Seven: Valami történt

Sziasztooook!
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket, remélem ennél a fejezetnél is kapok néhányat! Valamint, hogy a rész is tetszeni fog! Jó olvasást! :) x

Képtelen voltam abbahagyni a sírást, ahányszor csak erőt vettem magamon, még jobban rám tört. Teljesen elvesztettem az időérzékem, fogalmam sem volt, hogy mióta bőgök George mellkasára borulva, de jólesett kiadni magamból. Kicsit olyan volt, mintha a könnyeimmel együtt a fájdalom is távozott volna belőlem. Legalábbis egy része... az is George pólójára.

Egészen eddig nem is foglalkoztatott, hogy görcsösen kapaszkodok a fiú karjába, ő pedig nyugtatásképpen a hátamat simogatja. A fiú, akinek részt vettem az elrablásában. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy sajnáltassam magam és hagytam neki, hogy vigasztaljon. Éppen ő, aki ezerszer rosszabb helyzetben van nálam.

Most viszont, hogy képes voltam valamivel tisztábban gondolkodni, több dolog is feltűnt. Hogy George keze nyomán furcsa bizsergés fut végig a hátamon. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy lehelete a nyakamon érződött és göndör fürtjei a homlokomhoz értek. Azon kaptam magam, hogy tekintetem a szájára tévedt. Csak egy kicsit kéne közelebb hajolnom...

Mit művelek?

George értetlenül bámult rám, amikor váratlanul felugrottam mellőle, látszólag minden ok nélkül. Viszont nagyon is megvolt rá okom. Ő volt az.

- Összebőgtem a pólód - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy megtörjem az egyértelműen kínos csendet.

A lábaim még mindig remegtek és úgy kapaszkodtam az asztal szélébe, hogy az ujjaim elfehéredtek. George is látta ezt, ezért elengedtem az antik bútordarabot és inkább a mellem előtt keresztbe fontam a karomat.

- Nem gáz, történt már velem rosszabb is - vigyorodott el egy pillanatra, talán, hogy oldja a feszültséget, ami érezhetően ott volt közöttünk. - Minden oké? - kérdezte aztán, bár biztosan látta rajtam, hogy nem vagyok valami fényesen.

- Persze - legyintettem és kikényszerítettem magamból egy mosolyt. - Csak kicsit fáj a fejem. Azt hiszem jobb lenne, ha lepihennék - Ha csak ennyi lenne...

George bólintott. Habár nem tűnt úgy, mintha elhitte volna, mindenesetre nem szólt semmit. De mit kellett volna mondania? És nekem? Az igazat? "Bocs, de semmi nem oké, mert egy perccel ezelőtt arról fantáziáltam, hogy milyen lehet veled csókolózni"? És a legszebb az egészben, hogy ilyesmi még csak meg sem fordulhatna a fejemben!

Míg be nem zártam magam mögött az ajtót, végig magamon éreztem George tekintetét. Ez egyszerre volt a legjobb és a legkellemetlenebb dolog. Csak a földszintre leérve szűnt meg az a fura érzésem, ami arra késztetett, hogy most azonnal visszamenjek és megcsókoljam.

A konyhába mentem, hogy főzzek magamnak egy bögre teát, ez mindig megnyugtatott, ha valami miatt feldúlt voltam... jelen esetben inkább összezavarodott. Kiskorom óta ez volt a megszokott rituálém. Azóta sok minden történt, de legalább egyvalami nem változott.

A gőzölgő italt tartalmazó bögrével a kezemben felmentem a szobámba, lábamat felhúzva bekuporodtam az ablakmélyedésbe és kinéztem az esős utcára. Miközben gondolkoztam, mutatóujjamat többször végigfuttattam a bögre szélén. Valami történt velem, amióta George itt van.

Nem a jelenlétével volt gond, elvégre fiúk - illetve leginkább férfiak - között nőttem fel és volt már néhány barátom is, megtanultam, hogyan viselkedjek velük. George viszont valamiben más volt.

Ha a közelében voltam, összezavarodtam, nem tudtam kezelni az érzelmeim, amiket kiváltott belőlem és dühös voltam, amiért nem tudtam kontrollálni a reakciómat, George pedig mintha rá is játszott volna erre. Iszonyúan gyengének éreztem magam. Ez pedig a továbbiakban nagy gondot fog okozni mindkettőnknek. 

