Nineteen: Az egyetlen

Hai babes!
Szombat van, tehát új résszel érkeztem. Köszönöm szépen az eddigi 41 feliratkozót, jó látni, hogy növekszik a szám! A véleményeket is továbbra is szeretettel várom, remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, jó olvasást hozzá! :)

Nem tudom meddig vezettem, talán fél órát, igazából arra sem figyeltem, hogy merre megyek, csak egy dolog lebegett a szemem előtt: minél távolabb kerülni attól a háztól. Most viszont a szemem égett az elfojtott könnyektől, a fejem újra hasogatni kezdett, ezért muszáj volt megállnom. Valahol London külvárosában, a város szélén voltunk, ahol szerencsére nem volt nagy forgalom. Találtam egy kisebb mellékutcát, ahol nyugodtan megállhattam.

Leparkoltam a kocsit, majd kezeimet a kormányra fektettem és ráhajtottam a fejem. Sírni akartam, kiadni magamból minden fájdalmat, de egészen eddig képtelen voltam akár csak egy könnycseppet ejteni, a sokk teljesen elborította az elmémet. Most viszont volt időm gondolkozni, a történtek lassan eljutottak az agyamig és zokogni kezdtem.

A szó valódi értelmében fizikai fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy Ric feláldozta értem az életét. Meghalt, csak azért, hogy én élhessek, ráadásul szörnyen bántam vele és ő ennek ellenére, mégis segített. Valami szorította a mellkasom és a fejem is lüktetett, úgy éreztem, hogy megőrülök. Aztán rájöttem. A bűntudat kínzott ennyire. Hát, sosem lesz már vége?

- Thalia?

Zokogásomtól alig hallottam a halk, erőtlen hangot, ahogy a nevemen szólított. Lassan felemeltem a fejem, hajamat hátrasimítottam az arcomból és a visszapillantóba néztem, a könnyeim még mindig megállíthatatlanul peregtek az arcomon. Tekintetem összetalálkozott George barna szempárjával és ennél a pontnál nem bírtam tovább. Egyszerűen nem ment.

Kicsatoltam a biztonsági övet és a két ülés között hátramásztam Georgehoz. Ahogy behuppantam mellé, azonnal közelebb húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, hozzábújtam. A karjai között biztonságérzetem támadt, de még így sem tudtam abbahagyni a sírást. És bár ugyanúgy össze lehetett zavarodva, mint én, hiszen semmit sem tudott az elmúlt egy óra történéseiből, George nem kérdezett semmit, csak erősen tartott, a hátamat simogatta és hagyta, hogy kisírjam magam. Rendkívül hálás voltam, amiért nem kezdett el faggatózni, ebben az állapotomban amúgy sem tudtam volna megszólalni. Először le kellett csillapodnom.

Ez az állapot körülbelül fél óra múlva érkezett el. Már nem sírtam, csak halkan szipogtam, feküdtem George mellkasán és bámultam a semmibe. Nem gondoltam semmire, azon voltam, hogy kizárjam a pár órával ezelőtti eseményeket, habár tudtam, hogy tartozom Georgenak egy magyarázattal.

Láthatta rajtam, hogy kezdem összeszedni magam, kicsit szorított az ölelésén, majd óvatosan rákérdezett. - Mi történt?

Nem mondhatnám, hogy felkészületlenül ért a kérdés, de mégis megdermedtem, ahogy George kimondta. Ujjaimmal kicsit rászorítottam a pólójára, majd vettem egy reszketős lélegzetet és belekezdtem talán a legnehezebb dologba, amit valaha meg kellett tennem. - Elhoztalak, mielőtt apámék megöltek volna.

- Hogyan? - jött az újabb kérdés.

- Ricardo segítségével - nyögtem ki, a hangom elhalkult, ahogy kiejtettem a fiú nevét, ebből George minden bizonnyal leszűrhette, hogy valami történt. Valami rossz, aminek nem kellett volna.

- És ő hol van? - kérdezte, hangjából egyszerre érződött az értetlenkedés és a gyanakvás.

