sziasztok drágák!

Úgy gondoltam, hogy mivel - az utolsó rész és az epilógus kivételével - elkészültem a részek megírásával, így kicsit gyorsítok a közzétételen és heti két fejezetet fogok hozni. Remélem, hogy tetszeni fog és nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat az előző részekhez!
Ui.: Nem igazán tudom, hogyan is zajlik egy tárgyalás, szóval bocsánat, ha valami nem éppen valósághű... azért igyekeztem! :D Jó olvasást! :)

Egy tizedmásodperc kellett ahhoz, hogy végigfuttassam pillantásom a termen a benne ülőkkel egyetemben és szinte azonnal kiszúrtam George-ot. Tekintetünk egy villanásnyi időre összekapcsolódott, de ez is épp elég volt, hogy erőt merítsek belőle. Felszegtem a fejem és a padsorok között előrelépkedtem, majd helyet foglaltam a védelmemre kirendelt ügyvéd mellett.

- Nos, mivel Miss Artmenson is megérkezett, így elkezdhetjük a tárgyalást - köszörülte meg a torkát a bíró, ezzel magára vonva mindenki figyelmét. - Thalia Artmensont emberrablás miatti bűnrészességgel vádoljuk, George Paul Shelley elrablásának ügyében. A vádlottunk elkábította a fiatalembert, majd segédkezett az elrablásában és fogva tartásában. Enyhítő körülmény, hogy egyes feltételezések szerint, ezt kényszer hatására tette - osztotta meg az esküdtszékkel. - Elsőként szólítanám tanúként George Shelleyt.

A fiú a nevét hallva felállt, majd felsétált az emelvényre. Miután a bíró felszólította a vallomás megtételére, valamint letétette vele az esküt, George-al váltottunk még egy utolsó pillantást, majd belekezdett.

Furcsa volt hallani az ő szájából a történetet. Elmondta, hogy hogyan ismerkedtünk meg a bárban, majd azt, hogy elkábítottam és már csak a külvárosi házunkban, egy szobában tért magához. Nem hallgatott el semmilyen részletet, kivéve, mikor azt az éjszakát együtt töltöttük. Arról senki sem tudott kettőnkön kívül. Illetve apám és Ric tudott, de nekik már nincs lehetőségük megosztani ezt senkivel. Legalábbis remélem, hogy a rendőrség téved és apám mégsem élte túl.

George beszélt arról, hogy apám emberei megverték és, hogy engem is bántalmazott, ami miatt kórházi kezelésre is szükségem volt. Viszont voltak a történetében fekete foltok, amikor eszméletlen volt, ezekről egyetlen ember tudott csak beszélni, aki a helyszínen volt, most jelen van és életben is maradt. Én.

- Bántalmazta önt a vádlott? -szúrta közbe a kérdést a bíró, mire pad alatti kezem ökölbe szorult és akaratlanul is elöntött a méreg. A bíró nem tudhatta mi történt, de attól még feldühített, hogy azt feltételezi, bárkit is bántottam volna. Az ügyvédem, Mr. Buchanan is észrevette az apró mozdulatot és figyelmeztetően pillantott rám, mire ellazítottam az izmaim és újra az emelvényen ülő két férfire koncentráltam.

- Nem - George szinte azonnal rávágta a választ, mire a férfi szemöldökét összevonta és elgondolkodó pillantást vetett felém.

- Szóval, azt mondja, hogy Miss Artmenson semmilyen testi sérülést nem okozott magának. Úgymond nem tett semmi törvénybe ütközőt, azon kívül, hogy elkábította?

- Igen, pontosan ezt mondom - felelte George, hangjából  éppen csak érezhetően csendült ki az ingerültség, ami a bírónak is feltűnhetett, ugyanis éles pillantást vetett a fiúra.

- Köszönöm Mr. Shelley - bólintott végül George felé. - Ha ez minden - kezével jelezte, hogy nincs több kérdése, mire barátom elhagyta az emelvényt és visszaült az édesanyja mellé. - Miss Artmenson, lehetősége van, hogy védőbeszédet mondjon, ugyanakkor magától is szeretnénk hallani a történteket, mivel a vádló nem tudott minden kérdésre választ adni.

Elhúztam a szám, amikor George-ot vádlóként emlegette, holott a fiú is a védelmem miatt volt itt, de ő ezt nem tudta, emiatt nem tettem semmiféle megjegyzést. Nem lett volna okos dolog leszólnom azt az embert, aki a sorsomról fog dönteni. Ezért inkább összeszorítottam a szám, fellépkedtem a bíró mellé és elfoglaltam George megüresedett helyét. A bíró ugyanazt a procedúrát elvégezte velem is, mint a barátommal, majd intett, hogy kezdhetem.

Elmeséltem mindent az én szemszögemből, kiegészítettem a George által hagyott fekete foltokat. Nevesítettem apám embereit és beszéltem a régebbi ügyeikről is, továbbá megemlítettem, édesanyám halálának körülményeit.

- Azt említette, hogy két lövést adott le az édesapjára, amikor az magukra támadt, a helyszínen azonban mégsem találták a holttestet - A bíró kijelentése kérdésnek hangzott a mondat végén felvitt hangsúly miatt.

- Így van - bólintottam. - Meglőttem apámat, de sajnos arra már nem volt időm, hogy kiszálljak a kocsiból és ellenőrizzem, hogy elég alapos munkát végeztem-e - feleltem, szándékosan gúnyt űzve a helyzetből és férfiből egyaránt, aki kezdett feldühíteni.

 Csípős válaszom megtette a hatását. A teremben feszült csend uralkodott, amíg beszéltem és ez a légkör azután is fennmaradt, mikor közöltem a bíróval, hogy végeztem és visszaültem az védőm mellé.

A bíró ezután szünetet rendelt el, hogy nyugodtan tanácskozzanak az ügyemről, addig mindenkit kiküldtek a teremből. Elfoglaltam az egyik, folyosóra helyezett bőrszéket és izzadó tenyeremmel lesimítottam a szoknyámat. Amikor távoztam a teremből, gyorsan végigpásztáztam az esküdtszék tagjait, bármi olyan érzelem után kutatva az arcukon, amiről következtetni tudok a fejükben lejátszódó gondolatokra velem kapcsolatban. Néhányan kifejezéstelenül viszonozták a pillantásom, mások arca szánakozást tükrözött, de volt, aki tanácstalanul nézett vissza. Mivel én voltam az egyetlen élő személy - apámon kívül, akit még mindig nem találtak meg -, aki ismertetni tudta az egész történetet, így csupán az én szavamra adhattak, valamint George hiányos elbeszélésére.

És ami megrémített, hogy a reakciójukból azt szűrtem le, hiába voltam teljesen őszinte, mégsem hittek nekem.

