Thirteen: Van, akit nem lehet pótolni

Hai Babes!
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem tetszeni fog. Igazából nem tudom, hogy mi a véleményetek a történetről, mert nem nagyon kapok visszajelzést. Jó lenne, ha mondanátok egy rövidke véleményt, mert így nem tudom, hogy min javítsak, vagy kell-e egyáltalán valamin javítanom!
Jó olvasást! X

Nem is tudom, melyikünk döbbent meg jobban... én vagy George. De ha tippelnem kellene, akkor talán George-ot mondanám, mivel nem a legkellemesebb érzés, ha egy fegyvert nyomnak az arcodba. Velem is előfordult jó párszor, de én ebben nőttem fel és már egészen megszoktam, ellentétben a fiúval, aki kezét felemelve állt velem szemben és szemeiben váltakozott a rémület és értetlenség.

Alig pár másodperc múlva észbe kaptam és leeresztettem a pisztolyt, mire George érezhetően megkönnyebbült. Lazított a testtartásán és az ijedtsége is alábbhagyott. - Ne haragudj, de felébredtem és nem tudtam, mi történt - magyaráztam és a konyhaszekrényre tettem a fegyvert, hogy lássa, nem akarom bántani.

Valójában, amikor a fotelben ébredtem és magamhoz térve tudatosult bennem, hogy George nincs a szobában hatalmas kétségbeesés vett erőt rajtam. Bármennyire is meg akartam akadályozni, hogy valami baja essen, őrülten féltem, hogy megszökött és apám vagy a feljebbvalói haragja rajtam csattan, úgy ahogy egykor édesanyámon.

Első gondolatom rögtön a fiókom mélyére rejtett pisztoly volt, amit még Ric adott nekem. A szobámba rohantam és minden eshetőségre készen vettem magamhoz a fegyvert, de hála az istennek, nem volt rá szükség. Azt hiszem, vele szemben sosem használtam volna... nem lettem volna rá képes. Ez pedig jócskán rányomta bélyegét a további sorsomra.

- Semmi gond - rántott vissza a valóságba George. A hangja kicsit még remegett, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy próbálta csillapítani heves légzését. - Csak egy pillanatig azt hittem, hogy tényleg átlyukasztasz. A tekinteted... - Elhallgatott és fejét kicsit félrebiccentve vizsgálta az arcomat.

- Csak óvatos voltam, ennyi az egész. Bárki lehetett volna - hárítottam el a feltevését. Tisztában voltam vele, hogy miről beszél. Ilyen helyzetekben visszatért a régi énem, aki könyörtelen és rideg. Ezt látta George egy pillanatra. De csak néhány másodpercre, míg nem tudatosult bennem, hogy ő az, aki előttem áll. Őt sosem tudnám bántani. - Mit keresel itt? - tettem fel inkább a legkézenfekvőbb kérdést és tekintetem a pulton heverő mobilomra vándorolt, majd homlok ráncolva néztem újra a fiúra.

Ő is követte a pillantásom útját és hirtelen úgy tűnt, mintha zavarba jött volna. Nyelt egyet, majd egy pimasz mosolyt villantott rám, ezzel megtörve az előbbi kínos csendet. - Csak valami ehetőt kerestem, ha már nyitva hagytad az ajtót, de nem igazán jártam sikerrel - magyarázta. Még mindig volt bennem egy kis kétely, de bólintottam és felültem az egyik bárszékre.

- A főzés nem az erősségem - vontam vállat bocsánatkérően és gyorsan elkaptam a pillantásom Georgeról, aki velem szemben, a márványpultnak dőlve állt. 

- Nekem viszont elég tűrhetően megy. Mi lenne, ha eltakarítanánk ezt - bökött az odakozmált próbálkozásomra. -, és csinálnánk valamit, amitől nem halunk meg, ha megesszük? - vigyorgott rám.

- Hé, azért annyira nem rossz! - grimaszoltam. Felálltam és a fiút kikerülve belenéztem a tűzhelyen hagyott edénybe. - Rendben, ez borzasztó - ismertem be.

- Gondolod? - kérdezte George, áthajolva a vállam fölött és ő is szemügyre vette az elfeketedett masszát.

