Thirty: "Ha nem élném túl.."

Sziasztok drágák!

Úr Isten! Elhiszitek ezt? Az utolsó rész.... még kimondani is hihetetlen. Hát, remélem sikerült meglepetést okozni, de úgy, hogy tetszeni is fog. Holnap jövök az Epilógussal. Csók, xx

*GEORGE*

Hogy lehettem ekkora idióta?! Tudhattam volna, hogy Thalia apja áll a dolog mögött és, ha erről a lány értesül, kötelességének érzi majd, hogy ő hozza rendbe a helyzetet. Az apja pedig pontosan ezt akarta: egy lehetőséget, hogy bosszút állhasson.

Nem gondolkoztam, csak cselekedtem és idegességemben elkövettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett. Elárultam Thaliának, hogy Harriet eltűnt és így a lehető legnagyobb veszélynek tettem ki a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Így már nem csak a húgom, de a barátnőm miatt is halálfélelmem volt. Egy hatalmas barom vagyok.

Miután Lia megszakította a hívást, azonnal a rendőrséget tárcsáztam, kapkodva felvázoltam a helyzetet és szinte könyörögtem, hogy siessenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Egyedül azt remélhettem, Thaliának elég hosszú időbe fog telni az út ahhoz, hogy a rendőrök előbb érhessenek oda. Mert kétségem sem volt afelől, hogy egyenesen a régi házukhoz megy.

Nyomatékos utasításukat - miszerint mindenképpen maradjak a lakásomban -, figyelembe se véve, lerohantam a lépcsőn és bevágódtam az autómba. Utána kerestem a címnek és nagyjából rájöttem, hogy merre van a hely. Többször is átléptem a sebességhatárt és átcsúsztam a piros lámpákon, de most ez érdekelt a legkevésbé, egész úton csak azon imádkoztam, hogy a két lánynak ne legyen semmi baja.

Körülbelül fél úton járhattam, amikor a mobilom csörögni kezdett. Az utat figyelve, fél kézzel a készülék után nyúltam és meg sem nézve ki az, felvettem.

- George?

- Harriet? - A vékony, ijedt hang hallatán az összes vér kifutott az arcomból. - Hol az istenben vagy? - kérdeztem dühösebben, mint ahogy eredetileg terveztem.

- Már itthon. Elhagytam a mobilom, ezért nem tudtam szólni anyának. Ne haragudj - Hangjából kihallatszott a bűntudat.

Bár hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy a húgom jól van, de ez egyben azt is jelentette, hogy Thaliát feleslegesen tettem ki életveszélynek. - Miért nem tudsz jobban vigyázni a dolgaidra? Az most a legkisebb gondom, hogy nincs meg a telefonod - morogtam, majd jobban átgondolva a helyzetet, sóhajtva hozzátettem. - Semmi baj, nem a te hibád. Bárkivel előfordulhatott volna.

- De igen! - tört ki belőle kétségbeesetten, majd gyorsan visszafogta magát és lehalkította a hangját. - Mi lesz, ha miattam történik valami Thaliával?

Ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott. Most már világos volt, hogy az egész csak egy átverés. Egy csel, mert az apja tudta, hogy egy egyszerű indokkal nem tudja odacsalni őt, viszont, ha Thalia úgy érzi, hogy valamelyik szerette veszélyben van, akkor azonnal odamegy. És minket jóformán már a családjának tekinthetett.

- Nem lesz semmi baj - nyugtattam és ezt megpróbáltam magammal is elhitetni. - Visszahozom, ígérem, de most le kell tennem. Anyának ne szólj erről.

- Vigyázz magadra - suttogta a telefonba, majd a vonal elnémult.

Amint Harriet lerakta, azonnal Thaliát hívtam, de nem vette fel, amitől még ingerültebbé váltam. Visszadobtam a telefont az ülésre és újra teljes figyelmemmel koncentráltam a vezetésre. Valamiért éreztem, hogy közel járok, a levegőben tapintható volt a feszültség. Kisvártatva megpillantottam az utcatáblát, lassítottam és a házszámokat vizsgálva haladtam tovább, míg el nem értem a keresett helyet.

Nyomasztóan üres és csendes volt, sehol egy rendőr, már attól tartottam, hogy elkéstem vagy csak téves riasztás volt az egész. Lehet, hogy anyáék mégiscsak értesítették Thaliát és már otthon ücsörög nálunk. Sokkal könnyebb lett volna ebbe a hitbe ringatnom magam, ennek ellenére kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé.

A bejáratot zárva találtam és nem észleltem semmi mozgást. Sarkon fordultam és kész voltam a lehető leghamarabb elhagyni a helyet, miközben már újra Thaliát hívtam, mikor a ház mögül hangos szóváltás zaja ütötte meg a fülem. Sikoltás, majd kiabálás törte meg az eddigi csendet és még ilyen távolságból is ki tudtam venni, hogy ez a barátnőm hangja.

Gondolkodás nélkül vetettem magam abba az irányba, amerről Liát hallottam és alighogy befordultam a ház mögötti füves részre, megláttam őket. Thalia alig néhány lépésre állt az apjától, aki egy rozoga fészer ajtajában állt és fegyverét egyenesen Liára irányította. A férfi vett észre először, elvigyorodott, majd valamit mondott, amit a távolság miatt nem értettem. Thalia megfordult és, amikor észrevett, arcát kétségbeesés és rémület torzította el.

- George, menj innen!

Felém kiáltott, hallottam hangjában a félelmet, ahogy a mondat közepén elcsuklott, de igazából nem fogtam fel a szavak értelmét. Az egész helyzetből mindössze annyit láttam, hogy a barátnőmre egy pisztolyt szegeznek, ami bármikor elsülhet. Egy rossz mozdulat vagy szó és akármelyik pillanatban elveszíthetem.