- Jól vagy, szépségem?

George fülembe suttogott szavai kizökkentettek a gondolataimból. Összerándultam, mikor meleg lehelete a nyakam érte, de csak egy pillanatig, utána George leült a mellettem lévő székbe és komoly arccal mért végig. Megbeszéltük, hogy a tárgyalás befejeztéig tartjuk a tisztes távolságot, ezért bármennyire is szerettem volna megölelni és beszívni az illatát, maradtam a helyemen.

- Persze, semmi gond - Kizártam elmémből az esküdtek legkülönfélébb érzelmeket tükröző arcát és barátom kedvéért magamra erőltettem egy mosolyt, habár tudtam, egyáltalán nem sikerült hihetőre, de nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen. Elég, hogy az én gyomrom zsugorodott öklömnyi méretűre.

- Látom rajtad, hogy feszült vagy - George közelebb csúszott és a kezem után nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna, elrántottam. Visszaengedte a sajátját, az arcáról sütött a megbántottság, még ha nem is mondta ki hangosan, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki a reagálásom a közeledésére.

Szerettem volna mondani valami, hogy ne érezze visszautasításként a viselkedésem, de mielőtt megszólalhattam volna, Toni telepedett le a másik oldalamra és a kezembe nyomott egy szendvicset.

- Muszáj enned, nincs apelláta! - emelte fel a kezét, hogy elébe vágjon a tiltakozásomnak. - Más sem hiányzik, mint, hogy rosszul legyél vagy elájulj, így is teljesen felizgattad magad - aggodalmas pillantása belém fojtotta a kikívánkozó szavaimat.

Ellenkezés helyett inkább kicsomagoltam a szendvicset és enni kezdtem. Ahogy megéreztem az első falatot a számban, halkan felnyögtem, mire Toni széles mosollyal nyugtázta, hogy megint neki volt igaza. Csak most tudatosult bennem, hogy az elmúlt két órában mennyire kínzott az éhség, amit az idegességgel próbáltam elnyomni.

Míg én csendben elfogyasztottam a szendvicsemet, Toni biztató előadását hallgattam arról, hogy szerinte nagy jól csináltam és sikerült meggyőznöm az esküdteket, sőt még a bírót is. Én nem így láttam, de nem szóltam közbe, jól esett, hogy az asszony ilyen bizakodó volt. Mellesleg csak fél füllel hallgattam őt, figyelmemet lekötötte a másik oldalamon ülő fiú, aki hallgatásba burkolózott és szándékosan nem nézett rám. Most már a gyomromban feszülő kellemetlen érzés mellé a bűntudat is beférkőzött, amiért megbántottam, de mielőtt akármit is mondhattam volna, nyílt a tárgyaló ajtaja és visszahívtak minket.

- Nos - kezdte a bíró, egyenesen rám nézve. - Az esküdtszék meghozta a döntést. Carlos Artmenson ellen továbbra is fenntartjuk az országos körözést, életfogytig tartó börtönbüntetésre számíthat emberrablás és gyilkosság miatt, valamint George Shelley mellé fegyveres őrizetet rendelünk el, amíg elő nem kerül. Thalia Artmensont - A nevem hallatán elszorult a torkom és olyan erővel haraptam be az ajkam, hogy éreztem számban a vér keserű ízét. -, a vallomások és bizonyítékok fejében felmentettük a vádak alól. Szabadon távozhat, Miss Artmenson.

Twenty-four: Itt az idő

Hi pretties!

Szóval, hoztam a következő részt - persze  egy nap késéssel, szokásomhoz híven -, de hoztam! :D Ez inkább amolyan felvezető rész, nem is nagyon van benne... sőt egyáltalán nincs benne párbeszéd, de remélem, azért tetszeni fog! Jó olvasást! :) X

 A következő napok történései egy nagy, kusza és legfőképp értelmetlen foltként maradtak meg az elmémben.

Még két napot kellett a kórházban töltenem, de azt is csak amiatt, mert George és Toni mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy alaposan vizsgáljanak ki, mielőtt kiengednének. Ezt az időt legfőképp alvással töltöttem, kivéve, mikor George meglátogatott. Olyankor beszélgettünk - legtöbbször a rám váró dolgokról -, vagy csak szótlanul feküdtünk, egymást ölelve. George szentül meg volt győződve arról, hogy minden rendben lesz a tárgyaláson, én viszont már annál kevésbé, ezért kihasználtam azt a kis időt, amit még vele tölthetek, hiszen nem tudtam, mi következik ezután.

Amikor az orvos végre közölte, hogy makkegészséges vagyok és végre hazamehetek, szinte repestem az örömtől, hogy nem kell tovább a - számomra - rideg és barátságtalan kórteremben töltenem a napjaimat. Aztán eszembe jutott, hogy nincs többé olyan, hogy haza. Nincs hova mennem és amikor ezt közöltem George-al, jóformán végig sem hallgatott, azonnal kijelentette, hogy - a pletykák és híresztelések elkerülése végett - a tárgyalások befejeztéig egy szállodában fogok lakni, azután pedig vele együtt, a belvárosi lakásában.

Viszont úgy látszott, túl sok jó dolog történt velem, ami törvényszerűen vonzotta az utána következő rosszat. Alig egy napja hagytam csak el a kórházat, amikor felkeresett a rendőrség. Fogalmam sem volt, hogy mit akartak, hiszen a bíróság tájékoztatott róla, hogy csak egy hét múlva kerül sor a tárgyalásomra, azt hittem, addig békén hagynak. Természetesen az engem vigyázó férfi még mindig velem volt és árnyékként követett mindenhová, de ezt még el tudtam viselni. Ám, ha be akarnak vinni... Csakhogy nem erről volt szó, teljesen más miatt jöttek. Villámcsapásként ért a hír, mikor közölték velem, hogy a házunknál csak három holttestet azonosítottak, holott én és George is négy halottat említettünk.

Az apám eltűnt.

Amint ezt meghallottam, újra rám tört a pánikroham, ami már egy ideje nem jelentkezett. Ha nem találták ott, az azt jelentette, hogy nem halt meg, nem végeztem elég alapos munkát. Csak reménykedhettem abban, hogy sikerült úgy megsebesítenem, hogy mielőtt meghalt, még valameddig eljutott. A rendőrök ugyan átfésülték a környéket és nem találtak semmi arra utaló nyomot, hogy valaki sérülten menekült volna, hiába bizonygattam, hogy két lövést is leadtam.

