Fourteen: "Nem bírom tovább!"

Hai babes!
Itt lenne a 14. rész, ami szerintem elég eseménydúsra sikeredett, főleg a vége! És azt is megsúgom, hogy a következő még izgalmasabb lesz... Na! Először is köszönöm szépen a hozzászólásokat, nagyon örülök, hogy most kicsit több érkezett! Másodszor, remélem tetszeni fog a rész és továbbra is várom a véleményeket!
Jó olvasást! :) x

Vártam egy kicsit, mielőtt beléptem volna a konyhába, ezzel időt hagyva Georgenak... mire is? Talán, hogy kicsit összeszedje magát. Nem lehetett könnyű neki ilyen állapotban látni az édesanyját, amit teljesen megértek. Nekem is hosszú évekbe telt feldolgozni anya hiányát, hisz ő volt a legfontosabb személy az életemben és ezzel George is így lehet. Most úgy érzi, ő okozta az édesanyja fájdalmát és emiatt ostorozza magát, pedig ez nem igaz. Mert ez az én hibám. Ez is, ahogy minden rossz, ami az utóbbi napokban történt vele.

Mikor csatlakoztam hozzá, már az asztalnál ült. Szótlanul a konyhaszekrényhez léptem, kivettem két tányért és evőeszközöket. Az egyiket odacsúsztattam neki, majd a sütőből kiügyeskedtem a zöldséges rakott tésztát és letettem elé.

Mivel még mindig nem volt hajlandó megmozdulni, ezért fogtam és szedtem neki egy adaggal, aztán magamnak is. Nem zavartattam magam, enni kezdtem és olyanokat motyogtam, hogy "ez isteni" vagy "erre megérte várni", de semmi hatása nem volt. George továbbra is olyan volt, mint egy zombi, ezért kedvetlenül abbahagytam az evést, letettem a villámat és felpillantottam a fiúra.

- Tudom, hogy hiányoznak - kezdtem bele kedvesen. - Én még mindig ezt érzem anyával. Minden egyes nap, amikor felkelek, arra gondolok, hogy bárcsak itt lenne. Hogy bárcsak inkább én lettem volna az, aki...

- Elég! - csapott az asztalra George, mire riadtan elharaptam a mondandóm további részét. - Ne mondj ilyeneket! Ne beszélj nekem arról, hogy neked milyen nehéz! Az apád egy rohadt maffiás és te sem vagy jobb nála! Nem hozhatod szóba a családomat és én sem akarok róluk beszélni! - tört ki belőle, szinte ordított. Aztán elhallgatott, fejét lehajtotta, csak a nehéz légzése visszhangzott a méretes helyiségben. Megilletődve néztem rá, de megértettem, hogy muszáj volt ezt kiadnia magából és azt is tudtam, hogy igazából nem akart megbántani... Amit mondott mégis szíven ütött, mert igaza volt. - Inkább együnk - mormolta végül és még mindig kerülve a pillantásom, kezébe vette a villáját.

Én is így tettem és amíg folytattuk az evést nem hallatszott más, csak az evőeszközök zaja, amikor a tányérhoz ütődött. George előbbi kitörése után nem tudtam, mit mondhatnék vagy hogyan közeledhetnék hozzá. Tartottam tőle, hogy ha megpróbálok beszélgetni, újra rám ordít vagy mérgében valami meggondolatlan dolgot tesz, ezért csendben maradtam, a hallgatás viszont kellemetlenül érintett. Mint mostanában olyan sokszor, megint bizonytalan voltam és nem láttam előre, mi a következő lépés.

- Figyelj, Lia, sajnálom, hogy kiborultam, nem gondoltam komolyan, amiket az előbb mondtam - szólalt meg hirtelen George, mire meglepetten kaptam fel a fejem. Nem számítottam tőle bocsánatkérésre, nem is kellett volna, de jól esett, annak ellenére is, hogy ezeket már így is tudtam. - Csak... rohadt nehéz. Borzasztóan hiányoznak és tudom, hogy anya halálra aggódja magát miattam. És nem értem, hogy mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem - nézett egyenesen rám, mintha tőlem várná a megoldást.