- Akkor mutasd meg, hogy te mit tudsz! - néztem rá kihívóan, mire ő felvonva a szemöldökét, apró mosollyal a szája sarkában felém fordult.

- Ha akarod - bólintott és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

Egy ideig farkasszemet néztünk, de végül én voltam az, aki elfordult. - Mit csináljak? - kérdeztem, miközben pakolgatni kezdtem az edényeket, hogy addig se kelljen Georgera néznem.

A hangom erőtlen volt, csakúgy, mint a végtagjaim. Nem értem mi ütött belém az előbb, nem szabadna így viselkednem vele, ilyen közel engedni őt magamhoz. Sőt, nem is szabadna itt lennie. De olyan jó érzés volt... mintha csak egy átlagos este, két fiatal élvezné egymás társaságát. Szokatlan volt, de kellemes és nem akartam, hogy véget érjen.

- Mondjuk elmosogathatnál, amíg én összekészítem a hozzávalókat.

Bólintottam és hozzáláttam kisikálni az edényekből a beleszáradt ételmaradékot, közben néhányszor George felé pillantottam, aki elmélyülten vágta fel a zöldségeket. Most másnak láttam őt, mint amikor idehoztuk, nyugodtabbnak és összeszedettnek és rá kellett jönnöm, hogy mellette én is más voltam. És végre jó értelemben.

Amikor végeztem a mosogatással, megtöröltem a kezem és megálltam George mellett. - Segítsek még valamit? - érdeklődtem félszegen, bár nem sok mindenben lehetettem volna hasznára.

- Boldogulok, mindjárt megvagyok vele - mosolygott rám, ezért gyorsan viszonoztam a gesztust és inkább átmentem a nappaliba, hogy ne zavarjam. 

Érthetetlen, de nem féltem magára hagyni őt. Egyáltalán nem tartottam tőle, hogy valami olyasmit tesz, amivel bánthatna. Ha apám ezt látja, minden bizonnyal kemény büntetésre számíthattam volna. De nem volt itt és ennek végtelenül örültem. Valami azt súgta, inkább tőle kell tartanom, mint Georgetól. Megbíztam a fiúban, elvégre neki lehetett volna oka kételkedni bennem és mégsem tette.

Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, csakhogy ne a fülsüketítő csendben kelljen ülnöm. Cél nélkül végigpörgettem a csatornákon, de az egyiknél megakadtam. Megbabonázva hallgattam az esti híreket, ahol közölték, hogy nyomozás indult George Shelley eltűnésének ügyében. Éppen az édesanyját faggatták, hogy tud-e bármit, ő pedig sírva ismételgette, hogy csak vissza akarja kapni a fiát. Megrendítő volt, a szemembe könnyek szöktek.

- A családomat igazán nem kellett volna belevonniuk, de gondoltam, hogy ez lesz.

A fejem a hang irányába kaptam. George az ajtófélfának dőlve állt, arcán keserű mosoly játszott, miközben szemét le sem vette a képernyőről. Tekintete megkeményedett és arcizmai meg-megrándultak az elfojtott fájdalomtól. Kikapcsoltam a tévét, de még így is az elsötétedett képernyőt bámulta.

- Sajnálom - mondtam, csak hogy megtörjem a ránk nehezedett csendet, de a hangom nem volt hangosabb a suttogásnál. - Nagyon hiányoznak? - tettem fel a kérdést óvatosan.

Tényleg érdekelt a válasza. Elvégre neki volt családja, akik szerették és törődtek vele. Nekem is volt apám, de mégis olyan volt, mintha szülők nélkül nőttem volna fel és néha azt kívántam, bárcsak inkább így lett volna. Ezért elképzelni sem tudtam, hogy milyen érzés lehet most a fiúnak.

George végre-valahára elszakította tekintetét a készülékről és hajlandó volt rám nézni, de a tekintete üres volt. - Gyere, mindjárt kész a vacsora - tájékoztatott, majd sarkon fordult és magamra hagyott.

Elnyomtam egy sóhajt, felálltam és követettem a konyhába. Bármennyire is közel kerültünk egymáshoz, egyvalamit nem tudtam pótolni. A családját.