Így újra magamba zuhantam. Bezárkóztam a szállodai szobámba, naphosszat csak sírtam és halálfélelmem volt, de nem magam miatt. Nem azért féltem, hogy apám rám talál és végez velem. Tudtam, hogy ha valóban túlélte, bosszút akar majd állni, de nem engem akar majd megölni, hanem egy olyan embert választ, akinek az elvesztése jobban fájna, mintha engem nyírna ki. George lesz a célpontja, hisz tisztában van vele, hogy ha a fiút támadja, azzal sokkal nagyobb fájdalmat tud nekem okozni.

Ami viszont feldühített, hogy hiába figyelmeztettem George-ot, kértem, végül könyörögtem neki, hogy ne keressen és maradjon biztos helyen, ahol apám nem tud a közelébe férkőzni, ő nem hallgatott rám. Úgy gondolta, hogy még apám sem annyira őrült, hogy egy zsúfolt utcán, vagy éppen egy emberekkel teli szállodában fog ránk támadni, főleg úgy, hogy országos körözést adtak ki ellene. Én viszont ismertem apámat annyira, hogy tudjam, nem riad vissza ettől sem. Elvesztett mindent, már nem éltette más, csak a bosszú. Ezért pedig mindent el fog követni, nem számít, hogy mibe kerül.

A tárgyalásig hátralevő egy hét, olyan gyorsan repült el, mintha nem is lett volna, holott sokkal több minden történt, mint amit a legyengült szervezetem ép ésszel el tudott volna viselni. Szerencsére George és a családja mindenben támogatott, csak ők tartották bennem a lelket, amikor éjjelenként sikítva, izzadságban fürödve ébredtem egy újabb rémálomból.

Toni tényleg betartotta a szavát és minden erejével azon volt, hogy felmentsenek a vádak alól. Mint kiderült, emberrablásban való bűnrészeséggel vádolnak, ami akár két év szabadságvesztéssel is járhat, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. És nem csak én voltam ezzel így. Shelleyék ez alatt a pár nap alatt is többet tettek értem, mint amit én egész életemben tudnék, hogy megháláljam ezt nekik.

A család London egyik legjobb ügyvédjét fogadta fel a védelmemben és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy a nyilvánosság előtt semmiképpen se derüljön ki, hogy nekem is közöm van George elrablásához. Már így is tele volt ezzel a sajtó, megpróbálták a legkisebb részleteket is kicsikarni az ügyről és félő volt, hogyha a banda rajongói megtudták volna a kilétemet és, hogy ennek ellenére mégis együtt vagyok George-al, teljesen felbőszültek volna, még egy általam indított gyűlölködő "hadjáratot" sem tartottam lehetetlennek.

Végül eljött a nap, amikor a bíróság elé kellett állnom. Már ébredés óta feszült voltam és ezt még az sem tudta oldani, mikor Toni és Harriet beállítottak a szobámba, ruhákkal, sminkkel és minden olyan holmival felszerelkezve, amivel előhozhatják a legjobb formámat; mondván, a megjelenés az egyik legfontosabb dolog.

Belebújtam az egyszerű, fekete-fehér kosztümbe, majd hagytam, hogy leültessenek és kezelésbe vegyék a hajam, valamint az arcom. A két nő - ha lehetséges -, még pozitívabban állt hozzá a helyzethez, mint George. Csendben hallgattam a csevegésüket, csak néha szúrtam közbe egy-két szót, azt is csak akkor, ha kérdeztek valamit. A gyomrom görcsben állt és élből utasítottam el a reggeli gondolatát, mikor George húga emlékeztetett rá, hogy még nem is ettem semmit. Egy falat sem ment volna le a torkomon anélkül, hogy viszont ne láttam volna, azt pedig szerettem volna elkerülni.

Ezért egy kávét követően elhagytam a hotelszobát, majd a mellém lépő férfi kíséretében lesétáltam a szálloda elé, ahol már ott várakozott az értem küldött kocsi. Beszálltam és arrébb csúsztam a fekete bőrülésen, hogy a mellém rendelt őr is helyet foglalhasson. Mindenki jobb ötletnek tartotta, ha George és én külön érkezünk a tárgyalásra, elővigyázatosságból, mivel a fiú így is, a kelleténél nagyobb feltűnést fog kelteni.

Amint megérkeztünk a bíróság épülete elé, kicsit fellélegeztem, hogy nem vártak mindenre elszánt sajtósok és feldühödött rajongók, ami azt jelentette, hogy a Shelleyék, a menedzsment és a rendőrség is jó munkát végzett és semmi nem szivárgott ki a nyilvánosság elé.

A férfi - időközben megtudtam, hogy Brandon a neve - kisegített a kocsiból, majd ujjait körülfonta a felkaromon és bevezetett az épületbe. Rutinosan lépkedett, pontosan tudta, hogy merre kell mennünk, kissé sietősebbre is vette a tempót, ami viszont nem igazán tetszett. Túl hamar értünk a sötétbarna tölgyfaajtó elé, ami mögött a tárgyalótermet sejtettem. A torkomban gombóc keletkezett, a szívem kétszeres erővel ostromolta a bordáimat.

Brandon elengedte a kezem, majd két lépést távolodott, megállt az ajtó mellett és fejével befelé biccentett, jelezve, hogy itt az idő, be kell mennem.Vettem egy utolsó mély levegőt és miközben lenyomtam a kilincset, próbáltam nem elájulni és mantraként ismételgettem magamban Toni szavait, miszerint minden rendben lesz, csak mondjam az igazat. Végül kitártam az ajtót és beléptem a terembe.

Itt volt az idő, hogy szembenézzek a tetteimmel.

Twenty-three: Színtiszta szeretet

Sziasztok! :)
Hát igen, ismét késtem a résszel, "jó" szokásomhoz híven. Remélem nem haragszotok nagyon! :D Egyre közeledünk a történet végéhez és egyre jobban kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni. Tetszik a történet alakulása? Szeretnétek, hogy Thalia és George együtt maradjanak? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért örülnék, néhány kommentnek! :)
Nem is húzom tovább az időt, köszönök minden visszajelzést és egyebet, jó olvasást! X

Mióta George közölte, hogy a szülei szeretnének találkozni velem, képtelen voltam lehiggadni. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mi fog történni, amikor szemtől-szemben állunk. Tartottam az utálkozó és lenéző pillantásuktól, az undortól, ami az arcukra kiül, amint megpillantanak, de legfőképp attól, hogy meglátom rajtuk azt, hogy úgy gondolják, én nem vagyok elég jó a fiuknak. Nem érek fel hozzá. Nem vagyok méltó Georgehoz.

Ezek és még ennél is rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy vészesen közeledett a perc, amikor szembe kell néznem velük. Még George hátamat simogató keze és fülembe suttogott szavai sem tudtak megnyugtatni. Minden az ajtóm előtt elhaladó lépésre felkaptam a fejem és feszülten tördeltem az ujjaimat.