- Nem tudom - ráztam meg a fejem és összeszorult a torkom, hogy nem tudok választ adni. Szerettem volna enyhíteni a szorongásán és tehetetlennek éreztem magam, amiért nem tehetem. Csak most jöttem rá, hogy halvány fogalmam sincs, miért pont ő. Hisz lehetetlen, hogy egy olyan fiú, mint George, valami olyat tett volna, ami erre késztette apámat vagy akár a főnökeit. - Apám semmit nem mondott - tettem hozzá, hogy ne gondolja azt, hogy nem akarom elárulni neki. - De ha visszajönnek, beszélek vele, hogy felhívhasd anyukád - jelentettem ki eltökélten.

George keserűen elhúzta a száját és bólintott, lerítt róla, hogy nem reménykedik semmiben. Én sem éreztem sokkal jobban magam, tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőzni apámat, de meg akartam ezt tenni George-ért. Ez volt a legkevesebb.

Még saját magamat is megleptem, de a következő pillanatban felugrottam az asztaltól és faképnél hagyva Georgeot, felrohantam az emeletre. Feltéptem a szobám ajtaját és megcéloztam a szekrényemet. Sokáig kotorásztam és szinte mindent kidobáltam, mire kezembe akadt a keresett tárgy. Már épp indultam volna vissza a fiúhoz, amikor a zsebemben rezegni kezdett a mobilom. A képernyőre pillantva ledermedtem. A kijelzőn Ricardo neve tűnt fel, de képtelen voltam felvenni. Nem akartam vele beszélni, végig kellett csinálnom, amit elhatároztam. Ezért ahelyett, hogy válaszoltam volna a hívásra, kikapcsoltam a mobilt, visszacsúsztattam a zsebembe és elhagytam a szobát.

Visszaszáguldottam a konyhába és lehuppantam a székre George elé, aki fél szemöldökét felhúzva bámult rám. - Nyújtsd ide a kezed - lihegtem, mire a fiú még értetlenebb arcot vágott, de tette, amire kértem.

Az eddig a kezemben szorongatott kis fémkulcsot a zárva illesztve elfordítottam és addig tekertem, amíg meg nem hallottam a figyelmeztető kattanást. Megfogtam George kezét és kibújtattam a fémből, majd ugyanezt megismételtem a másikkal is és arrébb löktem a bilincset.

Amíg ezzel foglalatoskodtam egyszer sem pillantottam fel Georgera, most viszont tekintetem az arcára siklott. Tátott szájjal figyelt, pillantását köztem, a kezei és a bilincs között járatta. - Ezt nem lenne szabad - ingatta a fejét lassan. - Az apád...

Válaszul halványan elmosolyodtam. - Nem számít, mit szabad és mit nem. Már nem érdekel, nem bírom ezt tovább csinálni - vontam meg a vállam és megkönnyebbültem, hogy végre hangosan is kimondtam. - Mellesleg, amit nem tud, az nem fáj neki - Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy ha rájön, nekem viszont piszkosul fájni fog.

George még mindig áthatóan méregetett, volt valami fura a tekintetében, amitől kezdtem zavarban érezni magam. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de továbbra is éreztem magamon a pillantását. Aztán megérintette az asztalon heverő kezemet, ami miatt muszáj volt felnéznem.

Egy ideig csak méregettük egymást, próbáltam felmérni, hogy mire gondolhat, de képtelen voltam megfejteni a mélybarna szemeket. A bizsergés, amit a bőrömön köröző ujjai okoztak és az egész lénye elvonta figyelmemet.  - Köszönöm - szólalt meg rekedt, mégis bársonyos hangon,  közben hüvelykujjával a kézfejemet cirógatta, amitől kirázott a hideg.

Aztán a következő percben már az asztalon ültem, George pedig előttem állt és karjait szorosan körém fonva csókolt. Mióta megláttam erre vártam, most mégis egészen más volt, mint ahogyan elképzeltem. Vad volt és kétségbeesett, de kifejezetten jó érzés.

- Mit csinálsz? Ezt nem tehetjük meg... nem szabad - ziháltam és levegő után kapkodva, kipirultan néztem George csillogó szemeibe, miután levegőhiány miatt elhúzódtam.

- Nem számít, mit szabad és mit nem. Már nem érdekel - használta az én szavaimat, amivel még egy kis mosolyt is sikerült az arcomra csalnia, a következő mondatánál viszont elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrülten ütötte a mellkasom. Annyiszor elképzeltem, ahogy ezt mondja, hisz én is ugyanígy éreztem.

- Nem bírom tovább távol tartani magam tőled.