Eighteen: Áldozat

Sziasztok!
Tudom, hogy két napja volt rész, de úgy gondoltam, hogy megérdemeltek még egyet! Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok! Love you all :)

George minden tiltakozása és fájdalmas nyögése ellenére talpra állítottam és egyik karját átemelve a vállamon, eltámogattam az ágyig. Megijesztett, hogy ilyen gyenge, amint közelebb értünk, végigzuhant az ágyon és szinte rögtön lehunyta a szemét.

Nem tudtam, mikor érnek vissza apámék, vagy egyáltalán, hogy hová és miért mentek el, de valószínűleg nincs sok időnk, épp ezért minél előbb el kellett innen tűnnünk. Ehhez viszont az kellett, hogy George is magánál legyen, viszont ebben az állapotban nem igen tudott volna a két lábán velem jönni, én pedig nem voltam olyan erőben, hogy ha kell védekezzek és még cipeljem is a magatehetetlen fiút. Segítség kellett, amit most csak egy embertől remélhettem.

- Mindjárt visszajövök - szóltam oda Georgenak, bár valószínűleg nem is hallotta.

Kiléptem a szobaajtón és tekintetemmel Ricardót kerestem. Még mindig ott volt, ahol hagytam, a folyosón, a szobám melletti ablakon bámult kifelé. Megálltam mellette, de nem néztem rá, inkább én is kinéztem a néptelen utcára. Alaposan átgondoltam, mit akarok mondani, vártam egy kicsit és csak aztán kezdtem bele.

- Segítened kell.

- Te is tudod, hogy nem lehet, Thalia. Jobb lenne, ha inkább továbblépnél és elfelejtenéd. Idővel apád is megbocsátana és... 

- És aztán? - szakítottam félbe a mondandóját. - Mit érek a bocsánatával, ha George-ot fogják ölni? Többé már nem érdekel a véleménye és a szabályai! Ric, te komolyan képes lennél végignézni? Tudni, hogy megakadályozhattad volna, de mégsem tettél semmit?

- Nem ez az első alkalom, hogy ilyet csinálunk - válaszolt, pillantása megkeményedett. Kétségbeesetten megráztam a fejem. Nem értette, sosem értette, hogy én hogyan érzek.

- De ez az első, hogy egy olyan ember az áldozat, akit szeretek és fontos nekem - ejtettem ki a szavakat lassan, hogy biztosan megértse. Tekintetem az arcára szegeztem, mire végre hajlandó volt rám nézni.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül. Elnyomtam a késztetést, hogy a nyakába ugorjak és köszönetet mondjak, szorított az idő, ezért csak hálásan rámosolyogtam.

- George nincs jól, kórházba kell vinnünk. Ki kell juttatnunk innen, lehetőleg, mielőtt apámék visszaérnek - vázoltam fel a tervemet, Ric közben szakadatlanul kifelé bámult az ablakon, most viszont gondterhelt arccal fordult felém.

- Attól tartok, ezzel elkéstünk - közölte és kifelé biccentett.

Az ablakhoz ugrottam és kilestem a megsárgult, dohos függöny mögül. Apám kocsija éppen akkor kanyarodott be az utca végén. Nem volt több időnk, most azonnal cselekednünk kellett.

- Nem, még nincs késő! A garázson keresztül még kijuthatunk! Hozd George-ot! - utasítottam sietve Ricardót, majd remélve, hogy teszi, amit mondtam neki, a szobámba indultam, de még el sem értem az ajtóig, amikor eszembe jutott, hogy apám elvette a pisztolyt. - Ric... - Végig sem kellett mondanom, miközben Ricardo elhaladt mellettem, egy 2000-es félautomatát nyomott a kezembe.

- Igyekezzünk! És ne használd, ha nem muszáj - Tudtam, hogy érti. Akármennyire is gyűlöltem, az apám volt. Ő minden bizonnyal hidegvérrel megölt volna az árulásomért, de engem örökké bűntudat és önvád gyötört volna, ha az én kezem által hal meg.

Egy pillanatra elkalandoztam és amikor Ric kijött a szobából, vállán az ájult George-ot cipelve, a jelenet kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor idehoztuk a fiút. Csak most éppenséggel megmenteni próbáljuk.

- Thalia - szólított meg Ric figyelmeztetően, mire észbe kaptam és - a már lépcsőn lefelé tartó - fiú után indultam.

Megelőzve Ricardót, a nappaliból nyíló garázsajtóhoz szaladtam és tartottam, amíg Ric becipelte Georgeot. Apámék a Jeep-et vitték el, de a Lexus szerencsére bent állt. Ric a hátsó ülésre fektette Georgeot, majd ő is beült a vezetőülésbe, de két másodperc múlva hangosan káromkodni kezdett. - Hol a kibaszott kulcs?!

Kezdtem pánikba esni. Legalább három perc telt el azóta, mióta láttuk befordulni apámékat az utcán, azóta már bőven itt lehetnek. Nem törődve semmivel, feltúrtam az összes fiókot, de a kulcs nem volt sehol. És akkor beugrott, hogy legutoljára a tévé előtti dohányzóasztalon láttam, amikor berohantam, hogy megállítsam Marcót és Ericet, mielőtt halálra kínozzák Georgeot...

