Eight: Amy

Hey darlings!
Kicsit későn, de meghoztam a következő részt. Köszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat, nagyon jól esik, hogy tetszik a blog és írtok véleményt is! Jó olvasását Ehhez a fejezethez! :) x

Ricardo előrelátóan úgy intézett mindent, hogy amíg vissza nem érkeznek, ne kelljen elhagynom a házat, de kezdtem úgy érezni, hogy ha még egy percet a négy fal között maradok, akkor meg fogok őrülni. Egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak bennem, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, hogy újra ura legyek a döntéseimnek.

Ezért felkaptam a szék támlájára dobott kabátomat és sebes léptekkel, a szobámmal szemközti ajtót szándékosan figyelmen kívül hagyva lerobogtam a lépcsőn. Mikor már az előszobában állva a cipőmet húztam fel, egy pillanatig hezitáltam, de végül mégis kiléptem a szabadba és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.

Nem szabadott volna ott hagynom Georgeot egyedül, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy ideig minél távolabb kerülök tőle. Ezzel viszont megszegtem egy újabb szabályt... de még egy már igazán nem számított.

A kabátom kapucniját mélyen a szemembe húztam és céltalanul elindultam az egyik irányba. A hideg levegő percek alatt jólesően lehűtötte az arcomat, de George személyét nem tudta kitörölni a tudatomból.

Ez az egész őrültség, de vonzódtam hozzá. Nem az a fajta megláttalak-és-örökre-szeretni-foglak féle vonzódás volt, elsősorban talán inkább testi, mint érzelmi kötődés, de elég erős ahhoz, hogy összezavarjon. Alig két napja még semmit sem tudtam róla, aztán részt vettem az elrablásában és már ilyen reakciót vált ki belőlem. Ha akaratlanul is, de elérte, hogy meginogjak az apámnak tett ígéretemben.

 Ahogy lehajtott fejjel róttam az utcákat, szemem sarkából láttam, hogy többen is furcsán mérnek végig, de nem törődtem a méregető tekintetekkel. Nem nagyon érintkeztem emberekkel, az iskolát is otthon, magántanárral végeztem. Apám egész életemben megpróbált távol tartani mindenkitől és bár azzal magyarázta ezt, hogy nem akarja, hogy az emberek megbántsanak, én tudatában voltam, hogy valójában csak attól tartott, véletlenül elszólom magam a "munkáját" illetően. Most viszont elkövette a legnagyobb hibát, ami lerombolhatja ezt a szépen felépített falat.

A lábam magától vitt előre és mikor feleszméltem, rájöttem, hogy a céltalan sétám, tulajdonképpen nem is volt olyan céltalan. Talán tudat alatt, de a régi környékünkre tévedtem és a házunk, ahol anya halála előtt éltünk, előttem magasodott. Némi hezitálás után kinyitottam a kis kaput és felsétáltam az ajtóhoz. Be akartam menni a régi szobámba, leülni a régi ágyamra és ha csak néhány percre is, de elhinni, hogy minden olyan, mint régen.

Lenyomtam a kilincset és benyomakodtam az ajtót, ami - mivel hosszú évek óta senki nem járt itt - elég nehézkesen nyílt. Miután anya meghalt, apa nem tudott vagy nem akart ebben a házban maradni, ezért költöztünk ki a külvárosba, ahol nem sok ember jár. A házat viszont nem adta el. Túl sok emlék kötötte hozzánk ezt a helyet.

Nesztelenül sétáltam végig a házon, egészen a lépcsőfordulóig. Azt hittem az ég világon senki sem hallhat meg, de ahogy lábammal az első fokra léptem és felnéztem az emeletre, mintha lámpafényt láttam volna leszűrődni odafentről. Egy pillanatra pánikba estem. Valaki van itt rajtam kívül? Betörtek volna? Vagy netán apám az?

Idegesen rángattam le a fejemről a kapucnit és minél kisebb zajt csapva elindultam fölfelé. Ahogy szemmagasságba kerültem az emelet padlójával, már láttam, hogy a fény az én régi szobámból szűrődik ki. Az ajtó résnyire nyitva volt és halk zörejek hallatszottak ki. 

