Seventeen: "Csak te és én"

 Hai! 
Következő rész: pipa! :D Először szeretnék kellemes ünnepeket kívánni, sok locsolót meg minden ilyesmi! Aztán. Kicsit elszomorodtam, hogy egyetlen hozzászólás sem érkezett az előző fejezethez, viszont a 16.-nál kaptam eddig a legtöbb pipát, úgyhogy ez nem tartott sokáig! Remélem, most azért kapok néhány véleményt, örülnék neki!
Jó olvasást! :)

Arra ébredtem, hogy ráz a hideg, még annak ellenére is, hogy testem a vastag takaróba volt csavarva. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, kapkodtam a levegőt és iszonyúan rosszul voltam. Ülő helyzet tornáztam magam és párszor mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.

A szobában majdnem teljesen sötét volt, mindössze az ablakon beszűrődő halvány fény adott némi világosságot. Tehát sikerült átaludnom az egész napot... Vagyis inkább lázálomban forgolódni hosszú órákon át.

Kimásztam az ágy szélére és körbenéztem, a ruháim után kutatva. Mivel nem találtam őket, így felálltam, hogy a szekrényemhez menjek, de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaestem a matracra. Valami nincs rendben. Szórakozottan beletúrtam a hajamba és felszisszentem az érintéstől. A fülem mögött egy jókora dudort tapintottam ki, ami már a legkisebb érintésre is fájdalmasan lüktetni kezdett. Valószínűleg akkor szereztem be, amikor apám pofonjától a padlóra estem, emellett az arcom is feldagadt és mikor a tükörbe pillantottam, láttam, hogy kékes-zöldes foltok díszítik. Borzalmasan festettem és a fejfájásból ítélve, talán agyrázkódást is kaptam.

De ez most mind csak mellékes volt. Muszáj volt száműznöm a saját fájdalmamat az agyam leghátsó zugába, Georgenak szüksége volt rám. Vagy ha nem is rám, a segítségemre mindenképpen. Ha még él... de erre gondolni sem akartam.

Elküzdöttem magam a szekrényemig, ahonnan előhúztam egy fekete farmert és egy egyszerű, sötétkék felsőt. Magamra rángattam a nadrágot, majd óvatosan, ügyelve arra, hogy ne érjek a fejemhez, belebújtam a blúzba. Lassan, kimért léptekkel sétáltam az ajtóhoz és próbaképp lenyomtam a kilincset, de ahogy sejtettem, az ajtó zárva volt.

- Ric, nyisd ki az ajtót, kérlek - szóltam ki, mivel tudtam, hogy itt gubbaszt a szobám ajtaja előtt, a folyosón.

- Lia - Hallottam, hogy mozgolódik, majd kicsit közelebbről érkezett a válasza. - Nem tehetem, apád parancsot adott, hogy bent kell maradnod. Igazából beszélnem se lenne szabad veled. Sajnálom - Tényleg úgy tűnt, hogy bánja, de a történtek után már nem tudtam úgy megbízni benne, mint azelőtt.

- Kérlek. Tudom, hogy elmentek, hallottam - Még hajnalban valamikor, hangok szűrődtek fel a ház elől, majd három kocsiajtó csapódás, amiből arra következtettem, hogy csak Ricardo maradt itt. - Kérlek, Ric! Ez nagyon fontos! Muszáj látnom - Próbáltam nyugodtan beszélni, de a hangom átcsapott könyörgésbe.

- Lia... ezt nem lenne szabad - válaszolt, de ahogy tétovázott a válaszadással, kiérződött a hangjából, hogy kezd elbizonytalanodni. - Miért érdekel ennyire? - kérdezte és semmi kétségem sem volt afelől, hogy Georgera gondol.

Fejemet az ajtónak döntöttem, egyre jobban kezdett sajogni és újra hányingerem lett. Mély levegőt vettem, részben, hogy elmulasszam a rám törő rosszullétet, részben pedig, hogy lenyugtassam háborgó lelkem. - Mert szeretem őt - feleltem végül Ricardo kérdésére. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha az igazat mondom. Elegem volt a hazudozásból.

Már kezdtem feladni, amikor hallottam a zár kattanását, majd rögtön ezután éreztem, hogy kezem alatt megmozdul a fa.

- Tényleg szereted?

Ric az ajtóban állt, eltakarva előlem a folyosóra vezető utat és kifejezéstelen tekintettel várta a válaszomat. Bólintottam egyet, mire arca grimaszba rándult és félreállt. - Akkor menj - intett, én pedig hitetlenkedve néztem rá, majd előreléptem, átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz öleltem.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhatnék - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára.

