Three: " Ő az apám"

Sziasztok!
Nem ragozom, folytatom a blogot, hoztam is a következő részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! (: x

*GEORGE*

Órák óta félhomály és sötétség váltakozott a szemem előtt, többször is magamhoz tértem, majd újra eszméletemet vesztettem.

Ez a pár perc kivételesen azok közé tartozott, amikor sikerült kirángatnom magam az öntudatlanságból és amíg meg tudtam őrizni a tudatomat, megpróbáltam valahogy kiszabadítani a kezemet, de hiába rángattam sem a fémcső, sem az ahhoz rögzített bilincs nem engedett. Túl gyenge voltam, csak annyit értem el, hogy  a bilincs széle felsebezte a csuklómat.

Próbáltam tiszta fejjel gondolkozni, de a múlt éjszaka eseményei összefolytak a tudatomban. Csak homályos emlékképek tolultak fel, de egyvalamire viszont tisztán emlékeztem: Thalia arcára. És valamiért úgy éreztem, hogy a lánynak is köze van ahhoz, hogy én most itt vagyok, bár ez hatalmas baromságnak tűnt a szememben.

A fejem kótyagos volt és majd' megfagytam a hideg padlón fekve, de erőlködtem, hogy ne gyűrjön le újra az ájulás. Összeszedtem minden erőmet és feltornáztam magam állásba, majd vállal a falnak dőltem és kifújtam a levegőt, már ez a kis mozgás is kifárasztott. Úgy éreztem magam, mint aki alaposan berúgott és most rohadt másnapos... vagy akit jól helyben hagytak. Hasogatott a fejem és minden tagom fájt, de legalább úgy tűnt, hogy most már nem fogok újra elájulni. Kezdésnek ez is elég.

Tőlem alig egy méterre a drapp függönnyel takart ablakon halvány fény szűrődött be. Amennyire a bilincs engedte közelebb araszoltam és a résen keresztül kinéztem az utcára. A környék néptelen volt és egyáltalán nem ismerős. Az emeleti ablakból nézve, talán valahol a külvárosban vagyok, de még sosem jártam erre.

Elfordultam az ablaktól és most először alaposan körülnéztem a helyiségben, ahova bezártak. Minden bútor drágának tűnt, a hatalmas francia ágyról már nem is beszélve, ami a szoba közepéig benyúlt. Nem úgy tűnt, mintha nagyon a pénz szűkében lettek volna, ahogy azt először gondoltam. Akkor meg mit akarnak tőlem?

Kezdtem ideges lenni, de az ajtó nyitódása elterelte figyelmemet és az ott álló személy okozta döbbenetem, jócskán elnyomta a félelmem.


*THALIA*

Nem tudtam megtenni. Ott álltam az ajtó előtt, hallottam, hogy ébren van, de nem voltam rá képes, hogy szembenézzek vele. Inkább visszamentem a szobámba, viszont egész éjszaka nem hunytam le a szemem. Folyton az járt a fejemben, hogy ha történik vele valami, az miattam lesz és most már soha nem szabadulok meg a torkomat fojtogató érzéstől. A lelkiismeretem örökké azt üvölti majd, hogy tönkretettem egy ártatlan ember életét.

Most viszont nincs más választásom, be kell mennem.

Többször is mély levegőt vettem, átgondoltam magamban, hogy mit fogok neki mondani. Érdektelennek és hidegnek kell mutatkoznom, ahogy apám mondta, mielőtt reggel elhagyta a házat. Csak semmi érzelem. Végül lenyomtam a kilincset és egy másodperc múlva már a szobában álltam.

Elég volt egy pillantást vetnem sápadt arcára és karikás, fáradt szemeire, rögtön tudtam, hogy nehezebb lesz betartanom apám utasítását, mint azt először gondoltam. A bűntudat folytonos gondolata mellett elfelejtettem, hogy milyen hatást tett rám, már az első találkozáskor, de most újult erővel tört rám.

- Thalia?

Ő szólalt meg először, ugyanazt a kétkedő és értetlen pillantást vetve rám, mint tegnap éjszaka, mielőtt összeesett a lábaim előtt. Az emlék hatására megrándult az arcom, de gyorsan összepréseltem az ajkaimat, nyugodtnak kellett maradnom.

- Mi folyik itt?

- Nyugodj meg, ha nem ellenkezel és azt teszed, amit mondunk, akkor nem esik bántódásod - ismételtem el az ezerszer szájba rágott mondatokat.

- Mit keresek én itt? - jött az újabb kérdés. - Mit akarsz tőlem?

Nem lepődtem meg, számtalanszor hallottam már ezeket a kérdéseket, most mégis nehéz volt válaszolni George-nak, látva, hogy mennyire meg van rémülve.

- Én semmit, nekem csak az volt a dolgom, hogy idehozzalak és vigyázzak rád. A többi már felsőbb kezekben van, de mint mondtam, ha nem csinálsz semmi hülyeséget hamarosan szabad leszel - közöltem vele.

- A srácok úgy is megtesznek mindent, hogy kiszabaduljak - vágta rá. Most először láttam harciasságot az arcán, ahogy állát felszegte és mélyen a szemembe nézett.

- Igen, mi is ebben reménykedünk.

Álltam a pillantását. Arca lassan elkomorult, ahogy leesett neki, hogy mire is céloztam az előbbi mondatommal.

- Nem akarsz leülni? - kérdeztem megtörve a csendet, majd megfogtam az egyik asztal mellett álló széket és felé toltam. Ahogy közelebb mentem, automatikusan félrehúzódott, mintha tartana tőlem. Fájt ezt látni, hisz én nem akartam bántani, legszívesebben most azonnal elengedtem volna, ha tehetem. De tovább kellett játszanom a szerepemet.

Visszaléptem az előbbi helyemre és karjaimmal átöleltem magam, miközben George-ot figyeltem. Először habozott, lerítt róla, hogy vívódik magában. Könnyedén le tudtam olvasni az arcáról, hogy mi jár a fejében. Azt képzelte, hogyha bármit is elfogad tőlünk, akkor azzal gyengének fog mutatkozni.

Hosszú percekig álltunk tétlenül, majd végül George lábával közelebb húzta a széket és ledobta rá magát. Elfojtottam egy halvány mosolyt, majd hátat fordítottam neki és az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? - szólt utánam gyorsan.

- Hozok inni meg valami kaját - közöltem vele. - Gondolom éhes vagy - tettem hozzá kérdő hangsúllyal, mire hátradőlt a széken és csak megrántotta a vállát.

Már majdnem kiléptem, mikor megint megszólított. - Ki ez, aki rávett erre? - Csak megráztam a fejem, de továbbra is makacsul folytatta a kérdezősködést. - Téged is bánt? Miért teszed azt, amit mond? Nem muszáj ezt csinálnod!

- De igen, muszáj - suttogtam. Most először estem ki a szerepemből, de George szavai úgy értek, mint egy arculcsapás.

- Miért? - nézett rám George elképedve, valószínűleg nem ezt a választ várta.

- Mert ő az apám.

Ahogy kimondtam ezt, a szobában, mintha megfagyott volna a levegő. Részemről lezártam a beszélgetést és megint a sírás határán álltam. George döbbent arca volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót.