Nine: Valami régi, valami új...

Hola, Drágák!
Köszönöm szépen a kommenteket és mindennemű visszajelzést, nagyon örülök minden kis vélemény nyilvánításnak, csak így tovább! Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást hozzá! X

Jóformán tátott szájjal hallgattam Amyt, akinek ömlöttek a szájából a szavak. Elmondása szerint, miután elköltöztünk és megszakítottam vele minden kapcsolatot, teljesen egyedül maradt az iskolában és a poklok poklát élte át, amikor mindenki gúnyos megjegyzéseket tett rá, nap mint nap.

Csodáltam azért, hogy mindezek ellenére képes volt változtatni. Még számomra is elképesztő volt, hogy a duci lányból Anglia szerte híres modell vált. Most már sugárzott róla a magabiztosság és elégedettség. Amikor pedig kiszúrtam az ujján csillogó gyűrűt és rákérdeztem, boldogan újságolta, hogy a barátja nemrég megkérte a kezét.

Bár ezt nem kötöttem az orrára, de irigyeltem azért, amit sikerült elérnie. A magabiztosságáért, hogy szembe mert szállni azokkal, akik megkeserítették az életét. Ez az, amit én soha nem tettem - vagy nem mertem megtenni. Az én életem sosem lehet még csak hasonló sem, nem is álmodhatok családról vagy gyerekekről. Nem tenném meg, hogy ezzel veszélybe sodrom őket. Mivel én sem kerülök ki ebből az ördögi körforgásból.

Elkalandozhattam, mert arra eszméltem, hogy Amy finoman meglöki a vállam. - Hol jársz, te lány? - mosolygott rám elnézően.

Egy pillanatig nem tudtam, mit is válaszolhatnék, túl sok minden kavargott a fejemben. - Csak arra gondoltam, hogy cserben hagytalak - válaszoltam végül. - Annyira sajnálom - néztem a szemébe és sokadjára is megismételtem azt az egy szót, bár tudtam, ezzel nem teszek jóvá semmit.

- Ne sajnáld - ingatta a fejét hevesen tiltakozva. - Iszonyúan hiányoztál, de talán jobb volt így. Ha ott maradtál volna velem, lehet, hogy sosem határozom el magam és még mindig ugyanaz a visszahúzódó, túlsúlyos lány lennék. Na, de hagyjunk engem! Mi történt veled? Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok a legkisebb részletekig! - csapta össze a tenyerét izgatottan és közelebb húzott.

Nem ért váratlanul a kérdés, igazából számítottam is rá és meg is próbáltam olyan választ adni, ami elég hihető ahhoz, hogy ne keltsek gyanút Amyben. 

- Tudod, még nem igazán tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Egyenlőre mérlegelek, talán beiratkozok az egyetemre... vagy keresek valami munkát. Még nem igazán körvonalazódott bennem - vontam meg finoman a vállam és rámosolyogtam a barátnőmre, aki bólintással adta tudtomra, hogy megérti.

- És mi a helyzet a fiúkkal?

Ezt a kérdést is vártam, elvégre lányok között gyakran előfordul ez a téma. Persze nem az én életemben, de Amynek erről fogalma sincs. És nem is kell, hogy legyen. - Volt pár rövidebb kapcsolatom, de most nincs senki, akire különösebben úgy néznék... - tettettem, hogy kicsit elgondolkodom a válaszon, mielőtt kiböktem volna.

Valójában gondolkoztam is. Georgeon. De többek között csak azon, hogy ő az, akit semmilyen körülmények között nem említhetek. Ha Amy tudomást szerezne róla, hogy hogyan is érzek a fiú iránt - amivel jóformán még én sem vagyok tisztában -, azonnal kérdezősködni kezdene. Én pedig nem tudtam volna válaszolni, ezért jobb, ha még csak sejtése sincs róla, hogy közöm lenne bármiféle hímnemű személyhez.

- Jajj, Lia! Te mindig is ilyen voltál - rázta a fejét elnéző mosollyal, de kérdőn felvont szemöldököm látva, hozzátette. - Mindig is figyelmen kívül hagytad a a fiúkat, pedig ők annál inkább észrevettek téged. Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt - javasolta kedves mosollyal.

