Twenty: Édes menekvés

Sziasztok!
Meg is érkezett a szám szerint 20. rész és ezzel beléptünk a történet második harmadába! Még 10 rész - ezen kívül - és vége. Na, de ne szaladjunk előre, egyenlőre itt van ez a fejezet. Jó olvasást hozzá! :)

Azt hiszem túlságosan fáradt voltam, hogy ellenkezzek George-al, különben már régen egy kórház felé tartottunk volna. Addig feküdtem a mellkasán, amíg a szemhéjaim elnehezültek és a kimerültség erőt vett rajtam, még az sem tudott ezen változtatni, hogy a fejem zsongott és újra jelentkezett a szédülés kellemetlen érzése.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már majdnem besötétedett és időközben eleredt az eső is, halkan kopogott az ablaküvegen és a kocsi tetején, ez segített rájönnöm, hogy az utóbbi percekben történteket csak álmodtam. Ennek ellenére kivert a víz és még mindig szaporán vettem a levegőt, de hiába nyeltem nagyokat, sehogy sem akart szűnni a fojtogató érzés.

Álmomban újra láttam, ahogy apám lelövi Ricet, aztán elindult a kocsi felé, de most nem tudtam megakadályozni. Amikor a ülésen heverő pisztolyért nyúltam, a kezem csak a levegőt markolta. Apám gúnyos mosolyt villantva rám, a hajamnál fogva kirángatott a kocsiból, a földre lökött, majd mielőtt bármit is tehettem volna, fegyvere csövét a hátsó ülésen fekvő fiúra irányította...

De szerencsére csak álom volt. Nem fogom hagyni, hogy vele is ez történjen. Nem fogom hagyni, hogy George is Ricardo sorsára jusson, hogy még egy ember haljon meg az én hibámból. Elég volt.

Én ébredtem hamarabb, George semmit nem vett észre a hirtelen jött pánik rohamomból és bármennyire is magam alatt voltam, halvány mosollyal konstantáltam, hogy időközben végigfeküdtünk a hátsó ülésen és öntudatlanul is, de befészkeltem magam a karjaiba. Az ölelésétől egyszerre éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan biztonságot, ugyanakkor olyan volt, mintha csak az ő kezei tartanának vissza attól, hogy belezuhanjak egy mély szakadékba, ahonnan nincs visszaút. Hihetetlen kettős érzés volt és ami még inkább szokatlan, hogy tetszett.

Viszont nem akartam tovább húzni az időt, így is sokkal tovább halogattuk a kórházat, mint kellett volna. Georgenak szüksége volt ellátásra, nekem pedig arra, hogy megbizonyosodjak, apám nem okozott neki maradandó sérüléseket. A mozgolódásomra George is felébredt, laposakat pislogva próbált magához térni és ahogy beletúrva a hajába még jobban összekócolta az így is szanaszét álló fürtöket, minden szomorúságom ellenére is elmosolyodtam.

- Azt hiszem kicsit elszaladt az idő - állapította meg George és hunyorogva nézett ki a félhomályos utcára. Aztán olyan hirtelen ült fel, hogy még én is meglepetten hőköltem hátra a váratlan mozdulattól. - Mi baj, Lia? Történt valami?

- Ezt hogy érted? Semmi nem történt, jól vagyok - néztem rá megütközve.

- De sírtál - George aggodalmas pillantásától kísérve az arcomhoz nyúltam és csodálkozva vettem észre, hogy a bőrömet valóban könnyek nedvesítették be. Tehát nem csak álmomban zokogtam, az valódi volt.

- Semmi baj, csak egy rossz álom volt - legyintettem, mintha tényleg csak egy kis semmiségről lett volna szó. Nem akartam azzal traktálni, hogy alvás közben újraéltem a pillanatot, mikor a legjobb barátom meghalt, de ebben az álomban ő is ugyanerre a sorsra jutott. Épp elég volt, hogy én ilyen pocsékul érzem magam emiatt.

George még mindig áthatóan méregetett, mire lesütöttem a szemem és a keze után nyúlva, szorosan összekulcsoltam az enyémmel. Ezt követően közelebb húzott magához és állát a fejem tetejére fektette. Ahogy csak a levegővételünk halk hangja törte meg az autóra telepedett csendet, úgy vágott mellbe a felismerés, hogy csak George maradt nekem. Nincs többé családom, nincs senki, aki törődne velem. Bár, ha jobban meggondolom, már hosszú ideje nem volt az életemben ilyen személy.

