Eleven: Lopott csókok

Hola sweeties!
Jelentem, itt a következő rész. Köszönöm szépen a kommenteket, itt is örülnék néhány hozzászólásnak, ne sajnáljátok! :D Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást hozzá! :) x

Nem igazán voltam otthon a konyhában, elvégre sosem volt olyan személy, aki megtanította volna ezeket a dolgokat. Vagy bármi olyat, amit egy fiatal lánynak illett volna tudnia.

Többnyire gyorskaján és mireliten éltünk és úgy gondoltam, hogy ez így van rendjén. Most viszont, egy rögtönzött vacsorával akartam meghálálni, amit George tett értem - elvégre közel három napja nem evett rendesen - és kellemetlenül érintett, hogy minden bizonnyal képtelen leszek elkészíteni. Pedig a szendvicsek, amikkel napok óta etettem, nem voltak túl laktatóak.

Ennek ellenére mégis megpróbálkoztam, de a végeredmény semmi jót nem tükrözött. Másfél óra elteltével kimerülten rogytam le egy székre és lemondóan löktem arrébb a szánalmas próbálkozásom eredményét tartalmazó edényt. Időközben besötétedett és én semmire nem jutottam.

Felálltam és az emeletre indultam, hogy közöljem a fiúval, hogy ma is csak szendvicset kap. Ki tudok biztosítani egy fegyvert és használni is tudom, de képtelen vagyok főzni. Most éreztem csak igazán, hogy gőzöm sincs a normális életről és meg kell hagyni, nyomorult érzés volt.

Az ajtó előtt állva tétováztam egy kicsit, újra rámtört a bizonytalanság, de aztán mégis rászántam magam és benyitottam. Arra, ami fogadott viszont nem számítottam.

George szétterülve feküdt az ágyon és aludt.

Lélegzet visszafojtva, a lehető legcsendesebben léptem közelebb és felszisszentem, amikor a padló megreccsent a lábam alatt. Szerencsére George nem ébredt fel, így továbbra is őt figyeltem. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, nyugodt arca elárulta, hogy valóban alszik. Néhány hajtincse az arcába hullott, ezzel kényszerítve rá, hogy közelebb lépjek és kisimítsam őket.

Először csak az ujjaim hegyével értem a bőréhez, de ez nem volt elég. Többet akartam. Hozzáérni, kihasználni az alkalmat, mert talán soha többet nem érinthetem meg, miután felébred.

Tenyeremet próbaképpen az arcára simítottam, közben feszülten figyeltem, de meg sem rezdült, így felbátorodva lecsúsztattam a karjaira, majd a mellkasára. Beletúrtam a hajába és az arcát nézve eljátszottam a gondolattal, hogy megcsókolom. Közelebb hajoltam hozzá, de az utolsó pillanatban visszarettentem, ezért csak hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkán, de ez az apró érintés is elég volt.

George megmozdult, mire gyorsan hátráltam pár lépést és kissé ijedten vártam a reakcióját, viszont nem ébredt fel, mindössze az oldalára fordult és motyogott valamit, de nem tudtam kivenni, mi volt az.

A remegésem kezdett csillapodni és úgy tűnt George sem érzékelt semmit az előbb történtekből, mégsem kockáztattam, hogy újra a közelébe merészkedjek, ezért inkább bekuporodtam a fotelbe, államat a felhúzott térdeimre fektettem és pillantásomat Georgera szegeztem. Nem csináltam semmi mást, csak figyeltem. Arcának minden apró vonását, az alig észrevehető hibákat és a tökéletességeit egyaránt próbáltam az emlékezetembe vésni, könyörtelenül emlékeztetve magam, hogy már nem sokáig láthatom. Ha apám megkapja a pénzt, George elmegy és mi sosem leszünk együtt, ez így van rendjén.

Azt terveztem, hogy egész este és éjszaka itt maradok és addig fogom figyelni, amíg fel nem ébred. Ez így körülbelül negyed órán keresztül, csak a lélegzetvételem és a matrac rugójának hangja hallatszott, valahányszor George megmozdult. Olyankor megdermedtem és felkészültem rá, hogy kinyitva a szemeit első dolga lesz, hogy kiküld a szobából, de erre sosem került sor. Aztán éreztem, hogy a fáradtság és az idegeskedés kezd maga alá gyűrni és egyre laposabbakat pislogtam. Próbáltam küzdeni az álmosság ellen, de a szempilláim elnehezedtek és nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Fejemet a fotel támlájának döntöttem és lehunytam a szemem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy elszalasztottam az utolsó alkalmat, hogy olyan zavartalanul figyeljem Georgeot, ahogy eddig még sosem sikerült.


*GEORGE*

Hatalmas önfegyelembe került nyugton maradnom és alvást színlelnem, miközben Thalia ilyen közel ült hozzám. 