- Ne idegeskedj, Thalia! Hidd el, anyáék megértették és elfogadták, hogy miért tetted azt, amit és biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak! Csak add önmagad és nem lesz baj - ismételte el sokadjára is George és kissé bosszúsan nyúlt a kezem után, hogy megállítson, de nem hatottak rám a szavai.

Az órák úgy teltek el, mintha nem is lettek volna és eljött a négy óra, ami a látogatási idő kezdetét jelentette. George szülei úgy tervezték, hogy ezúttal a gyerekek nélkül, csak ketten jönnek be. Érthető, hogy nem akarják még ennél is jobban megijeszteni és összezavarni őket. Éppen csak pár perccel múlt négy, amikor George mobilja megcsörrent. Pontosak voltak.

- Ezt most... - nézett rám George, de inkább elharapta a mondat végét és felmutatta a készüléket, mire fásultan bólintottam és engedtem, hogy kimásszon mellőlem.

Mikor elhagyta a szobát, feljebb csúsztam és megkíséreltem rendbe hozni a külsőm, de egyedül annyit tudtam tenni, hogy hajamat átfésültem az ujjaimmal. A ruháimat és a mobilomat már akkor elvették, mikor behoztak, JJ elmondása szerint bizonyítékként fogják használni, így most kénytelen voltam a kórházi köntösben, fésületlenül, nyúzottan és bekötött fejjel fogadni George szüleit.

Hogy tegyek valamit a remegő kezeimmel, lesimítottam az ágytakarót, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúltam és ittam pár korty vizet, bár egyáltalán nem éreztem szomjasnak magam. A kórteremben halálos csend uralkodott, csak az óra mutatójának halk ketyegése és a folyosóról beszűrődő beszédfoszlányok törték meg a nyomasztó csendet.

Egyedül maradtam, de mégsem felügyelet nélkül. JJ-nek muszáj volt hazamennie, hisz várták a kötelességei, a barátnője és a kisfia, nem játszhatott tovább testőrt mellettem. A távozását követően berendeltek mellém egy őrt, de legalább azt megengedték, hogy a szobában egyedül maradhassak, így most a rám vigyázó férfi a folyosóról ellenőrzött. Néha láttam, ahogy elsétál az ajtó előtt, vagy elkaptam pár szót, amikor telefonált, de ezen kívül nem lépett velem kapcsolatba.

Ennek örültem, nem akartam arra gondolni, mi vár rám, ha kikerülök a kórházból. George minden kétség nélkül kijelentette, hogy egész biztosan felmentenek a vádak alól, hisz kényszer hatására cselekedtem. Viszont bármennyire is volt optimista a fiú, én annál inkább kételkedtem benne, hogy ez valóban így lesz. Túl sok minden szólt ellenem. És csak egyvalaki mellettem... de George jelentette számomra azt a kis reményt, amibe még kapaszkodhattam.

A gondolataimból az ajtó nyitódása rángatott vissza. A riadtság újra visszatért, ahogy belegondoltam, most mi következik. George előreengedte az édesanyját, majd ő is követte, egyenesen az ágyam mellé lépett és biztató mosollyal kulcsolta össze az ujjainkat.

- Anya, ő itt Thalia. Lia, ő az édesanyám, Toni Harris - mutatott be minket egymásnak és sugárzó arccal nézett az ajtóban álldogáló nőre, miközben még mindig a kezem fogta. Csodálkoztam, hogy az arca nem mutatott semmi érzelmet, mivel olyan erővel szorongattam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Jó napot! - A hangom a szokásosnál jóval magasabban csengett és majdnem elcsuklott az izgalomtól. Szorongva néztem az asszonyra, aki száját összeszorítva, mozdulatlanul és némán állt. Egyre jobban elbizonytalanodtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy ez volt a lehető legrosszabb ötlet. George édesanyja egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha bármiféle jóindulatot táplálna irányomba.

Aztán, amikor már azt hittem, hogy megfordul és szó nélkül elhagyja a kórtermet, megindult előre, majd az ágyam mellé lépett és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad a fiamat - suttogta a fülembe, válla rázkódott a sírástól. Megdermedtem, egy pillanatra lehunytam a szememet, annyira váratlanul ért a nő érzelmi kitörése. Aztán lassan magamhoz tértem, kihúztam a kezem George ujjai közül és sután visszaöleltem Toni-t, miközben döbbenten felnéztem a mellettünk álló fiúra.

George elvigyorodott, majd az ajtóra mutatott és tett néhány lépést hátrafelé, mire megráztam a fejem, de nem hallgatott rám és pár pillanat múlva csukódott mögötte az ajtó. A zajra Toni is felkapta a fejét és úgy tűnt, mintha csak George távozásával ébredt volna rá, mit is csinált az előbb. Elhúzódott tőlem és kerülte a pillantásom, helyette a táskájában kutakodott zsebkendő után. Olyan volt, mintha szégyellné magát, amiért kimutatta az érzelmeit és miután kisvártatva megszólalt, bebizonyosodott, hogy jól gondoltam.

- Ne haragudj, amiért kiborultam. Egyszerűen... ahogy megláttalak, eszembe jutott az utóbbi pár nap és minden, amit George elmondott - magyarázkodott, miközben próbálta eltüntetni a sírás nyomait arcáról.

- Ne! - tiltakoztam hevesen, mire kérdőn emelte rám pillantását. Elpirultam és immáron halkabban és félénkebben folytattam. - Úgy értem, nekem kell bocsánatot kérnem. Tudom, hogy ez semmit nem old meg és nem kárpótolja magát...

- Kérlek! - tette kezét az enyémre és halványan elmosolyodott. - Tegezz csak nyugodtan!

Visszafogottan bólintottam, majd egy nagy levegővételt követően újra belefogtam. - Szóval, egy bocsánatkérés nem fogja elfeledtetni az elmúlt napok fájdalmát és bizonytalanságát, de borzasztóan sajnálom, amit tettem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire gyűlölöm magam emiatt - Gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet, de felesleges volt, gyors ütemben követte a többi.

Arra eszméltem fel, hogy arcomat a tenyerembe temetve zokogok, miközben éreztem, hogy Toni karjai körém fonódnak. - Felejtsük el, rendben? Ami történt, megtörtént, nem tehetünk ellene semmit, kár emiatt emésztenünk magunkat. Egyébként is, sokat beszélgettünk George-al. Elmondta, hogy édesapád kényszerített erre és bátor vagy, hogy végül mégis szembeszálltál vele. Más, jóval bátrabb és erősebb emberek sem biztos, hogy meg merték volna ezt tenni. Mi nem ítélünk el, ezt tudnod kell.