Nem tudom, honnan merítettem lélekjelenlétet, de összeszedtem magam és tettem pár lépést feléjük. Thalia folyamatosan kiabált, megpróbált rábeszélni, hogy menjek el, viszont most először kizártam a hangját a fejemből és figyelembe sem vettem. Csupán a mögötte álló, még mindig eszelősen vigyorgó férfira összpontosítottam.

- Én kellek magának, nem igaz? - szólítottam meg, meglepően nyugodt hangon. - Hát, itt vagyok, tessék! Ezt akarta, nem? - tártam szét a karom és még közelebb mentem. A férfi állkapcsa megfeszült, más jelét viszont nem adta, hogy zavarja a köztünk csökkenő távolság. - De először engedje el a lányát, ő nem tehet semmiről.

Thalia apja hátravetette a fejét és karcosan felnevetett. - Drága fiam, úgy érzem, hogy nem látod át jól a dolgokat. Pontosan az én kislányom az, aki az egészről tehet. Cserbenhagyta a családját, azokat az embereket, akik felnevelték. Még Ricardót is megölette - Hallottam, hogy Thalia sírni kezd, de nem vettem le a szemem a velem szemben álló férfiról, most már csak pár méter választott el minket egymástól. - Hagyta hogy megkeféld és aztán feláldozott mindent és mindenkit, hogy téged megmenthessen - Felszisszentem, a düh minden másodperccel növekedett bennem. - Jól látod, mi fog történni, fiam, csak azt az egy dolgot nem vetted észre, hogy nem Thalia volt a célpontom. Rajta akarok bosszút állni, de azt akarom látni, hogy annyira szenved, amennyire én szenvedtem, amikor miatta elvesztettem az anyját - köpött egyet a lány felé, mire dühödten léptem felé, de a fegyver csöve most már rám irányult.

- Miről beszél? - nyögtem ki, egész testemben remegtem a visszafojtott indulatoktól.

- Jól hallottad. Az, hogy meghalt a feleségem, egyedül az ő hibája - mutatott Thaliára undorodva. - Ha nem akarta volna mindenáron megvédeni és egy jobb helyet biztosítani neki, akkor nem történt volna meg.

- Ez azért volt, mert a felesége szerette a lányát, nem úgy, mint maga, aki képtelen az érzésekre! - vágtam az arcába kíméletlenül.

Láttam, ahogy karján megfeszülnek az izmok, amikor kibiztosította a kézifegyvert. - Ne merészeld azt mondani, hogy nem tudok érezni! - ordított rám. - Mióta Carla meghalt, minden egyes napot kínszenvedéssel éltem végig. Épp ezért foglak most megölni - közölte tárgyilagosan, mire Thalia sírása újra felerősödött. - Hagy szenvedjen a lányom is, annak a személynek az elvesztésétől, akit a legjobban szeret.

Valamilyen fura és érthetetlen nyugodtság költözött belém. Alig néhány másodpercre voltam a haláltól, egy pisztoly csövével néztem farkasszemet, de örültem, mert így Thalia megmenekül. Az apja szavaiból azt vettem ki, hogy őt nem akarja megölni. Pokolian fájni fog neki, hogy elveszít, de legalább élni fog. Ez volt a célom, hogy őt megvédjem.

Időm sem volt felfogni, mi történik, annyit észleltem, hogy a pisztoly eldördül, majd Thalia teste nekem csapódik. Automatikusan öleltem át, elernyedt a karomban, nekem pedig szörnyű érzésem támadt. Ezzel egy időben megjelentek a rendőrök és a hatalmas hangzavarból annyit vettem ki, hogy elkapják Thalia apját, aki úgy üvöltözik, mint akinek teljesen elment az esze. Valószínűleg ez így is volt.

Thalia feje erőtlenül bukott a vállamra, engem pedig egyre rosszabb előérzet kezdett gyötörni. Éreztem, hogy kezemen nedvesség folyt végig, felemeltem és csak akkor láttam, hogy vér. Másodpercek alatt tudatosult bennem, hogy ez Thalia vére. Óvatosan leengedtem a testét a földre és mellé guggoltam. A hasa jobb oldalán egyre növekvő, sötét foltként terjedt a lövés nyoma és csak most vettem észre, hogy a vörös folyadék teljesen beterítette a kezem és átáztatta az ingem elejét is.

Megmentett. Felfoghatatlan volt számomra, hogy feláldozta magát helyettem. Nem neki kellene most itt feküdnie, de ő túl jó volt, mindössze ennyi volt a bűne.

Feje oldalra bukott, szeme megrebbent, majd résnyire nyitotta és megpróbált rám fókuszálni. Azonnal közelebb csúsztam és megfogtam a kezét. Vigyázva a feje alá nyúltam, megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy kényelmesen fekhessen az ölemben. - George, ha nem élném túl...

Gondolni sem akartam erre a lehetőségre és rettegve konstantáltam, hogy milyen gyengén lélegzik és az arca is fehér, mint a fal. - Ne! Ne mondj ilyeneket! - szakítottam félbe és kétségbeesetten néztem körbe. - Valaki hívjon egy mentőt! - ordítottam fel. Tenyeremet Thalia arcára tettem, majd ajkaimat az övére szorítottam. - Minden rendben lesz, ne félj. Helyre jössz - bizonygattam eltökélten.

Egyre csak az arcát simogattam és megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe, miközben a mentőt vártuk, ami még mindig nem érkezett meg... és attól féltem, hogy túl késő lesz, amikor ideér.