Tisztában voltam vele, hogy Ric sejt valamit. Ha nem is tudja a teljes igazságot, de valamit biztos észrevett rajtam. Ezért aggódott, ezért nem akart elmenni és ezért adta a fegyvert. Viszont veszélybe sodorni sem akart, azzal, hogy itt marad és ezzel gyanúba kever apámnál.

Mert ha ő rájön, hogy hogyan is érzek a szomszéd szobában lévő fiú iránt, akkor nem fog számítani neki, hogy a lánya vagyok. A szabályok éppúgy vonatkoznak rám, mint akárki másra ebben a családnak nevezett bűnbandában. Ahogy a büntetés is, ha megszegem a szabályokat - ezzel kiskorom óta együtt kellett élnem.

Anya viszont mindig azt mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. - Hát anya, most éppen azt teszem - sóhajtottam és lehunytam a szemem, magam elé idézve a vonásait. Az évek múlásával egyre nehezebben ment, ami megijesztett és arra ösztönzött, hogy még erősebben próbálkozzak. - Csak azt remélem, hogy ezzel nem teszek tönkre semmit... és senkit - tettem hozzá gondolatban.

Most már nem csak George, de Ric miatt is bűntudatom volt, amiért ilyen helyzetbe sodortam. Két tűz közé került és ha akaratlanul is, de rákényszerült, hogy valamit elhallgasson apám elől, amiért később még súlyos árat fizethet.

Eldöntöttem, hogy amint visszaér bocsánatot kérek tőle. Bocsánatot kérek... de azt nem ígérhetem meg, hogy távol maradok Georgetól. Ahhoz túl gyenge vagyok. 


*GEORGE*

Nem örültem neki, hogy Thalia miattam sírt, de jó volt őt a karjaimban tartani. Már a szórakozóhelyen is kiszúrtam a tömegben és elsőre megtetszett benne valami. Ezért is mentem oda hozzá, ami - mint később kiderült - nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Ezt kénytelen voltam beismerni magamnak, amikor a földön, egy fémcsőhöz bilincselve ébredtem.

De mentségemre legyen mondva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy tizenkilenc éves lány fog drogot csempészni az italomba és segíteni az elrablásomban. Akkor úgy tűnt ő is érdeklődik irántam, de az csak szimpla játék volt, átverés, hogy elcsábítson és elaltassa a gyanúmat, én pedig túl vak voltam, hogy észrevegyem.

Azt viszont nem tagadhattam, hogy - mindezek ellenére - még mindig piszkosul tetszett. Nem bíztam meg benne, de vonzódtam hozzá és esküdni mertem volna rá, hogy ha akkor nem is, de most valamilyen hatással voltam rá. Amikor felnézett rám, volt valami a tekintetében, amiből arra következtettem, hogy sikerült valamit kiváltanom belőle. Azt viszont, hogy ez jó vagy rossz, már nem tudtam volna megmondani.

Az egész helyzet nevetségesen abszurd volt. Felálltam a fotelból és mindkét kezemmel a hajamhoz nyúltam, hátrasimítottam és az ablakhoz léptem. A Thalia nevezetű problémával most nem tudtam mit kezdeni, annyit tudtam tenni, hogy beszélek vele, amikor visszajön. Ha visszajön.

Sokkal inkább foglalkoztatott a családom és a banda. Halálra aggódhatják magukat, talán már a rendőrséget is értesítették, hogy eltűntem. Elképzeltem, ahogy anya a kanapén ül magába roskadva és sír, apa pedig vigasztalóan simogatja a hátát. A fiúk is ki lehetnek bukva, nagyon közel állunk egymáshoz, szinte ők a második családom. Ha legalább beszélhetnék velük...

Volt időm elgondolkodni néhány dolgon, mióta be vagyok zárva. Annak ellenére, hogy az apja miatt kénytelen, Thalián látszott, hogy nem szívesen teszi ezt - függetlenül attól, hogy érez-e irántam valamit vagy sem. Ha beszélnék vele, talán hatni tudnék rá és lenne rá esély, hogy kiszabaduljak. De sietnem kell, mielőtt túl késő lesz.