Ten: Elkezdeni élni

 Hola kedves olvasóim!
Elérkezett a vasárnap, ezzel pedig a következő rész ideje is. Mint mindig, most is szeretném megköszönni az előző részhez érkezett hozzászólásaitokat, rettentően jól esnek! Remélem ez a fejezet is legalább ugyanannyira fog tetszeni, mint az előző. Jó olvasást! Besos X

 Olyan lendülettel nyitottam be a bejárati ajtón, hogy majdnem orra estem a szőnyegben, de nem törődtem vele. Bevágtam magam mögött, majd gyorsan ráfordítottam a kulcsot és a cipőmet lerúgva máris az emeletre indultam.

A lépcsőn felfelé haladva megpróbáltam kitalálni, hogy mit fogok tenni vagy mondani, de semmi ésszerű dolog nem jutott az eszembe. Aztán rádöbbentem, hogy az egész dolog nem lehet ésszerű. Ez az egész nagyon irracionális. Éppen arra készülök, hogy bevalljam a fiúnak - akit elraboltam és az apám fogva tartja őt, még ki tudja mennyi ideig -, hogy őrülten meg akarom csókolni, beletúrni a hajába és hozzáérni, ahol és ahányszor csak lehet. Mikor vett az életem ilyen kétségbeesett és reménytelen fordulatot?

Mire a kérdéses helyiség ajtaja elé értem, az eddig érzett magabiztosságom és eltökéltségem nagy része elpárolgott. - Megbolondultál? Sosem kellenél neki - korholtam magam halkan.

Annyira a saját érzéseimre koncentráltam, hogy eszembe sem jutott, vajon George hogy érez a helyzettel kapcsolatban. Velem kapcsolatban. Most viszont, ahogy álltam az ajtó előtt és a kilincset szorongatva tépelődtem, volt időm átgondolni.

Arra jutottam, hogy George sosem lenne képes még csak hasonlóan sem érezni irántam, amin nem is csodálkozok. Azt hiszem megbocsátani is nehéz lesz neki - ha egyáltalán hajlandó rá - és ha innen kikerül, soha többé nem akar majd látni, ez nem kérdés.

Ahogy ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, a torkom összeszorult és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Először fordult elő velem, hogy valaki iránt így érezzek és az a fiú minden bizonnyal a pokolra kíván. Elszúrtam, méghozzá kegyetlenül. A lábaim felmondták a szolgálatot, úgy, ahogy a könnycsatornáim is. Hátamat a kemény fának döntöttem, az ajtó mentén lecsúsztam a földre és sírni kezdtem. Elmehettem volna, be a szobámba, ahol senki sem hall, de képtelen voltam megmozdulni, ezért legalább megpróbáltam a lehető leghalkabban zokogni, de George így is meghallott.

- Thalia? - szólított meg, hangja közvetlenül az ajtó túloldaláról szólt. - Jól vagy?

Nem válaszoltam neki, továbbra is némán nyeltem a könnyeimet, csak néha hüppögtem fel halkan. Ha képes lettem volna, akkor sem szólaltam volna meg, elvégre George is tisztában lehetett vele, hogy nem vagyok jól és nem akartam most vele beszélni. Szégyelltem, hogy ennyire megtörtem, de azt még jobban, hogy ezt tettem vele. Még egy dolog, amit soha nem tudok jóvá tenni... és megbocsátani magamnak.

- Rendben - George viszont nem tágított, tompán érzékeltem egy dübbenést, ami azt jelentette, hogy helyet foglalt az ajtó túloldalán. Legnagyobb döbbenetemre beszélni kezdett, mindenféle apróságokról, többnyire arról mesélt, hogy mennyire élvezi, amikor koncerteznek és örömet okozhat a rajongóinak. Mesélt a fiúkról, azokról a helyekről, ahová eljutottak és még a családjáról is ejtett pár szót.

Nem kérdezte, hogy itt vagyok-e még, azt sem, hogy akarom-e hallani ezeket a dolgokat, csak beszélt és beszélt azzal a céllal, hogy megnyugtasson. Az sem számított neki, hogy talán nem is figyelek. De én figyeltem rá, jobban mondva ittam minden szavát.

Nem tudom, ő hogyan érzett ezzel kapcsolatban, de nekem furának hatott, hogy ennyire könnyedén elmondja nekem ezeket a dolgokat. Mintha bízna bennem... persze valószínűleg ez nem így van, de jó érzés volt azt hinni egy kis időre.