A falhoz préselődve osontam az ajtóig és minden eshetőségre felkészülve belestem a szobába. Nem is tudom mi döbbentett meg jobban: hogy nem egy betörővel van dolgom, vagy, hogy egy körülbelül velem egy idős lány matatott a cuccaim között. Most már teljes testemmel az ajtóban álltam, majd megköszörültem a torkomat. - Megtudhatnám, hogy mit keresel a szobámban?

Hangom hallatán a lány megugrott, majd riadt arccal fordult felém. Pár pillanatig némán néztünk egymásra. Hidegen, merev arccal álltam a tekintetét, de az ő pillantásában mintha felismerést láttam volna.

- Lia? - Halkan ejtette ki a nevem, mintha nem lenne biztos magában, nagy, zöld szemei továbbra is az arcomat fürkészték.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem vissza idegesen. Talán apám bérelte fel, hogy kémkedjen utánam? Vele kapcsolatban már semmi sem tűnt lehetetlennek.

- Hogyne tudnám a neved, amikor hét évig legjobb barátnők voltunk - mosolygott fel rám és törökülésbe helyezkedve az ágyamnak dőlt. - Bár nem lepődök meg, hogy nem ismersz fel.

Amint a száját elhagyták ezek a szavak, ledermedtem. Szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de inkább nem mondtam semmit, helyette jobban szemügyre vettem a földön ülő lányt. Hosszú, barna haja szépen keretezte borzszínű arcát, a testére simuló póló és nadrág pedig kiemelte az alakját. Nem emlékeztetett senkire... de aztán mégis felfedeztem egy apró hasonlóságot. A zöld szempár semmit sem változott.

- Amy? 

Amikor kimondtam a nevét már tudtam, hogy ő az. Ellöktem magam az ajtófélfától és két lépéssel az ágynál voltam. Letérdeltem Amy elé és a nyakába borultam. Karjai körém fonódtak és viszonozta az ölelésem.

- Jézusom, nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg! - hitetlenkedtem. - De nagyon megváltoztál - Hátradőltem és a sarkamra ülve néztem az előttem ülő lányra. Képtelenségnek tűnt, hogy éppen most találkozunk, amikor a legnagyobb szükségem van valakire, aki támogat. Nem kell tudnia a dolgokról, elég ha érzem, hogy mellettem van.

- Hát igen. Jót tett nekem ez a pár év, ugye? - nevette el magát, mire én rosszallóan megráztam a fejem. - Tudod, az általánosban te voltál a legjobb barátom, de amikor elmentél, nem maradt senkim. A legtöbben csak kicsúfoltak, amiért szemüveges és kövér voltam. Nem voltál ott, hogy kiállj mellettem, de megtanultam megvédeni magam és eldöntöttem, teszek érte, hogy többet ne én legyek a céltáblájuk. Most pedig modell lettem és hirtelen mindenki a barátom akar lenni. Csak a szokásos - vonta meg a vállát, mintha mindennapi kis semmiségekről beszélne. De amiről beszámolt, újra csak arra késztetett, hogy magamat hibáztassam.

- Ne haragudj, hogy minden magyarázat nélkül eltűntem - hajtottam le a fejem és a gyűrűmet kezdtem piszkálni. A fényképek mellett ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem anyáról. Még az övé volt, sosem vettem le. - Csak apám... - elakadt a szavam, a szám teljesen kiszáradt.

Felnéztem Amyre, hogy láthassam, hogyan reagál, de csak együttérzően bólintott. - Nem kell magyarázkodnod, sejtem min mentél keresztül. A te helyedben valószínűleg én is ezt tettem volna és tudom, hogy apád mindig is elég szigorú volt veled.

Bólintottam. Kétség sem fért hozzá, hogy bármennyi év is telt el, amióta nem találkoztunk, még mindig ő volt az az ember, aki a legközelebb állt hozzám. Amy sokat tudott rólam, talán mindenkinél többet, persze erről, ami anya halála óta történt, még neki sem beszéltem soha. Ismerhette annyira apát, hogy legyenek sejtései az életem nehézségeiről, de az igazság az volt, hogy ha csak a felét is megtudta volna, gyaníthatóan soha többé nem állt volna szóba velem.

Ugyan ki akarna egy bűnöző lányával barátkozni?