Five: Tényleg törődik velem

Sziasztok!
Tudom, kicsit későn, de meghoztam az ötödik részt, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást! :) X

A következő nap egész végig próbáltam meggyőzni Ricardót. Végül vagy, mert belátta, hogy igazam van, vagy egyszerűen megunta, hogy nem hagyom békén, de megígérte, hogy átgondolja a dolgot, mielőtt elmegy. Ez nekem bőven elég volt... egyenlőre. 

Amíg Ric felkészült és összeszedte minden holmiját, amire szüksége volt, úgy gondoltam, megnézem mi a helyzet George-dzsal. Már nyitottam volna az ajtót, de végül meggondoltam magam, halkan bekopogtam és csak miután elhangzott egy "gyere", akkor léptem be a szobába.

- Mond csak, miért kopogsz, ha be akarsz jönni? Ez a te házad - jegyezte meg George, mikor elfoglaltam a helyem a fotelben, ahol tegnap is ültem.

- De most a te szobád - válaszoltam értelemszerűen. George felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. - Hogy aludtál? - próbáltam témát váltani, mielőtt a beszélgetés átfordulna kínossá. Bár ennél nagyobb hülyeséget nem is kérdezhettem volna, nyúzott arca nyilvánvalóvá tette, hogy nem ez volt élete legkellemesebb éjszakája. 

- Soha jobban - vigyorodott el gúnyosan, majd pillantásomat látva hozzátette. - Nem volt olyan vészes. Tényleg, ne vágj már ilyen képet!

- Sajnálom - bukott ki belőlem. Ezt már azóta ki akartam mondani, hogy belementem ebbe az egészbe. Nem enyhített a bűntudatomon, de legalább tudta, hogy így érzek.

- Mit? Hogy belecsempésztél valamit az italomba, hogy idebilincseltél egy csőhöz vagy, hogy rám szabadítottad a haverod? - sorolta, de nem tűnt mérgesnek.

- Hát... ez így összevetve rémesen hangzik - temettem az arcom a tenyerembe.

- Nem olyan vészes - nevetett fel George, mire hitetlenkedve pillantottam rá. 

- Nem olyan vészes? Te nem vagy normális - csóváltam a fejem. Aztán valami eszembe jutott. - De ez nem teljesen igaz. Nem én bilincseltelek meg és semmit nem raktam az italodba - Egészen megkönnyebbültem, hogy George vádaskodása nagyobb részben nem is rám irányul.

- Várj, azt mondod a bárban nem te voltál? Akkor hogy került az italomba... fenébe! A pultos volt igaz? - fonta keresztbe a kezét a srác a mellkasán, pólója megfeszült a felkarján. 

- Fontosak a jó kapcsolatok - rántottam meg a vállam, mire George hitetlenül felröhögött és beletúrt a hajába. Észrevettem, hogy ezt elég gyakran csinálja és ilyenkor különösen aranyos volt... de miket beszélek?!

- Igen... a jó kapcsolatok - ismételte meg ironikusan bólogatva. - Ha már itt tartunk, szólhatnál a barátodnak, hogy lehetne egy kicsit gyengédebb. Nem tetszik a stílusa.

- Ric nem a barátom - siettem leszögezni, mielőtt George félreértené a helyzetet. - Inkább olyan, mintha a bátyám lenne. És hidd el, nem olyan rossz srác, mint aminek mutatja magát.

Nem tudom melyik lett volna a nehezebb, Ricet meggyőzni, hogy George nem fog semmi rosszat tenni vagy Georgeot, hogy Ricardo végül is egész jó srác. Mindketten túlságosan önfejűek voltak.

- Oké, megtarthatod - fintorodott el. - De azért nem szeretnék túl sok időt a társaságában tölteni, ha nem bánod - Csak a fejemet ráztam és lassan felemelkedtem a fotelből. - Hé, te maradhatsz. A te társaságod ellen nincs kifogásom! - vágta rá, mire összeráncoltam a homlokom. - Úgy értem, téged már egészen megszoktalak itt - villantott rám egy féloldalas vigyort.