Míg beszélt, egyszer sem szóltam közbe, nem akartam kizökkenteni, mert talán ez az első és utolsó alkalom, hogy ennyire megnyílt nekem. Mikor elhallgatott, azt gondoltam, hogy elege lett a beszédből és belőlem is, ezért már készültem felállni, amikor énekelni kezdett. Ledermedtem és lassan visszaereszkedtem a padlóra, de a régi fa így is megreccsent alattam. George egy pillanatra megállt, aztán mégis folytatta. Lélegzet visszafojtva hallgattam mély, rekedtes hangját. Hallottam már énekelni korábban is - például az ominózus este -, de akkor nem figyeltem meg ennyire.

- There’s lots of make-up on her face to cover up an empty space, but there’s a lot behind those big blue eyes, she just don’t realize - Ezen sorok elhangzása után George éneke dúdolásba ment át, majd elhallgatott.

És bár nem tett semmi utalást, mégis úgy éreztem, hogy ez a pár sor rólam... jobban mondva nekem szól. Célzásként, hogy csak egy álarcot húztam magamra, hogy eltakarjam az érzéseimet, ami teljesen igaz volt. Egész életemben a kemény lányt játszottam, akit nem érdekel, hogy milyen családba született és hidegen hagyja, hogy milyen életet kellett élnie. Ez viszont nem volt igaz, belül csak egy összetört lány voltam.

Évek teltek el azzal, hogy meggyőzzem magam, elég erős vagyok és képes leszek ezt végigcsinálni. Apám is világ életemben ezt sulykolta belém, de hiába, akárhányszor részt vettem a mocskos üzleteikben, utána éjszakákon át álmatlanul feküdtem az ágyban és gyötört a kétely és bűntudat. Az életem azzal telt, hogy ezeket az érzéseket próbáltam elrejteni...  És ezek szerint nem végeztem elég alapos munkát, George ugyanis teljesen átlátott rajtam, ami mostanában nem volt nehéz. Az utóbbi napokban egy érzelmi roncsra hasonlítottam. Túl sokáig voltam rideg és érzéketlen, de már nem ment tovább.

- Köszönöm - A hangom rekedt volt a sírástól, de elég hangos ahhoz, hogy az ajtó másik oldalán tartózkodó fiú meghallhassa. Ezzel a lépésével felnyitotta a szemem, ugyanakkor újabb okom volt rá, hogy rosszul érezzem magam az ő problémája miatt, aminek én is jócskán a részese vagyok. Mindenesetre hálás voltam.

- Bármikor - dörmögte és a hanglejtéséből kihallatszott, hogy elmosolyodott. A hosszas csend után már kezdtem beletörődni, hogy nem fog válaszolni, de ez az egy szó őszintén lesokkolt. - Na, bejössz vagy továbbra is ülünk a kényelmetlen padlón és az ajtón keresztül beszélgetünk? - kérdezett rá, ezúttal könnyebb hangnemre váltva.

- Inkább készítek valami vacsorát - hárítottam el a felvetést. Az utóbbi egy órában történtek után kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, ha még a szemébe akartam nézni ezek után.

George válaszul mormogott valamit, amit beleegyezésnek vettem, úgyhogy lassan feltornásztam magam állásba. A lábaim remegtek kicsit, ahogy elindultam a folyosón. Mielőtt lementem volna a konyhába, útba ejtettem a fürdőszobát. A tükörből egy megviselt arc nézett vissza rám. A szemeim vörösek voltak a sírástól és az a kis festék is, amit használni szoktam, teljesen elmaszatolódott az arcomon.

A mosdó szélébe kapaszkodva vettem néhány mély lélegzetet, majd megnyitottam a csapot és hideg vízzel - több-kevesebb sikerrel -, megpróbáltam emberibb formát ölteni és eltüntetni a sírás nyomait. Amikor újra felpillantottam, már sokkal jobban festettem, de a sápadtságot és a szemem alatti karikákat még így sem tudtam elfedni. És, ahogy magamat szemléltem a tükörben, mégis feltűnt egy változás: a szemeim határozottságot sugároztak és egy elhatározás fogalmazódott meg bennem.

Ideje a kezembe vennem a sorsomat és végre elkezdeni élni.