Sixteen: Összetörve

Sziasztok!
Elérkeztünk a 16. fejezethez, ezzel pedig átléptük a történet felét. Így van, az a bizonyos 15. rész, ahol elindultak a történések, az volt a blog "felelőpontja". Most pedig itt a 16. rész, remélem, hogy tetszeni fog, továbbra is számítok a véleményetekre és köszönöm az eddigi kommenteket, valamint az új feliratkozókat! Jó olvasást! :)

Mikor reggel felébredtem, először nem igazán tudtam, hol vagyok. Aztán kezdtek beugrani az éjszaka történtek és megerősítésként oldalra pillantottam, hogy meggyőződjek róla, tényleg George-al töltöttem az éjszakát. A kezem azonban nem engedelmeskedett és csak most fogtam fel, hogy a bilincs nem enged mozogni, mivel valaki újra az ágy rácsához rögzítette. Az is tiszta sor, hogy ki volt az illető.

George.

A pillanat tört része alatt összeállt a kép és a boldogságom eltűnt. Átvert. Mindvégig hittem neki, ő pedig az egészet csak azért tette, hogy elaltassa a gyanúm és meglépjen. Pedig azt hittem ez igazi... azt hittem, hogy komolyan gondolta azokat a dolgokat. De rá kellett jönnöm, hogy csupán a szabadulás eszköze voltam neki.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet, bármennyire is azt sulykolták belém világéletemben, hogy erősnek kell lenne, most nem ment. Szomorú voltam és megbántott. Átvert és összetört. Úgy éreztem, mintha valaki teljes erejéből a mellkasomba ütött volna, ezzel kiszorítva minden levegőt a tüdőmből. Szörnyű érzés volt.

Az éjjeliszekrényre tettem a tenyerem és tapogatózni kezdtem. A könnyeimtől alig láttam, így a kezemre hagyatkoztam, hátha találok valamit, amivel ki tudom magam szabadítani. Legnagyobb döbbenetemre maga a bilincs kulcsa akadt a kezembe. És még valami. Egy kis darab papír.

Gyorsan megtöröltem a szemem és ügyetlenül - mivel csak a fél kezemet tudtam használni -, széthajtottam a cetlit, amin sietős, szálkás betűkkel néhány mondat állt.

Thalia!

Ha felébredsz, tudom, hogy zavart leszel. Valószínűleg gyűlölni fogsz, amit meg is értek. De kérlek hidd el, hogy ezt a te érdekedben teszem és, hogy minden szó, amit neked mondtam, igaz volt! Annyit kérek, hogy bízz bennem, be fogom bizonyítani.

George X

 Újra és újra elolvastam a rövidke üzenetet. Valóban úgy volt, ahogy írta. Zavarodott voltam, nem értettem semmit... de nem gyűlöltem. Csalódtam benne, amiért ezt tette velem, de nem lettem volna képes még így sem utálni.

Kiszabadítottam magam a bilincsből és a takarót magam köré tekerve felkeltem az ágyból, hogy összeszedjem a ruháim. Épphogy csak magamra húztam a fehérneműm, amikor kicsapódott az ajtó és Ric jelent meg. Bár már látott így, nem is egyszer, de most mégis kényelmetlenül éreztem magam, ezért gyorsan magam elé rántottam a takarót és rosszat sejtve néztem Ricardo borús arcára.

- A rohadt életbe! Mit műveltél, Lia? - morogta elkeseredetten, ahogy végignézett rajtam és azonnal leszűrte, hogy mi történt köztünk. - Megmondtam, hogy tartsd távol tőle magad. A picsába! Magadat sodortad veszélybe, ő pedig csak még jobban megjárja. Apád nem bánik vele kesztyűs kézzel, nem lennék a helyében - rázta a fejét.

- Micsoda? George, itt van? - kaptam fel a fejem az utolsó mondatára és a gyomrom összerándult az ijedtségtől.

- Nem jutott messzire. Éppen hívni akart valakit, amikor megérkeztünk. Most Marco és Eric valószínűleg a szart is kiverik belőle...

- Nem! - emeltem fel a hangom és ott hagyva Ricet, kirohantam a szobából. 

Már nem érdekelt semmi, nem számított, hogy George mit tett, csak meg akartam akadályozni, hogy apám és a verőemberei bántsák. Leszáguldottam a lépcsőn, be a nappaliba, de elkéstem. Marco a karjait hátraszorítva tartotta George-ot, miközben Eric ütötte. Amikor beléptem a helyiségbe a fiú felnézett rám, de egy pillanat múlva Eric ököllel a gyomrába ütött, mire George felordított és ha Marco nem tartja meg, összeesett volna.

