Twenty-nine: Átverés

Hai drágaságok!
Meglepi rész. Csak mert a szerdai még mindig bizonytalan, szóval gondoltam, hogy most úgy is pihi van, ezért hozom, hogy legyen olvasnivaló! Jó szórakozást hozzá! :)

Még egy órát töltöttünk a hangulatos kis helyen, mindenféléről beszélgettünk, de szerencsére apám és a múltam többször nem került szóba. Aztán közöltem vele, hogy mennem kell, George minden bizonnyal már vár, mire valósággal kituszkolt a kávézóból, mondván, hogy ne várakoztassam meg a "cuki fiúmat".

Míg egy szabad taxira vártam, megnéztem a telefonom, ahol több mint tizenöt nem fogadott hívást találtam. Mind George-tól jött, ami a frászt hozta rám. Talán történt vele valami?

Azonnal visszahívtam és szinte még ki sem csengett már kapcsolt a vonal. - Thalia? Istenem, végre elértelek! - szinte kiabált, a hangja reszketett, amit nem tudtam mire vélni.

- Mi történt?

- Emlékszel az éjszakai hívásra? Csak nemrég néztem meg a telefonom, Harriet volt, aztán küldött egy üzenetet is, anya pedig most hívott. Harriet az egyik barátnőjénél aludt, de már rég haza kellett volna érnie. E-eltűnt! - csuklott el a hangja. - Hiába hívjuk, nem elérhető és fogalmam sincs, mi történhetett - George teljesen kétségbeesett, már-már a sírás határán állt.

- Mit írt az SMS-ben? - kérdeztem rá, tartva a választól.

- Csak egy utca és egy házszám, de biztos vagyok benne, hogy még sosem járt arra - bizonygatta zavarodottan. Elismételtettem vele az üzenetben kapott címet és majdnem elejtettem a telefont. Megszédültem, az összes vér kifutott az arcomból és meg kellett kapaszkodnom egy pad szélében, hogy össze ne essek.

Próbáltam a legkíméletesebben közölni vele a dolgokat, amik nekem egy szempillantás alatt értelmet nyertek. - George... én tudom, hol van a hely - Halkan beszéltem, nem is voltam biztos benne, hogy a fiú hallotta. - Azt... azt hiszem ez apám műve.

- Micsoda? Ez a régi házatok? Thalia, ugye nem? - kiabált teljesen pánikba esve, amivel engem is megrémített. - Jól van, jól van. Figyelj rám! Maradj, ahol vagy! Hallod, Lia? Meg ne próbálj oda menni! Nem lesz semmi baj - erősködött és megpróbált nyugalmat erőltetni magára, kevés sikerrel. - Hívom a rendőrséget és...

- Sajnálom - vágtam közbe.

- Mi? Mit sajnálsz? Lia! - emelte fel a hangját követelőzően, amikor nem válaszoltam, hallottam hangos zihálását a vonal túlsó végéről. Borzalmasan éreztem magam, amiért ezt teszem vele, de tudtam, hogy mindennél jobban imádta a húgát, belehalt volna, ha történik vele valami. Nem hagyhattam.

- Szeretlek, George - suttogtam, majd mielőtt bármit mondhatott volna, megszakítottam a vonalat.

A mobilt visszasüllyesztettem a táskámba és leintettem az első taxit. - Brighton Road, elég, ha kitesz az utca végén - közöltem a sofőrrel, majd hallgatásba burkolózva igyekeztem felkészíteni magam a rám váró dolgokra. Ideje újra szembenéznem apámmal... de ezúttal végleg.

Alig negyed óra elteltével a taxi megállt a kért helyen. - Megérkeztünk, kis hölgy - fordult hátra a sofőr, mikor a visszapillantóból látta, hogy nem mozdulok.

Nagy nehezen mozgásra bírtam dermedt tagjaim, előkerestem az összeget és kifizettem a viteldíjat, majd kiszálltam és néztem, ahogy a férfi elhajt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utána kiabálok, de végül mégsem tettem. Ezt nekem kell helyrehoznom, nem futamodhatok meg.

Látszott, apámat már csak a bosszú hajtja, ha arra is képes volt, hogy ide, erre a helyre jöjjön, ahol a legvalószínűbb, hogy megtalálják. Minden bizonnyal bekamerázták a házat és a környékét is, ezért a rendőröknek sem tart sokáig ráakadniuk. De én gyorsabb akartam lenni, nem akartam több életet kockáztatni a semmirekellő apám miatt.