Jól estek a szavai, ezt hallva óriási kő esett le a vállamról. Azt hittem, hogy utálni fognak, ehelyett éppen George édesanyja vigasztal, ezt álmomban sem gondoltam volna. - Köszönöm - szipogtam, mire Toni bátorítóan megszorította jéghideg ujjaimat.

- Csak egyet szeretnék tudni - komolyodott el és mélyen a szemembe nézett. - Szereted a fiamat?

Egy másodpercig sem késlekedtem. - Az életemnél is jobban - válaszoltam eltökélten és tartottam a szemkontaktust az asszonnyal. Semmiben sem voltam még ilyen biztos, mint abban, hogy amit George iránt érzek, az hamisítatlan és színtiszta szeretet. Csupán egyetlen egy olyan ember volt rajta kívül, akit valaha ugyanennyire, ilyen ragaszkodással szerettem. Anya.

Toni szélesen elmosolyodott, ez volt a legőszintébb mosoly, amit eddig kaptam tőle. Tisztában voltam vele, hogy sokat kell még tennem, amíg sikerül teljesen elnyernem a bizalmát, de úgy éreztem, hogy végre, először életemben, ráléptem a helyes útra. - Bátor lány vagy, Thalia. Örülök, hogy a családunk tagja lettél. És mindent meg fogunk tenni, hogy ez így is maradjon.

Twenty-two: Kísért a múlt

Ha azt mondanám, hogy nem érintett rosszul, amit JJ-től hallottam, akkor hazudnék. Kétségbeestem, féltem, rettegtem, hogy az utolsó embert is elveszítem, aki fontos nekem.

JJ egész nap velem maradt, el sem mozdult mellőlem. Nem értettem, miért teszi ezt, hiszen jóformán éreztem a levegőben terjedő feszültséget. Egyáltalán nem akart itt lenni, ki nem állhatott engem, de George kedvéért mégis megtette.

-Nyugodtan menj haza, nem kell bébiszittert játszanod. Én megleszek egyedül is - ajánlottam fel a fiúnak, próbáltam kedves hangnemet megütni, miután nem bírtam tovább nézni, hogy látványosan unatkozik mellettem.

- Nagyon figyelmes vagy - jegyezte meg ironikusan, majd elnyomott egy ásítást. -, de nem lehet. Megígértem Georgenak, hogy itt maradok.

- Megértem, hogy George a barátod és megteszed neki, amire kért, de mindketten tudjuk, hogy gyűlölsz engem, amiért részt vettem az elrablásában. Nem kell elviselned a jelenlétem és egyébként is, egy kis magány jól jönne.

JJ felsóhajtott és fáradtan dörzsölte meg az arcát. - Látom, nem érted. Figyelj Thalia, én nem gyűlöllek. Nem kedvellek? Talán így van és szerintem számodra is egyértelmű, hogy miért. Hibásnak tartalak? Igen, de tudnod kell, hogy hálás is vagyok, hogy élve kihoztad onnan George-ot. De ha én innen most elmegyek, helyettem egy őr fog jönni, aki csak azért nincs még itt, mert George kérésére felajánlottam, hogy majd én vigyázok rád és nehezen bár, de ebbe belement a rendőrség is - tájékoztatott és most először történt meg az, hogy önszántából egy percnél többet beszélt hozzám. Sőt, a hangjában egy cseppnyi együttérzést is felfedezni véltem, ez viszont - bármennyire is meglepett -, nem tudta elfeledtetni velem azt, hogy miről is volt szó éppen.

A fiú szavai csak lassanként jutottak el a tudatomig. Rendőrség? Őr? Tehát JJ azért van itt, hogy őrizzen engem? Egész végig azt hittem, csak George figyelmességének köszönhetően maradt velem, ő pedig jó barátként eleget tett a kérésnek, de most hirtelen minden apró részlet kitisztult, értelmet nyert. A szemükben, mindenki szemében én gyanúsított vagyok. Tettestárs.

- Ugyan mitől tartanak? Hogy kiszököm a kórházi köntösömben, egy hatalmas kötéssel a fejemen és egy tucat csővel a karomban? És amúgy is... hová mehetnék? - nevettem fel keserűen, bár semmi vicceset nem találtam a dologban. Amit mondtam, az színtiszta igazság volt. Nem volt már otthonom, abba a házba többé semmiképp nem tettem volna be a lábam.

- Én csak azt teszem, amit mondtak. Ha jobban leszel, megkezdődnek a tárgyalások, a bíróság elé kell állnod és vallomást tenni, valamint tanúskodni apád ellen.

Csak megtörten bólintottam, aztán hátat fordítottam JJ-nek és fejemet a párnába fúrtam. Nem akartam többet hallani, amit most elmondott épp elég volt, hogy tudjam: ebből én sehogy sem fogok kikerülni. Mivel nincs senki más George-on és rajtam kívül, aki tudja, hogy mi történt ott, akkor a háznál, ezért az én szavam van mindenkié ellen. Nyilvánvaló, hogy nem nekem fognak hinni, már csak azért sem, mert a lánya vagyok annak az embernek, aki elrabolta George-ot.

Sírni akartam, szabadjára engedni a könnyeimet, de az idősebb fiú előtt feszélyezve éreztem magam. - JJ - szólítottam meg, de nem változtattam a helyzetemen, továbbra is háttal voltam neki. - Megtennéd, hogy magamra hagysz? Csak egy kis időre. Elég, ha csak a folyosóra mész, ígérem, hogy addig nem fogok kiszökni az ablakon át - siettem a folytatással, mielőtt tiltakozhatott volna.

- Persze - mormolta rövid tétovázás után, aztán csak az ajtó csukódását hallottam, amint JJ távozott a szobából.

Végre sírhattam volna, szem- és fültanúk nélkül, de most mégsem voltam rá képes. Csak feküdtem száraz szemekkel, bámultam a fehér falat és idegesen gyűrögettem a takaró szélét. Azt mondtam egyedül akarok lenni, viszont alighogy JJ kitette a lábát, mardosni kezdett a magány érzése, mi több, egyenesen megijesztett, hogy senki nincs mellettem. Ugyanúgy, ahogy egész életemben.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi idő telhetett el, amikor újra nyitódott az ajtó. Mióta behoztak teljesen elvesztettem az időérzékem, de valószínűleg JJ eleget várakozhatott már, hogy megunja a folyosón üldögélést és visszajöjjön. Hallottam a cipője talpának súrlódását, ahogy közeledett, aztán csend lett, végül pedig egy tenyér simult a derekamra, ami kétségkívül nem JJ-é volt.

- Hogy vagy, szépségem? - Az ismerős hang hallatán felgyorsult a pulzusom és pillanatok alatt fordultam meg. George akkora már az ágyamon ült és úgy helyezkedett, hogy a karjaiba húzhasson. Arcomat a mellkasához nyomtam és olyan szorosan simultam hozzá, mintha az életem múlna rajta.