- Ne! - sikítottam fel ezt látva és rohanni kezdtem feléjük. - Engedd el! - ordítottam rá Marcora és neki akartam rontani, de Eric elkapott és lefogott. - Ne bántsátok! Kérlek! - zokogtam és kapálózva próbáltam kiszabadulni. Csak George szenvedő arcát néztem, és ahogy fájdalmában összegörnyed.

- Nahát-nahát - Apám hangját hallva felkaptam a fejem és körülnézve észrevettem, hogy a szoba távolabbi sarkában áll. -Úgy látom történt néhány dolog a távozásom óta.

- Apa... kérlek - Sosem könyörögtem neki, nem adtam meg azt az örömet, hogy megalázkodjak előtte. De most,  látva, hogy mit tettek George-al, muszáj volt a jóindulatára bíznom magam. - Csinálj velem, amit akarsz, de ne bántsd őt - kértem, sírástól elcsukló hangon.

Nem válaszolt semmit, csak némán meredt rám, majd bólintott Ericnek, aki elengedett és kicsit előrébb lökött, így közvetlenül apám előtt álltam. Most tudatosult bennem, hogy csupán a fehérneműm van rajtam és ettől csak még rosszabbul éreztem magam, de összeszedtem minden bátorságom és fejemet felemelve apám szemébe néztem. Aztán mielőtt felfoghattam volna mi történik, felemelte a kezét és tenyere nagyot csattant az arcomon. Az ütés erejétől lerogytam a földre és kezemet a fájó pontra szorítva, megpróbáltam visszatartani a zokogást. Eddig még sosem fordult elő, hogy megütött.

 - Nem gondoltam volna, hogy a lányomból egy szajha lett - közölte kíméletlenül, hangjában egy cseppnyi megbánás sem volt az előbbi tette miatt. - De gondoskodom róla, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.

Alighogy ezt kimondta Eric újra megütötte Georgeot. A fiú felordított fájdalmában, az ütéstől felszakadt a szája és a vér a pólójára csepegett. Zokogni kezdtem tehetetlenségemben. Nem érdekelt a saját fájdalmam, csak arra tudtam gondolni, hogy George szenved és ez miattam van.

Éreztem, hogy valaki felemel, de annyira önkívületi állapotban voltam, hogy nem tudtam ellenkezni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy tennem kell valamit, meg kell mentenem George-ot, de nem tudtam mozdulni. A végtagjaim nehezek voltak, apám keze nyoma iszonyúan lüktetett az arcomon és egyszerre rázott a zokogás és a hideg.

- Shh, ne sírj! Itt vagyok, semmi baj nincs - hallottam Ric megnyugtatónak szánt szavait, de képtelen voltam reagálni. Lefektetett az ágyba és betakart, de még ez sem csillapította a testem remegését. Elkaptam a pólóját és közelebb húztam magamhoz.

-Geor... George... meg fogják ölni, igaz? - suttogtam reszketve a sokktól és megpróbáltam Ricardo arcára fókuszálni. Nem válaszolt rögtön, mire még szorosabban fogtam a vékony anyagot. - Az igazat mondd! - követeltem és összeszorítottam a szám, hogy elhallgattassam fogaim kocogását.

 - Nem tudom, Lia. Tényleg. Apádat ismerve... nem reménykednék semmiben - válaszolt végül, mire a kezem lehullott a mellkasomra és szemeimet lehunyva zokogni kezdtem.

- Lia...

- Tűnj innen! - szakítottam félbe Ricardót.

Dühös voltam rá, apámra, de legfőképpen magamra, hogy ezt kellett tennem, amiért ilyen életet kellett élnem. Nem akartam, hogy nyugtasson, nem akartam, hogy hozzám szóljon, látni sem akartam. De nem mozdult, továbbra is az ágyam mellett állt, ezért térdre tornásztam magam és ököllel ütni kezdtem a mellkasát.

- Nem hallod? Takarodj! Nem akarom, hogy itt legyél! - sikítottam, mire végre hátrálni kezdett és mikor kiért, becsukta magam mögött az ajtót.

Kimerülten rogytam vissza az ágyra. Az oldalamra fordultam és a térdeimet felhúzva, átkaroltam őket. Egész testemet rázta a zokogás és végtelenül kimerültnek éreztem magam. Minden tagom fájt, de a fizikai fájdalom semmi volt a lelki gyötrődéshez képest, ami jelen pillanatban kínzott.

Tudhattam volna. Túl naiv voltam, pedig bárkinél jobban ismerem apámat. Hogy nem vettem észre? Előre elrendezett mindent... És az sosem szerepelt a tervben, hogy Georgeot elengedi.