Magam sem értem miért, de amikor meghallottam az ajtó előtt sírni, felébredt bennem valamiféle védelmező ösztön. Magamhoz akartam ölelni, ugyanúgy, mint amikor az édesanyja miatt borult ki, viszont most az ajtó az utamat állta. Mégis tenni akartam valamit, ezért lehuppantam a földre és beszélni kezdtem neki. A mondandómnak jóformán semmi értelme nem volt, csak mondtam, ami eszembe jutott, egyetlen céllal: hogy eltereljem a figyelmét.

Hirtelen ötlettől vezérelve énekelni kezdtem a Beautiful Life-ot. Csak remélhettem, hogy belelát a dalba és magára ismer. Konkrét célom volt ezzel. Rá akartam venni, hogy dobja le az álarcát és mutassa meg, hogy milyen valójában, hisz tudtam, hogy most egy szerepet játszik. Hogy csak előttem akar erősnek tűnni, de ha továbbra is magába folytja az érzelmeit, a fájdalma és kétségbeesése belülről teljesen fel fogja őrölni.  

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de úgy tűnt, hogy sikerült hatnom rá és valamennyire megnyugtatnom. A sírása elhalkult, már csak halkan szipogott, de éreztem a változást. Figyelt rám... egészen addig, amíg megkértem, hogy jöjjön be és ne az ajtón keresztül társalogjunk. Akkor egy kifogással kimentette magát és mire válaszolhattam volna, már csak a távolodó lépteit hallottam. Megint elzárkózott, egyszerűen képtelen voltam áttörni a falat, amit maga köré épített. Mindig kívül maradtam, az időm pedig vészesen fogyott.

Ököllel a falba vertem, majd feltápászkodtam és az ágyhoz mentem. Végigdőltem rajta, hátam keményen a matracnak csapódott. Kezemet a hasamra fektettem - rohadtul idegesített a bilincs -, lábammal pedig az ágy oldalát kezdtem ütemesen rugdosni. 

Több szempontból is zavarodott voltam. Jól tudtam, hogy nem kéne ilyesmit éreznem a lány iránt. Ha anya vagy a srácok hallanák ezt, valószínűleg csak döbbenten közölnék velem, hogy nem vagyok normális. Én is így gondoltam, de nem tudtam tenni az érzés ellen. Már nem csak a szabadulásom kulcsaként tekintettem Thaliára és ez feldühített. 

Most pedig itt ül, szinte karnyújtásnyira, érzem a testéből áradó hőt és a parfümje illatát. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz, de azzal csak az ellenkezőjét érném el és újra elmenekülne, ahogy eddig is tette. 

Ezért inkább kivártam. Próbáltam egyenletesen szedni a levegőt, mikor megéreztem, hogy keze az arcomra siklik, majd onnan a mellkasomra. Gyengéden érintett, mintha félne. Alig bírtam türtőztetni magam, amikor megéreztem a leheletét, mindössze néhány centire a számtól. Tudtam, hogy meg akart csókolni és azt kívántam bárcsak megtette volna. Érezni akartam az ajkait az enyémeken, de ehelyett csak az ujja hegyét húzta végig az alsó ajkamon. Erre az apró érintésre viszont elpattant bennem valami, nem voltam képes tovább mozdulatlan maradni. A szemem megrebbent és - bár csak egy apró mozdulat volt -, mégis, a lány távolodásából rájöttem, hogy elszúrtam.

Magamban szitkozódtam és úgy tettem, mintha csak álmomban mozdultam volna, az oldalamra fordultam. Most arra vártam, hogy a lány kimenjen, én pedig összetörhessek valamit, vagy akárhogyan levezessem a dühömet, de ehelyett, mikor hunyorítva Thalia felé pillantottam, láttam, hogy bekucorodik a fotelbe, így ezt a tervet elvetettem. Továbbra is alvást kellett színlelnem, különben a lány még rájön, hogy az előbb csak játszottam.

Úgy negyed óra múlva, a halk szuszogás arra engedett következtetni, hogy kinyithatom a szemem. Felültem és a fotelben kuporgó Liára néztem. Ahogy sejtettem, aludt. Elmosolyodtam a látványon, ahogy hosszú szempillái az arcát takarták és néhány tincse is kiszabadult a sebtében elkészített kontyból.

Fogtam egy takarót, lekászálódtam az ágyról és a fotel mellé lépve, alaposan betakartam Thaliát, majd óvatosan fölé hajoltam és ajkaimat a homlokának érintettem. Néhány pillanat volt csak, aztán mikor elhúzódtam, elgondolkozva néztem rá. Kétségtelen, hogy volt bennem némi neheztelés a lány iránt, de tudtam, hogy nem ő választotta ezt az életet. Hirtelen támadt dühöm az apjának szólt, aki megkeserítette a  lánya életét... talán még jobban, mint az enyémet.

De eldöntöttem, hogy megfizet... mindenért. Ideje, hogy Thaliának végre normális élete legyen.