- George! Már azt hittem, hogy...

- Shh, nem mondd ki! Tudom és sajnálom, de a szüleimet elég hosszú ideig tartott meggyőznöm - magyarázta, miközben tenyerébe fogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.

- Meggyőzni, miről? - suttogtam és nem néztem a fiúra, inkább az ajtó irányába meredtem.

- Hogy te nem tehetsz semmiről - kezdte és egy puszit adott a fejem búbjára. -, hogy segítenünk kell neked - folytatta és most az arcomra nyomta az ajkait. - és, hogy neked mellettem a helyed.

- Tényleg? - nyögtem ki nehézkesen, a torkom összeszorult.

- Thalia... szeretlek és ezen sem a bíróság, sem JJ, de még a szüleim sem tudnak változtatni - duruzsolta George a fülembe, aztán az állam alá nyúlt és fejemet megemelve, egy rövid, de annál sokatmondóbb csókot lehelt a számra.

A szavaira könnybe lábadt a szemem. Kimondta, hogy szeret. Nem hittem volna, hogy azok után, amiket apám tett vele és amiben én is részt vettem, még így is el bírja vonatkoztatni ezeket a dolgokat az irántam táplált érzelmeitől. Elképedtem, hogy képes volt miattam ellentmondani a szüleinek, ugyanakkor nagyon jól esett, hogy kiállt értem.

- Mellesleg - George játékos hangja térített vissza a jelenbe. Kíváncsian néztem rá, ahogy somolyogva játszott az egyik hajtincsemmel, majd felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézve folytatta. -, annyit beszéltem már rólad és - tekintve, hogy az utóbbi hetekben igen nagy szerepet játszottál az életemben -, ezért a szüleim mindenképpen szeretnének megismerni téged.

Az utolsó szavak elhangzása után a szobában megfagyott a levegő. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a csokoládébarna szempártól, így könnyedén kiolvashatta az enyémben felbukkanó pánikszerű félelmet. Éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér és ijedt grimaszba rándul, kezeim az ölembe hullottak, jóformán kisebb sokkot kaptam.

George nem gondolta ezt át. Rémálmaim listájának előkelő helyén szerepelt, hogy a szüleinek a szemébe nézzek azok után, amit a fiukkal műveltem. És most nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem George-ot, hiszen a családja sosem fogadna el engem.

A múltam örökké kísérteni fog.

Twenty-one: Elégtétel

Hai babes!
Ezen a szép, napos délutánon meghoztam a kevésbé szép fejezetet - már, ami a tartalmát illeti. Remélem, azért tetszeni fog, hagyjatok visszajelzést, hogy tudjam, mert örülök minden kis véleménynek és ezúton köszönöm is őket! Jó olvasást! :)

Rosszul voltam, még soha nem éreztem ilyen rosszul magam, mint most. Talán csak az anya halálát követő időszakban.

Néhányszor magamhoz tértem az autóút során, de csak másodpercekre. Magamnál voltam, amikor beraktak a kocsiba, tudtam, hogy JJ vett a karjaiba és vitt el a járműig. Hallottam néhány szófoszlányt, ahogy George sürgeti a másik fiút, hangját felemelve ösztökélte gyorsabb vezetésre. Éreztem, ahogy hátranyúl és többször végigsimít jéghideg kezemen vagy az arcomon, de nem volt annyi életerőm, hogy válaszoljak, még a gondolkodás is fájt.

Percekig magamnál voltam, aztán újra visszasüllyedtem az öntudatlanságba.

Mikor legközelebb felébredtem, puha párnán feküdtem, fehérség és steril környezet vett körül és ahogy a fejemhez nyúltam, egy hatalmas kötést tapogattam ki. Nem tudom, mióta lehettem a kórházban vagy, hogy mit csináltak velem, amíg nem voltam magamnál, de sokkal jobban éreztem magam. A hányinger és szédülés elmúlt, csak a fejem hasogatott még egy kicsit, de ez a már sokkal elviselhetőbb volt.

Aztán eszembe jutott minden. Ricardo, apám, a menekülés.... majd végül George és úgy ültem fel, mint aki egy rémálomból ébred. Megpróbáltam felkelni az ágyból, de a kezembe vezetett csövek megakadályoztak a korlátlan mozgásban, valamint egy kéz nehezedett a vállamra és visszanyomott a párnák közé.

- Nyugalom, ne izgasd magad. Minden rendben, George is jól van - csitított JJ, majd visszaült az ágyam mellett elhelyezett székre.

Egészen eddig észre sem vettem, hogy egyáltalán itt van és most is zavarodottan bámultam rá. Mit keres itt? És ami még furcsább volt, hogy karikás szemeiből és kialvatlan arcáról arra következtettem, hogy elég hosszú ideje ült már az ágyam mellett.

- Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért vagyok itt, közlöm veled, hogy nem önszántamból. George kért meg, hogy maradjak melletted - közölte kissé nyersen, karjait távolságtartóan összefonta a mellkasa előtt és a székben hátradőlve mért végig.

Hát, persze. Gondolhattam volna, hogy George még ilyen állapotában sem feledkezik meg rólam. Nem úgy, mint én. Magamba zuhantam és nem törődtem mással, amit nagyon szégyelltem. Nekem kellett volna a fiúra figyelnem és vigyáznom rá, nem fordítva.

- Hol van? Szeretném látni - kérdeztem csendesen. Nem kellett kimondanom a nevét, JJ így is tökéletesen tisztában lehetett vele, hogy kiről beszélek. Ki másról, ha nem arról a fiúról, akiért még a saját életemet is feláldoztam volna. Ahogy a legjobb barátoméval is megtetettem. Akiért még az apámat is megöltem, csakhogy őt megmenthessem.

- Attól tartok, hogy azt nem lehet.

Micsoda? A válasza megijesztett. Miért nem láthatom George-ot? Az előbb még azt mondta, hogy jól van! Hazudott? Mégis történt volna vele valami?

Újult erővel tört rám a pánik. Levegőért kezdtem kapkodni, még fel is ültem, de hiába, nem jutott oxigén a tüdőmbe, aminek hatására rémülten forgattam a szemem. Megpróbáltam felállni, hátha úgy elmúlna a szörnyű érzés, de a csövek ismét megakadályoztak, ezért megragadtam őket, hogy kitépjem a kezemből, de JJ lefogott és leszorított az ágyra.

Alig fél perc elteltével egy orvos sietett be a szobába, mire JJ hadarva mesélni kezdett neki, hogy hirtelen rosszul lettem. Az idős férfi megnyugtatónak szánt hangon beszélni kezdett hozzám, majd egy injekciós tűt szúrt a könyökhajlatomba.