- Van nálad telefon? - szólalt meg egyszeriben George, mire felültem és úgy fordultam, hogy láthassam az arcát. És egyúttal ő is az enyémen kiütköző értetlenséget.

- Igen, de mire kell az? - Egy másodpercig biztosan észrevehető volt az arcomra kiülő pánik, mivel George kezei közé fogta az arcomat és egy rövid, de annál bensőségesebb csókot lehelt az ajkaimra.

- Csak szeretném felhívni JJ-t, hogy jöjjön el értünk - Nyugtatni próbált, de ezzel csak az ellenkezőjét érte el. Egyre idegesebb lettem, újra kapkodva vettem a levegőt, de még így sem jutott elég oxigén a tüdőmbe. - Nyugodj meg, szépségem, már elmondtam neki, hogy apád miatt csináltad ezt az egészet, hogy kényszerített. JJ mindenről tud - hangsúlyozta ki a "mindenről" szócskát. - Nem akarom, hogy ilyen állapotban vezess - ölelt újra magához.

Viszonozni akartam, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. A kezem a testem mellett lógott, tétlenül hagytam, hogy George kitapogassa a zsebem és elővegye a mobilomat. Rosszul voltam, csak le akartam feküdni és nem gondolni semmire, azt sem bántam volna, ha elájulok. Az esőcseppek monoton kopogása miatt elbambultam, csak fél füllel hallgattam, ahogy George beszél - valószínűleg JJ-vel - majd elköszönt és fejemet a mellkasára fektetve, óvatosan simogatta a hajam.

Lehunytam a szemem és minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam a feltörni készülő zokogás rohamot. Már túl sok volt nekem, nem tudtam tovább erős maradni. Úgy gondoltam, hogy képes vagyok túltenni magam, ha George mellettem van, de Ricardo elvesztése és a tény, hogy apám képes lett volna engem is megölni, újult erővel tört rám. De a legszörnyűbb, hogy én hamarabb megtettem ezt. Megöltem apámat. Gyilkos voltam.

Gyilkos.

Ez az egy szó zakatolt a fejemben, szinte szétfeszítette a homlokomat és nem hagyott megnyugvást. Nyugtalanul szorítottam össze a szemem és addig haraptam az ajkamat, míg végül meg nem éreztem a vér keserű ízét, ezzel még több fájdalmat okozva magamnak. Nem figyeltem az időre, többé már nem érdekelt, hogy mi lesz. Úgy voltam vele, hogy majd George elintézi a továbbiakat. Ő volt most az egyetlen kiutam ebből az életből. Én magamba zuhantam és nem ment a világos gondolkozás.

Mikor egy szürke autó befordult az utcába, majd leparkolt a mi kocsink mögött, George kezét a hátam alá csúsztatta és ülő helyzetbe támogatott. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy megtartsam a fejemet, hogy az ne bukjon előre a mellkasomra. Fáradtnak éreztem magam és olyan érzésem volt, mintha minden csontom égne.

JJ kívülről kinyitotta a kocsiajtót, én pedig valahogyan kimásztam rajta. A fiú rám sem nézve megragadta a kezem, aztán eltámogatott a saját kocsijáig és otthagyott. A jármű oldalának dőlve vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Amint George is kikászálódott, az idősebb fiú azonnal szoros ölelésbe zárta és halkan pusmogni kezdtek, de nem tudtam kivenni, miről is van szó.

Úgy gondoltam, hogy addig teszek egy kis sétát, hátha jobban leszek, de még egy méterre se távolodtam el a kocsitól, amikor a szédülés és hányinger minden eddiginél erősebben tört rám. Előrehajoltam és öklendezni kezdtem, próbáltam a térdemre támaszkodni, de elvétettem a mozdulatot és helyette előreestem. Ujjaimmal görcsösen próbáltam fogást találni, de csak a hideg földet markoltam.

Hallottam, hogy George és JJ kiabálni kezdenek, majd két kéz ragadott meg és mielőtt elájultam volna, még érzékeltem, hogy felemelnek és fejem egy mellkasnak ütődik.

Aztán semmi, csak a jótékony sötétség.