Epilógus

Sziasztok!
Huh. Hát itt van, eljött ez is. Ezennel a blog lezárul. El sem hiszem.... Köszönöm, hogy itt voltatok és olvastátok, remélem, hogy nem okoztam csalódást és kellőképpen izgalmas volt a történet. Jó olvasást az utolsóhoz! :)

A szertartást követően elveszve sétálgattam az összegyűlt családtagok és barátok között, nem éreztem idevalónak magam. Mindenki nevetgélt és olyan boldognak tűnt, én pedig egyáltalán nem éreztem jól magam, de mindenki elvárta tőlem, hogy eljöjjek, ahelyett, hogy magamba zuhannék. Pedig az elmúlt három hétben mást sem csináltam.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor Amy mellém lépett és kezét a vállamra tette. - Szia, köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rám melegen, de a szeméből szomorúság sugárzott, csakúgy, mint nekem. Neki sem lehetett könnyebb, de muszáj volt boldognak lennie, hisz ma volt az esküvője.

- Ez természetes - bólintottam, de képtelen voltam viszonozni a gesztusát. Még nem, nélküle nem. - Gyönyörű vagy, Nick szerencsés fickó - bókoltam neki, hogy ne érezze elutasítónak a viselkedésem.

A lány arca elkomorodott, egy könnycsepp futott át az arcán, miközben közelebb lépett és erősen magához ölelt. - Borzasztóan hiányzik. Tudom, hogy neked ezerszer rosszabb, ezért nem várhatom el, hogy itt maradj - suttogta a fülembe. - Csak annyit k-kérek, hogy látogasd meg. Helyettem is... én még nem vagyok rá képes - Eltávolodott tőlem és gyorsan megtörölte a szemét, mielőtt valaki megláthatta volna és újra arcára varázsolta a mosolyt.

Biccentettem, majd elköszönésként intettem egyet és elhagytam az ünneplő tömeget. Valóságos felszabadulás volt kilépni onnan, olyan volt, mintha meggyaláztam volna, amiért egy kis időre, de én is a boldog násznép része voltam.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom, ahogy azt Amy kérte. Az elmúlt napokban nem sokszor voltam ott. Jobban mondva, csak egyetlen egyszer, egyszerűen nem volt bennem annyi bátorság, hogy szembenézzek a ténnyel, de most azt éreztem, hogy ennyivel tartozom neki. 

Beszálltam a kocsiba, majd kis hezitálás után indítottam. Még most sem voltam biztos benne, hogy végig bírom-e csinálni, mégis céltudatosan haladtam az útirányom felé. Alig tíz percbe telt odaérnem és még további öt percig ültem a kocsiban, miután végre hajlandó voltam kiszállni.

Ahogy a célom felé sétáltam, eszembe jutott minden, amit együtt éltünk át. A jó és a rossz pillanatok egyaránt, de semmiért nem cseréltem volna el. A részemmé vált, még ilyen rövid idő alatt is.

Végül ott álltam, a hideg kő előtt és könnyek között olvastam a sírra gravírozott szöveget.

Thalia Artmenson 

1993 - 2014

"Örökké együtt. Csak te és én"

A feliratot én választottam ki, bár minden szava hatalmas pofonként ért, akárhányszor elolvastam. Hisz hazugság volt, nem teljesíthettem. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz. Hogy semmi baj nem éri, hogy majd én megvédem, de nem tudtam betartani az ígéretem. Még csak most kaptam meg, de már el kellett veszítenem. És tényleg igaz. 

Pokolian fáj.