Kis idő múlva a roham kezdett csillapodni, én pedig ellazultam. Eddig megfeszülő karjaim elernyedtek, ezért JJ óvatosan elengedett és szemét mindvégig rajtam tartva, lassan visszaereszkedett a székre.

- Jobban érzi magát, Miss Artmenson? - kérdezte a doktor, mire elkaptam a tekintetem a mellettem ülő fiúról és az orvosra néztem.

- Igen - A hangom gyenge volt, erőtlen, mintha több órát rohantam volna megállás nélkül. - Mi történt velem? - tudakoltam, még mindig volt bennem némi ijedtség az előbb történtek miatt.

- Nyugodjon meg, semmi szokatlan nincs az ilyen esetekben. Egy egyszerű pánik-roham jelentkezett magánál. Ez normális egy ilyen trauma után - magyarázta az orvos készségesen. - Most már minden rendben lesz, nem kell aggódnia. A fiatalember itt marad magával és értesít, ha bármi gond van - biccentett mosolyogva JJ felé, majd elhagyta a helyiséget.

- Biztosan jól vagy? - hajolt előre JJ és a térdére támaszkodva, továbbra is ellenségesen vizslatott. Egy bólintással feleltem és fejemet oldalra fordítva néztem rá.

- Túlélem. De miért van bekötve a fejem? - tudakoltam kissé értetlenül és újra megtapogattam a fejem köré tekert anyagot.

- A doki azt mondta, hogy valamibe csúnyán beverhetted a fejed és eléggé súlyos agyrázkódásod volt. Emiatt szédültél és a rosszullétet is ez okozta.

- Meddig voltam eszméletlen? - tettem fel a következő kérdésemet, amint az előzőre választ kaptam. JJ-ről lerítt, hogy nem szívesen beszélget velem, de ha már itt volt, meg akartam tudni minden lehetséges információt.

- Nem sokáig. Tegnap késő este értünk be, szóval körülbelül egy napig, talán pár órával több - válaszolt kicsit elgondolkozva.

A következő kérdés előtt haboztam, nem tudtam eldönteni, hogy feltegyem-e vagy sem. Tartottam JJ reakciójától és a választól is, amit kapni fogok. Ha egyáltalán hajlandó lesz válaszolni. - Azt mondtad nem láthatom - ismételtem meg végül bevezetésként, amit alig néhány perccel ezelőtt mondott. Nem szólt semmit, csak nézett rám továbbra is. - Miért? - A kérdésem kicsit követelőzőbbre sikerült, mint szerettem volna és ez neki is szemet szúrt.

- Örülnék, ha nem emelnéd fel a hangod velem szemben, mivel én hoztalak el onnan és most akár a börtönben is csücsülhetnél. Mindössze csak George miatt vagy még itt, nem az én jóindulatomból - jegyezte meg JJ dühösen. Az már nyilvánvaló volt, hogy nem kedvel, de hogy ennyire gyűlöl, az megdöbbentett. - Önző vagy, hogy még így is utána kérdezősködsz és nem hagyod, hogy továbblépjen!

- Nézd! Tudom, hogy hibáztam, amikor követtem apám utasításait. Gyáva voltam, attól féltem, hogy ha nem azt teszem, amit mond, akkor megöl, évekig így éltem, attól tartva, hogy ha valamiben is ellenkezem, az lesz az utolsó dolog, amit életemben tettem. De aztán láttam, ahogy a két embere összeveri George-ot és többé már nem az érdekelt, hogy mi lesz velem, nem magamat féltettem. Csak meg akartam menteni George-ot és emiatt meghalt a legjobb barátom, úgyhogy mondj rám bármit, de azt ne, hogy önző vagyok! -  vágtam vissza én is hasonló hangnemben, mint ahogy ő beszélt velem.

Néhány másodpercig csak nézett rám, majd megenyhülni látszott a tekintete és sóhajtva túrt bele a hajába. - Itt van vele a családja - közölte velem, mire a gyomrom görcsbe ugrott. Bele sem gondoltam, hogy valószínűleg mind idejöttek, amikor megtudták, hogy George előkerült. - Óriási a felhajtás, a kórház környéke tele van fotósokkal és riporterekkel, mindenki a történtekről akar tudni. Mint mondtam, George jól van, még kicsit kába a fájdalomcsillapítóktól, de egyébként kutya baja. Ő is látni akart téged, de nem engedték neki, amit meg is értek - vetett rám egy jelentőségteljes, ugyanakkor elítélő pillantást.

Nem kellett megkérdeznem, hogy ki tiltotta meg neki, hogy találkozzon velem. Számítanom kellett volna rá, hogy a családja nem fog neki hinni, bármit is mondott nekik rólam. Ők csak egy dolgot akartak: Rács mögött látni azokat az emberek, akik ezt tették a fiukkal. Mivel apám és az emberei meghaltak, valamint Ric is életét vesztette, ezért egyetlen ember maradt, akin még elégtételt vehettek.

Én.

Twenty: Édes menekvés

Sziasztok!
Meg is érkezett a szám szerint 20. rész és ezzel beléptünk a történet második harmadába! Még 10 rész - ezen kívül - és vége. Na, de ne szaladjunk előre, egyenlőre itt van ez a fejezet. Jó olvasást hozzá! :)

Azt hiszem túlságosan fáradt voltam, hogy ellenkezzek George-al, különben már régen egy kórház felé tartottunk volna. Addig feküdtem a mellkasán, amíg a szemhéjaim elnehezültek és a kimerültség erőt vett rajtam, még az sem tudott ezen változtatni, hogy a fejem zsongott és újra jelentkezett a szédülés kellemetlen érzése.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már majdnem besötétedett és időközben eleredt az eső is, halkan kopogott az ablaküvegen és a kocsi tetején, ez segített rájönnöm, hogy az utóbbi percekben történteket csak álmodtam. Ennek ellenére kivert a víz és még mindig szaporán vettem a levegőt, de hiába nyeltem nagyokat, sehogy sem akart szűnni a fojtogató érzés.

Álmomban újra láttam, ahogy apám lelövi Ricet, aztán elindult a kocsi felé, de most nem tudtam megakadályozni. Amikor a ülésen heverő pisztolyért nyúltam, a kezem csak a levegőt markolta. Apám gúnyos mosolyt villantva rám, a hajamnál fogva kirángatott a kocsiból, a földre lökött, majd mielőtt bármit is tehettem volna, fegyvere csövét a hátsó ülésen fekvő fiúra irányította...

De szerencsére csak álom volt. Nem fogom hagyni, hogy vele is ez történjen. Nem fogom hagyni, hogy George is Ricardo sorsára jusson, hogy még egy ember haljon meg az én hibámból. Elég volt.