- Akkor most nélkülöznöd kell a társaságom egy időre - tártam szét a karom és lassan hátráltam az ajtó felé, szememet le sem véve Georgeról. Olyan arcot vágott, mint egy 5 éves, akitől elvették a kedvenc játékát.

- Azt hiszem túlélem. Majd elleszek itt. Lefoglalom magam... valamivel - nézett körbe és színpadiasan kifújta a levegőt.

- Ezt örömmel hallom, ugyanis kénytelen leszel ezt tenni - vontam meg a vállam, kezemmel kitapogattam a kilincset és kifordultam az ajtón.

Miután becsuktam magam mögött, a kemény fának támasztottam a fejem és elmosolyodtam. Örültem, hogy George - még ha neheztel is rám, a kialakult helyzet miatt - nem mutatja. Ha mosolyogni láttam, kicsit mintha enyhült volna a bűntudatom... de csak egy pillanatra.

- Jól szórakozol?

Ricardo hangja hallatán megpördültem és majdnem nekiütköztem a fiú mellkasának. Komoran pillantott rám, miközben dobott egyet a vállán pihenő fegyvertáskán és eldübörgött mellettem a lépcső irányába.

- Ric - szóltam utána, de úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Felsóhajtottam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha most békén hagyom, ezért a szobámba indultam. Végigdőltem az ágyamon és tenyerem a homlokomra simítottam.

Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de a kimerültség és idegeskedés miatt valószínűleg elnyomott az álom, mert arra ébredtem, hogy valaki egyre erősebben rázogatja a vállam. Mikor beazonosítottam az előttem álló Ricardót, felültem és megdörzsöltem a szemem.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de ideje indulnom - morogta, még mindig dühös volt rám, aminek az okát nem egészen értettem.

- És mi lesz...

- Elengedtem - vágott a szavamba. - De az ajtót mindig bezárod és a bilincs rajta marad. A kezén is - hangsúlyozta. - És ezt tarts magadnál - nyújtott felém egy pisztolyt, majd mikor látta, hogy nem fogom elvenni, lerakta az ágyamra.

- Megőrültél? Biztos, hogy nem fogok azzal rohangálni a házban! - mutattam rá az ágyamon heverő fegyverre és elutasítóan arrébb löktem. - Ricardo, semmi szükség erre!

- De igen! Tedd el, mielőtt meggondolom magam és most megkönnyítem a dolgot! - emelte fel a hangját, mire döbbenten néztem rá. Végül összeszorítottam a szám, fogtam a pisztolyt és bevágtam az éjjeliszekrényem fiókjába.

- Remélem most boldog vagy! - vágtam Ric arcába és kirohantam az ajtón.

Leszaladtam a lépcsőn és egyenesen a tornácra mentem. Vékony kardigánom nem nyújtott túl sok védelmet a hideg ellen, hiába húztam össze magamon. De nem érdekelt, nem akartam visszamenni a házba, amíg Ricardo ott van.

Ő azonban nem így gondolta, mert alig egy perc múlva nyílt az üvegajtó. - Lia, gyere be, meg fogsz fagyni - kérte és kezét a vállamra tette, de leráztam magamról. - Odabent is tudsz utálni - tette hozzá, mikor nem reagáltam.

- Hagyj békén, Ric - morogtam, mire szélesen elmosolyodott. Nem értettem mi ilyen vicces, én semmi humorosat nem láttam a helyzetben.

- Kérlek, Lia! - fordított maga felé. - Nem akarok így elmenni - nézett rám komoran, arcáról teljesen eltűnt az előbbi mosoly. Pár másodpercig mereven néztem vele farkasszemet, de végül nem bírtam tovább és átöleltem. - Sajnálom, hogy egy seggfej voltam. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél - mormolta a fülembe és erősen szorított magához.

- Igazad van. Tényleg egy seggfej voltál - suttogtam a fülébe, ő pedig felnevetett. - De tudom, hogy csak engem akartál megvédeni, úgyhogy elnézem neked - nyomtam egy puszit az arcára.

Ha valaki, hát Ricardo tényleg törődik velem... még ha a maga sajátos módján is.