- Tudom, hol van! - kiáltottam oda Ricnek, majd nem törődve azzal, hogy utánam kiabált, hogy álljak meg, kirohantam az ajtón. A kulcs ott volt az asztal sarkán, ahogy arra emlékeztem. Felkaptam és már indultam volna vissza, amikor a bejárati ajtó kicsapódott és Eric rontott be rajta. Ahogy meglátott megtorpant és undorító mosolyra húzódott a szája.

- Nahát-nahát! Hová ilyen sietősen? - Előrelépett egyet, mire felemeltem a kezemben tartott fegyvert és egyenesen rá szegeztem. Egy pillanatra megdermedt, aztán vigyora még szélesebb lett, a zsebéhez nyúlt és ő is elővette a sajátját. - Ugyan már, Thalia. Mindketten tudjuk, hogy nem lennél képes elsütni azt a fegyvert, nem igaz? - kérdezte, miközben egyik szemét lehunyva, a kezében tartott Glock csövét a testem különböző pontjaira irányította, mintha azt vizsgálgatná, hogy hol tudja a legfájdalmasabb sebet okozni.

- Lehet, hogy ő nem, de én gond nélkül - hallottam meg Ric hangját közvetlenül mögülem, aztán csak a dördülést hallottam és Eric élettelenül rogyott össze, éppen egy időben azzal, amikor apám és Marco is csatlakoztak hozzánk. - Azt mondtam, ne használd, ha nem szükséges, nem pedig azt, hogy ölesd meg magad! - teremtett le Ric, majd kikapta kezemből a fegyvert és bebiztosítva adta vissza. - Tűnés, Lia! - kiabált rám és a garázs felé taszított. - Majd utánatok megyek, várj odakint a kocsival!

Erre a mondatára felébredtem a sokkból és hevesen megráztam a fejem. Képtelenség, hogy nélküle menjek! - Nem hagylak itt! - erősködtem, de aztán beláttam, hogy igaza van. Kell valaki, aki beindítja a kocsit és minél hamarabb eltűnhetünk.

- Azt mondtam, menj! - ordított az arcomba Ric, majd lebukott a Marco fegyveréből származó lövedék elől.

Rémülten fordítottam hátat nekik és a kocsihoz rohantam. Bevágódtam a vezetőülésre, fegyveremet a mellettem lévőre dobtam és futólag Georgera pillantottam. Annyira remegett a kezem, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült elindítanom a kocsit. Ric már felnyitotta a garázsajtót, ezért könnyű dolgom volt, csak ki kellett tolatnom. Pár méterre eltávolodtam a háztól, majd megálltam és idegesen pillantottam hátra, azt lesve, hogy mikor tűnik fel Ric.

Alig két perc múlva meg is jelent. Rohanni kezdett az autó felé, miközben én kinyitottam az utasülés felőli ajtót, hogy gyorsan beszállhasson. Azt hittem, minden simán ment és elintézte, amire én nem voltam képes, de nem így volt. Már majdnem a kocsinál volt, amikor apám kirontott a házból és mikor meglátott, fegyverét a felém futó fiúra szegezte és lőtt.

Felsikítottam, amikor Ric térdre esett. Eszeveszetten rángatni kezdtem a biztonsági övet, hogy kiszálljak. Már nem akartam mást, csak látni apám arcát, amikor beleeresztem az egész táramat.

- Lia, tűnj innen! - ordított Ric, miközben megpróbált felállni, de megint összesett. Mellkasán teljesen átvérzett a pólója az őt ért lövéstől. - Hallottad? Indítsd azt a kibaszott kocsit! Én majd... - Nem tudta végigmondani, apám újra elsütötte a fegyverét. A második lövés nem sokkal az első mellett érte Ricet, aki elhallgatott és kikerekedett szemekkel kapott a Glock után, de keze a levegőt markolta, majd oldalra dőlt és többet nem mozdult.

Zokogva néztem a fiút, aki feláldozta miattam az életét. Aztán apámra néztem, aki lassan közeledett a kocsi felé, pisztolyát előreszegezve. Felkapta az ülésről a fegyvert, amit Ric adott és gondolkodás nélkül megcéloztam és kétszer egymás után tüzeltem. Az ordításából ítélve eltaláltam és ez nekem éppen elég volt. Nem az volt a célom, hogy azonnal meghaljon, azt akartam, hogy szenvedjen, mielőtt kileheli a lelkét.

Becsuktam a kocsiajtót, majd gázt adtam és elhajtottam. A sokktól görcsösen markoltam a kormányt, sírni sem voltam képes. Egyszerűen üresnek éreztem magam, fizikailag is megviselt az utóbbi fél óra, de lelkileg teljesen kimerültem. A visszapillantóból Georgera néztem, aki még mindig eszméletlenül hevert a hátsó ülésen.

Megmentettem, de milyen áron? Apám és a két embere sorsa kicsit sem érdekelt, de feláldoztam a barátom életét. Azt kívántam, bárcsak én lettem volna Ric helyében...