Én ébredtem hamarabb, George semmit nem vett észre a hirtelen jött pánik rohamomból és bármennyire is magam alatt voltam, halvány mosollyal konstantáltam, hogy időközben végigfeküdtünk a hátsó ülésen és öntudatlanul is, de befészkeltem magam a karjaiba. Az ölelésétől egyszerre éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan biztonságot, ugyanakkor olyan volt, mintha csak az ő kezei tartanának vissza attól, hogy belezuhanjak egy mély szakadékba, ahonnan nincs visszaút. Hihetetlen kettős érzés volt és ami még inkább szokatlan, hogy tetszett.

Viszont nem akartam tovább húzni az időt, így is sokkal tovább halogattuk a kórházat, mint kellett volna. Georgenak szüksége volt ellátásra, nekem pedig arra, hogy megbizonyosodjak, apám nem okozott neki maradandó sérüléseket. A mozgolódásomra George is felébredt, laposakat pislogva próbált magához térni és ahogy beletúrva a hajába még jobban összekócolta az így is szanaszét álló fürtöket, minden szomorúságom ellenére is elmosolyodtam.

- Azt hiszem kicsit elszaladt az idő - állapította meg George és hunyorogva nézett ki a félhomályos utcára. Aztán olyan hirtelen ült fel, hogy még én is meglepetten hőköltem hátra a váratlan mozdulattól. - Mi baj, Lia? Történt valami?

- Ezt hogy érted? Semmi nem történt, jól vagyok - néztem rá megütközve.

- De sírtál - George aggodalmas pillantásától kísérve az arcomhoz nyúltam és csodálkozva vettem észre, hogy a bőrömet valóban könnyek nedvesítették be. Tehát nem csak álmomban zokogtam, az valódi volt.

- Semmi baj, csak egy rossz álom volt - legyintettem, mintha tényleg csak egy kis semmiségről lett volna szó. Nem akartam azzal traktálni, hogy alvás közben újraéltem a pillanatot, mikor a legjobb barátom meghalt, de ebben az álomban ő is ugyanerre a sorsra jutott. Épp elég volt, hogy én ilyen pocsékul érzem magam emiatt.

George még mindig áthatóan méregetett, mire lesütöttem a szemem és a keze után nyúlva, szorosan összekulcsoltam az enyémmel. Ezt követően közelebb húzott magához és állát a fejem tetejére fektette. Ahogy csak a levegővételünk halk hangja törte meg az autóra telepedett csendet, úgy vágott mellbe a felismerés, hogy csak George maradt nekem. Nincs többé családom, nincs senki, aki törődne velem. Bár, ha jobban meggondolom, már hosszú ideje nem volt az életemben ilyen személy.

- Van nálad telefon? - szólalt meg egyszeriben George, mire felültem és úgy fordultam, hogy láthassam az arcát. És egyúttal ő is az enyémen kiütköző értetlenséget.

- Igen, de mire kell az? - Egy másodpercig biztosan észrevehető volt az arcomra kiülő pánik, mivel George kezei közé fogta az arcomat és egy rövid, de annál bensőségesebb csókot lehelt az ajkaimra.

- Csak szeretném felhívni JJ-t, hogy jöjjön el értünk - Nyugtatni próbált, de ezzel csak az ellenkezőjét érte el. Egyre idegesebb lettem, újra kapkodva vettem a levegőt, de még így sem jutott elég oxigén a tüdőmbe. - Nyugodj meg, szépségem, már elmondtam neki, hogy apád miatt csináltad ezt az egészet, hogy kényszerített. JJ mindenről tud - hangsúlyozta ki a "mindenről" szócskát. - Nem akarom, hogy ilyen állapotban vezess - ölelt újra magához.

Viszonozni akartam, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. A kezem a testem mellett lógott, tétlenül hagytam, hogy George kitapogassa a zsebem és elővegye a mobilomat. Rosszul voltam, csak le akartam feküdni és nem gondolni semmire, azt sem bántam volna, ha elájulok. Az esőcseppek monoton kopogása miatt elbambultam, csak fél füllel hallgattam, ahogy George beszél - valószínűleg JJ-vel - majd elköszönt és fejemet a mellkasára fektetve, óvatosan simogatta a hajam.

Lehunytam a szemem és minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam a feltörni készülő zokogás rohamot. Már túl sok volt nekem, nem tudtam tovább erős maradni. Úgy gondoltam, hogy képes vagyok túltenni magam, ha George mellettem van, de Ricardo elvesztése és a tény, hogy apám képes lett volna engem is megölni, újult erővel tört rám. De a legszörnyűbb, hogy én hamarabb megtettem ezt. Megöltem apámat. Gyilkos voltam.

Gyilkos.

Ez az egy szó zakatolt a fejemben, szinte szétfeszítette a homlokomat és nem hagyott megnyugvást. Nyugtalanul szorítottam össze a szemem és addig haraptam az ajkamat, míg végül meg nem éreztem a vér keserű ízét, ezzel még több fájdalmat okozva magamnak. Nem figyeltem az időre, többé már nem érdekelt, hogy mi lesz. Úgy voltam vele, hogy majd George elintézi a továbbiakat. Ő volt most az egyetlen kiutam ebből az életből. Én magamba zuhantam és nem ment a világos gondolkozás.

Mikor egy szürke autó befordult az utcába, majd leparkolt a mi kocsink mögött, George kezét a hátam alá csúsztatta és ülő helyzetbe támogatott. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy megtartsam a fejemet, hogy az ne bukjon előre a mellkasomra. Fáradtnak éreztem magam és olyan érzésem volt, mintha minden csontom égne.

JJ kívülről kinyitotta a kocsiajtót, én pedig valahogyan kimásztam rajta. A fiú rám sem nézve megragadta a kezem, aztán eltámogatott a saját kocsijáig és otthagyott. A jármű oldalának dőlve vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Amint George is kikászálódott, az idősebb fiú azonnal szoros ölelésbe zárta és halkan pusmogni kezdtek, de nem tudtam kivenni, miről is van szó.

Úgy gondoltam, hogy addig teszek egy kis sétát, hátha jobban leszek, de még egy méterre se távolodtam el a kocsitól, amikor a szédülés és hányinger minden eddiginél erősebben tört rám. Előrehajoltam és öklendezni kezdtem, próbáltam a térdemre támaszkodni, de elvétettem a mozdulatot és helyette előreestem. Ujjaimmal görcsösen próbáltam fogást találni, de csak a hideg földet markoltam.

Hallottam, hogy George és JJ kiabálni kezdenek, majd két kéz ragadott meg és mielőtt elájultam volna, még érzékeltem, hogy felemelnek és fejem egy mellkasnak ütődik.

Aztán semmi, csak a jótékony sötétség.