Elgondolkodva hümmögtem, még a fejemet is félrebiccentettem, mintha a mondandóján rágódnék. - Tulajdonképpen miért vagy itt? - kérdeztem tőle aztán válaszadás helyett, hogy eltereljem a témát az én katasztrofális és nem létező (szerelmi) életemről, másrészt tényleg kíváncsi voltam, mit keres a régi házunkban.

Amy felnevetett, látszólag nem érte váratlanul, hogy megpróbálom kikerülni a válaszadást. Kiskorunk óta barátnők voltunk, kiismert már. És ami még jobb, el is fogadott, minden bosszantó tulajdonságommal, titkolózásommal és zárkózottságommal együtt.

- Igazság szerint az esküvővel kapcsolatban fordítottam fel az egész szobád - pislogott rám bocsánatkérően, mire én csak legyintettem és jeleztem, hogy folytassa. - Kellett valami régi, valami új, valami kölcsönbe és valami kék - Ezzel felém nyújtotta a tenyerét, amin ott hevert egy tengerkék hajcsat, amit már több, mint hét éve nem láttam.

- Ez...? - néztem fel barátnőmre, majd kivettem a kezéből a hajtűt és magam elé emelve, szemügyre vettem.

- Igen, még én adtam neked a nyolcadik születésnapodra - bólogatott a ki nem mondott kérdésre válaszolva. - Most kölcsönvenném, ha nem gond - mosolygott szégyenlősen.

- Jézusom, dehogyis gond! - tiltakoztam azonnal. - Annyira örülök neked - mondtam ki őszintén és szorosan magamhoz öleltem Amyt. Be kell vallanom, ő volt a kapocs köztem és a régi életem között. És borzasztóan szégyelltem, hogy csak úgy magára hagytam.

Miután megbeszéltük, hogy ezentúl kapcsolatban maradunk egymással és a közeljövőben feltétlenül megismerkedek a vőlegényével, telefonszámot cseréltünk, majd Amy az órájára pillantva közölte, hogy mennie kell, mert Nicolas már biztosan várja. Még egyszer jól megölelgettük egymást, majd egyedül maradtam a szobában. Csak én és a gyötrő gondolataim.

Rá kellett jönnöm, hogy mióta anya meghalt, csak magammal törődtem és eszembe sem jutott, hogy Amyvel vajon mi lehet. De ahogy itt ültünk és beszélgettünk, mint régen, rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott. Emellett az érzés mellett pedig alaposan mellbe vágott a felismerés, hogy amíg az ő élete nem is lehetne boldogabb, addig az enyém minden lépéssel egyre jobban széthullik.

Felálltam a padlóról, majd miután egy utolsó pillantást vetettem a régi szobám berendezésére, elhagytam a helyiséget. Mindig is szerettem ezt a helyet, de most képtelen voltam tovább maradni. Az emlékek mázsás súlyként nyomódtak a mellkasomra, szemrehányásként a tetteim miatt... legalábbis ez volt az, amit jelen pillanatban éreztem. Sietve hagytam el a házat és átkozottul megkönnyebbültem, amikor bezártam magam mögött az ajtót és vele együtt a boldog múltam. Egyúttal pedig visszacsöppentem a kéretlen valóságba.

Időközben eleredt az eső, de nem foglalkoztam vele, csak szapora léptekkel indultam haza. Próbáltam elterelni a gondolataim, de akaratlanul is barátnőm szavai jártak a fejemben és az egyik mondata különösen beférkőzött a gondolataimba. "Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt."

Ijesztő volt, hogy - bár nem tudott Georgeról... nem tudhatott róla -, mégis olyan érzésem volt, mintha pontosan ráértette volna azt a bizonyos mondatot. Annyira rávallott, hogy még ha nem is mondtam el neki valamit, még akkor is tudta, mit mondjon, amivel ösztönözhet. Mindennek a tetejébe még igaza is volt.

Amy szavai jelentősen elgondolkodtattak és ráébresztettek arra, hogy ha valaha is normális életet akarok magamnak, akkor itt az ideje helyesen cselekednem. Az első, hogy ezen túl nem fojtom el az érzéseim... még akkor sem, ha azok nagy része Georgehoz fűződik.