- Meghalt, George - suttogtam, újra közel álltam a síráshoz, de erőt vettem magamon. Mindössze csak egy könnycsepp folyt végig az arcomon és a még mindig engem ölelő fiú pólójára hullott. - Kihozott téged a kocsiba, de nem találta a kulcsot, aztán eszembe jutott, hogy a dohányzóasztalon maradt, a nappaliban. Visszamentem érte, éppen, amikor apámék is megérkeztek. Eric le akart lőni, de Ric megvédett. Azt mondta, menjek és várjam meg a kocsiban, majd ő fedez. Aztán, amikor már majdnem ott volt, csak pár méterre... apám lelőtte - csuklott el a hangom. - Láttam az egészet. Végignéztem, de nem tehettem semmit. Miattam történt. Az én hibám volt! Az én hibám! - hajtogattam, újra kezdtem kiborulni, egész testemben remegtem és ujjaim görcsösen markoltak George pólójára.

- Sajnálom, Lia, tudom, hogy közel állt hozzád. Tényleg sajnálom, de ne mondj ilyet! Nem a te hibád volt, ez egyedül apád műve - próbált csillapítani George, kezei fel-le mozogtak a hátamon és megnyugtatónak szánt hangon motyogott a fülembe. Állát a fejemre fektette és erősebben ölelt, így ösztönözve arra, hogy még közelebb bújjak hozzá A remegést nem tudta elmulasztani, a bűntudatom sem csökkent, de jól esett, hogy továbbra is velem volt és támogatott.

- De vége van - egyenesedtem ki és összeszorítottam a számat, ahogy arra gondoltam, hogy mit tettem. Nem hittem, hogy képes vagyok rá, de ahogy láttam Ricardót, amint apám fegyvere által, élettelenül a földre roskad, csak egy cél vezérelt. Hogy ugyanígy lássam apámat is. - Lelőttem apámat. Vége van - ismételtem meg, szinte köptem a szavakat.

Ha most valaki megkérdezte volna tőlem, hogy megbántam-e, amit tettem, gondolkodás nélkül nemmel válaszoltam volna. Hisz egész életemben, mióta az eszemet tudom, apám csak szenvedést okozott nekem. Miatta halt meg anya és most elvette tőlem azt a személyt, aki talán a legközelebb állt hozzám, a másikat pedig majdnem halálra verte. Nem sajnáltam, hogy lelőttem, egyedül csak azt, hogy most tettem meg és nem évekkel ezelőtt. Ő sosem szeretett engem és én sem őt, de mégis csak az apám volt, ami nehezebbé tette a dolgokat.

- Úgy érted meghalt? - kérdezett rá George és hátrébb húzódott, hogy láthassa az arcomat. Az arca megdöbbenést tükrözött és mintha nem tetszett volna neki, mikor válaszul igenlően bólintottam. Furcsa volt a reakciója. - Ebben biztos vagy?

- Meglőttem őt. Kétszer. És összeesett - néztem rá komolyan, kezdett elegem lenni a faggatózásból. Túl sok minden kavargott a fejemben, le akartam zárni a témát és elfelejteni ezt a néhány órát. Mégpedig örökre, még ha tisztában is voltam vele, hogy ez lehetetlen kérés.

- Rendben - sóhajtott beletörődően George, ettől kicsit megkönnyebbültem és valamivel felszabadultabban hajtottam a fejem a vállára, mire felszisszent fájdalmában. Aggódva kaptam rá a tekintetem, de csak elmosolyodott, ezzel próbálta elterelni a figyelmem. Viszont én tudtam, hogy nincs jól.

- Be kell mennünk a kórházba - Kibontakoztam George karjaiból és már készültem átmászni a vezető ülésre, de egy gyors mozdulattal visszahúzott.

- Nem kell, jól vagyok - bizonygatta, de egyáltalán nem úgy nézett ki. A fél arca feldagadt és a zúzódásai is csúnyábbak lettek.

- Nem, George, nem vagy jól. Ezeket muszáj látnia egy orvosnak, minél hamarabb - erősködtem és az egyik csúnyább sebére mutattam.

- Jó, de maradjunk még egy kicsit. Kérlek - nyújtotta felém a kezét. Ahogy a szemébe néztem, rögtön elszállt minden határozottságom. Ezt ő is észrevette, mivel egy féloldalas mosollyal megfogta a csuklóm és lassan húzni kezdett maga felé, mire egy beletörődő sóhajjal bújtam vissza hozzá.

Ebben az egész szörnyűségben Ő volt az egyetlen jó dolog.