Six: Emlékek

Hai babes!
Hatodik rész készen, megosztva! Remélem tetszeni fog, hagyjatok nyomot! Jó olvasást! :)

A teraszon álltam és vártam, hogy Rick mindent szükséges holmiját bepakolja a kocsijába. Mikor ezzel végzett, lecsapta a csomagtartó tetejét és nagy léptekkel hozzám sétált. 

 - Vigyázz magadra, Lia! - ölelt magához annak ellenére, hogy teljesen elázott a zuhogó esőben.

Arcomat a mellkasához szorítottam, figyelmen kívül hagyva, hogy a bőrdzsekijéről csöpögő víz miatt én is csurom vizes leszek.

- Ezt inkább nekem kéne mondanom, nem? Te közelebb állsz ahhoz, hogy golyót eresszenek a fejedbe - jegyeztem meg ironikusan, de Ric nem vette a poént és továbbra is fura arccal méregetett. Tudtam, mi jár a fejében. - Nem! - jelentettem ki szigorúan.

- De ott van Eric és Marco. Apád biztos...

- Megértené mi? - ciccegtem gúnyosan. - Ric, ezt te sem gondolod komolyan! Higgadj le, oké? Én megleszek. Inkább magad miatt aggódj, mert, ha nem követed az utasítást, amit apám adott, annak következményei lesznek és nem a legszebbek! - világosítottam fel, bár ő is eléggé ismerte apámat ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyen. Csak túlságosan elvakította az iránta érzett tisztelete. Véleményem szerint alaptalanul.

És akármennyire is szerette apám Ricet - sokszor úgy éreztem, talán jobban is, mint engem -, elég egy kis hiba, hogy ugyanolyan sorsra jusson, mint édesanyám. Az érzelmek nem irányították apámat, ő a tényeknek élt. Ha úgy gondolta, hogy valaki nem elég hűséges, azt félreállította az útból.

Végre Ricardo is belátta, hogy igazam van, ezért még utoljára végigsimított a hajamon, ezután megfordult és visszatrappolt a kocsijához. Bevágta magát a vezető ülésbe, gázt adott, majd egy intést követően elhajtott.

Most dühös volt? Vagy csak aggódik? Nem tudtam kiigazodni rajta. Megvártam míg az autó eltűnik a sarkon, aztán visszamentem a házba. Ricardo nélkül az egész nyomasztóan üres és csendes volt, már megszoktam, hogy a nappaliban bömböl a tévé, Ric pedig hangosan biztatja vagy éppen szidja a játékosokat. Bár még csak pár perce ment el, máris hiányzott, magányosnak éreztem magam. De aztán eszembe jutott, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Örülök, hogy csatlakozol hozzám - vigyorgott rám George, amikor benyitottam a szobába. - Lelépett az ünneprontó? 

Ahogy Ricardo mondta, tényleg leszedte George bilincsét a fémcsőről, így a fiú most a szobában sétálgatott és a berendezést tanulmányozta.

- Honnan tudod, hogy Ric elment? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, miközben kulcsra zártam az ajtót és letelepedtem a fotelbe.

- Nem bízol meg bennem? - kérdezett vissza George, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Nem, nem erről van szó - ráztam a fejem és ami a legfurcsább, hogy tényleg így gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy George valami olyat tenne, amivel árthat nekem. Fogalmam sincs miért, csak éreztem. - Inkább magamban nem bízok - sóhajtottam fel.

- Ezt meg, hogy érted? 

- Semmi, csak... mindegy, felejts el - hárítottam el a válaszadást, felálltam és az egyik szekrényhez léptem, csak hogy ne kelljen a fiúra néznem. 

Szemem megakadt az egyik bekeretezett fényképen. Leemeltem a polcról és lefújtam róla a rárakódott port. Nem sokszor jártam ebben a szobában, így csak most láttam először ezt a képet, és - bár csak 6 éves voltam -, de emlékeztem a napra, amikor készült. 

A fotó hármunkat ábrázolt. Apa átkarolta anyát, aki a kezében tartott és mindannyian mosolyogtunk. Akkor míg minden jó volt, csak ezután pár évre rá kezdett széthullani az életünk. Az emlék hatására könny szökött a szemembe, de igyekeztem nem elsírni magam. 

Hirtelen érzékeltem, hogy George megáll mögöttem. Teste alig néhány centire volt az enyémtől, éreztem a leheletét a nyakamon, ahogy áthajolt a vállam felett. Nyeltem egyet, majd óvatosan oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek. 

- Az te vagy? - kérdezte csendesen, a  fotón szereplő kis kori énemre mutatva.

Szótlanul bólintottam és bármennyire is próbáltam megakadályozni, egy könnycsepp végigfolyt az arcomon és a kezemben tartott fotóra csöppent. 

- Sajnálom, én nem akartam... - visszakozott George ezt látva, de leintettem. 

- Semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Emlékszem erre a napra. Szülinapom volt és addig kérleltem őket, amíg el nem vittek Disney Land-be. Életem egyik legjobb napja volt - suttogtam és a felsőm ujjával megtöröltem az arcomat. - Aztán apa elkezdte ezt - mutattam körbe. - Anya halála után pedig teljesen elhidegültünk egymástól.

- Szóval apád nem mindig ilyen volt? - nézett rám George grimaszolva, mire elnevettem magam.

- Nem. Amikor kicsi voltam, ugyanolyan átlagos család voltunk, mint bármelyik másik. Vidámparkba jártunk meg vacsorázni, apa még mesét is olvasott, ha nem tudtam elaludni. Aztán egyre több adósságunk lett - kezdtem mesélésbe, miközben visszakuporodtam a fotelbe, George pedig velem szemben ült le az ágyra. - Egyik nap apa hazajött és bejelentette, hogy talált valamit, ami segíthet kilábalni a bajból, de anya hiába kérdezgette, nem árult el semmit. Csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz és, hogy ne aggódjunk. 

- És, hogy derült ki? - kérdezte George, mikor elhallgattam pár pillanatra.

Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, eltakarva azt a fiú elől. - Anya egyik nap egy pisztolyt talált apa holmija között. Kérdőre vonta, de letagadott mindent. Anya azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja apát és elvisz engem is, rettenetesen összevesztek - rándult meg az arcom.

Tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot. Anya és apám a konyha közepén állva ordítoztak egymással, míg én a nappali kanapéja mögé kuporodva sírtam. Attól a naptól kezdve a gyerekkorom véget ért.

- És... mi történt édesanyáddal?

Abbahagytam az ujjaim tanulmányozását és felnéztem Georgera. Némán fürkésztem az arcát, ő pedig állta a tekintetemet. Gondolkoztam. Eddig senkinek nem meséltem ezekről a dolgokról ilyen nyíltan, még Ricnek sem, de a velem szemben ülő göndör fiúra nézve úgy éreztem, ő lehetne az az ember, akinek kiöntöm a szívem ennyi év után. 

- Anyának sikerült meggyőznie apát, hogy ez nem megoldás. Ő ki akart szállni... viszont nem hagyták neki - vontam meg a vállam, mintha hidegen hagyna a dolog. - Azt mondták, ha még egyszer megpróbálja, én leszek a következő.

- Thalia... 

Próbáltam tartani magam és fenntartani legalább a látszatát annak, hogy jól vagyok, de George megrökönyödött arcát látva kitört belőlem a sírás. Kezembe temettem az arcomat és kiadtam az eddig magamba fojtott fájdalmat, amit túl régóta tartogattam. Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac és azon kaptam magam, hogy George mellkasához bújva zokogok.