- Tudom-tudom és most kibaszott nagy hülyeséget csinálok! Ne hálálkodj, hanem menj már - tolt el magától morogva és kibámult az ablakon, hogy ne kelljen rám néznie, de szája sarkában felfedeztem egy apró mosolyt. Lerítt róla, hogy összezavartam és fogalma sincs, hogyan kellene kezelnie a váratlanul jött érzelmi kitörésemet, hiszen régebben sosem csináltam ilyet. Őszintén, még magamat is megleptem vele egy kicsit.

- Thalia! - szólt utánam Ric, amikor már fordulni készültem, de most megdermedtem a mozdulat közepén és újra a fiúra néztem. Egy pillanatra megrémültem, hogy talán mégis meggondolta magát és vissza akar zárni a szobámba, de ehelyett egészen mást tett. Felmutatta a kis fémkulcsot, majd felém dobta. Elkaptam és kezembe szorítottam, aztán rámosolyogtam.

Hirtelen kaptam észbe és faképnél hagyva Ricardo-t, a már jól ismert szoba felé indultam. A kezem remegett az idegességtől, ezért eltartott pár percig, mire sikerült a zárba illesztenem és elforgatnom. Feltéptem az ajtót és tekintetem rögtön a szobát pásztázta körül.... Aztán megpillantottam Georgeot, a földön fekve.

Gondolkodás nélkül rohantam oda és lerogytam mellé. Haboztam pár pillanatot, majd óvatosan érintettem meg. Lélegzett és a teste meleg volt, amit jó jelnek vettem, viszont arcát, karjait - és gondolom a teste többi részét is, amit ruha takart - mély vágások, horzsolások és zúzódások borították. Fejemet a hátára hajtottam és sírni kezdtem. Nagyon megviselt, hogy így kell látnom és a tudat, hogy ezt nekem köszönheti.

Ha nem engedelmeskedem apámnak, vagy ha nem sikerül megismerkednem vele a klubban, talán most nem lenne itt. Talán éppen a családjával vacsorázna vagy a barátaival szórakozna valahol. De ha ő nem világít rá, a szavaival és a tetteivel, sosem lettem volna képes ellenszegülni apámnak és kilépni ebből az életből, most viszont éppen erre készülök. Sokat köszönhetek neki, többek között az életemet.

- Thalia - A halk hangra felkaptam a fejem. George megmozdult, lassan a hátára fordult és kinyitotta a szemét. - Miért sírsz? - kérdezte rekedten, erőtlenül emelte kezét az arcomhoz és letörölte a könnyeimet.

- Mit tettek veled? - suttogtam, miközben kezem az övére csúsztattam és megszorítottam.

- Kicsit erősebbek voltak, pedig én tényleg próbálkoztam. De úgy látszik nem vagyok elég jó kondiban - motyogta és megpróbált nevetni, de csak egy fájdalmas vigyorra futotta. Most is megpróbálta viccnek venni az egészet, ám én nem találtam semmi mulatságosat a dologban.

- Azok a rohadékok! - Gyilkos dühvel gondoltam Marcora és Ericre, akik apám egyetlen szavára ugranak és minden kérését teljesítik. És undorodtam magamtól, amiért néhány nappal ezelőttig még én is ugyanezt tettem.

- Min gondolkozol, szépségem? - A hangja kirántott önmarcangoló gondolataimból és visszahozott a jelenbe, emlékeztetve, hogy most sokkal fontosabb dolgom van, mint hogy magamat ostorozzam azokért a dolgokért, amiket a múltban tettem. Okolhatom magamat, de azokat már úgysem tudom megváltoztatni. Ami történt, megtörtént. Most viszont itt a lehetőség, hogy helyrehozzak mindent.

George fáradtan pillantott rám és megijesztett, hogy milyen gyengén veszi a levegőt. Sürgősen ki kell innen jutnunk és minél hamarabb látnia kell egy orvosnak. - Az egész az én hibám! De ne aggódj, hamarosan vége lesz ennek - biztosítottam és lehajolva hozzá, egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.

- Mit akarsz csinálni? Ne tegyél semmi őrültséget - ellenkezett George és megpróbált felülni, de köhögni kezdett és végül levegő után kapkodva esett vissza a padlóra.

- Kijutunk innen és eltűnünk. Csak te és én - jelentettem ki és ahogy a földön fekvő, szenvedő arcú fiút néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy apám még megfizet ezért.