Meggyorsítottam a lépteimet és másodperceken belül, már az udvarunk megsárgult gyepét tapostam. Nem hittem, hogy a házba bemerészkedett volna, annyira ő sem volt idióta, tisztában volt vele, hogy ott keresnék legelőször és könnyen sarokba szorítanák... mielőtt véghez vinné a tervét. Ezt igazolta az is, hogy a bejárati ajtót zárva találtam. Ha azt akarta volna, hogy valaki idejöjjön Harriet-ért - márpedig azt akarta - akkor nem nehezítette volna meg a bejutást.

Viszont a házunk mögött, néhány méterre a fák között állt egy régi fészer, amit már évek óta nem használtunk... sőt, ha jobban belegondolok sosem. Épp ezért voltam biztos benne, hogy apám ezt a helyet választotta.

- Carlos! - kiáltottam el magam, amikor néhány méternyire megközelítettem a romos kis házat. Vártam. Eltelt egy perc, de semmi mozgást nem észleltem. Még egyszer próbálkoztam, ezúttal hangosabban, mire lassan kinyílt a fészer ajtaja és elősántikált apám.

Elborzadtam a látványon. Máskor mindig elegáns öltönye most szakadtan és koszosan lógott rajta, arcát több napos borosta takarta és a jobb lábára erősen sántított. Ahogy megmozdult, a zakója alatt megláttam egy jókora vérfoltot és az ing szakadása alól kilátszott a hevenyészett kötés, amely a - valószínűleg általam okozott lőtt sebet - takarta. Arcát kosz és sebek torzították el, tekintetében olyan tébolyultság csillogott, hogy önkéntelenül is hátráltam pár lépést. Ez az ember már nem az apám volt, még csak nem is hasonlított a határozott, rideg férfira, akit egész életemben ismertem.

- Nahát-nahát! Thalia, drága kislányom, a családunk árulója. Már azzal sem tisztelsz meg, hogy apának szólítasz? - Szája undorító mosolyra húzódott, amitől felfordult a gyomrom. Nem értettem, hogy anya hogyan volt képes hozzámenni és szeretni.

- Többé nem tekintelek az apámnak. Nézz magadra, csak egy roncs vagy, aki...

- Lia, Lia, Lia! - emelte fel a kezét, hogy elhallgattasson. - Chh, nem kell a szentbeszéd kislányom! Ezért tartottam tőle, hogy te jössz, a kis barátoddal nem kellett volna így körülményeskednem - sóhajtott, arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, ahogy ránehézkedett sérült lábára. - Na, de rá se ránts, biztos vagyok benne, hogy hamarosan ő is itt lesz, nem igaz?

- Hol van Harriet? - csattantam fel, tudomást sem véve a kérdéséről. Akkor csak beismertem volna, hogy igaza van, George utánam fog jönni, ezt nem tudom megakadályozni. Már átkoztam magam, amiért elmondtam, hogy az üzenetben kapott cím a régi házunké.

- Harriet? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel, majd kis szünetet követően elnevette magát. - Arra a kislányra gondolsz, akitől kölcsönvettem ezt a parkban, amikor a kis barátnőjével sétálgatott? - emelte fel a kezében tartott készüléket, ami kétségtelenül a lányé volt. - Fogalmam sincs - nevetett fel, mire a döbbenettől megmerevedtem. 

- Hazudsz! - ordítottam rá. - Harriet! Harriet, hol vagy? Mit csináltál vele? - léptem közelebb apámhoz készen arra, hogy rárontsak, de egy másodperc múlva már a rám szegezett pisztoly csövével néztem farkasszemet, ami megállásra késztetett.

A helyzet kísértetiesen hasonlított a pár héttel ezelőttire, amikor apám ugyanígy rám szegezte a fegyvert.

- Nézz csak körül! - mutatott körbe visszataszítóan mosolyogva, miközben nekidőlt a fészer ajtajának. A fájdalma kezdte legyűrni, a pisztolyt tartó keze egy pillanatra megingott, de aztán erőt vett magán. - Nincs itt senki, Thalia. Csak te és én.

Ahogy kimondta, tudtam, hogy igaza van. Sikerült átvernie. Harriet tényleg nincs itt, én pedig feleslegesen jöttem el megöletni magam. Mielőtt azon kezdtem volna agyalni, hogy hogyan tudnék meglépni innen, apám hangja térített vissza a valóságba.

- Ó, úgy látom vendégünk érkezett! Remek - intett vidáman a hátam mögé, mire a legrosszabbtól tartva fordultam meg.

Elkéstem.