Twenty-one: Elégtétel

Hai babes!
Ezen a szép, napos délutánon meghoztam a kevésbé szép fejezetet - már, ami a tartalmát illeti. Remélem, azért tetszeni fog, hagyjatok visszajelzést, hogy tudjam, mert örülök minden kis véleménynek és ezúton köszönöm is őket! Jó olvasást! :)

Rosszul voltam, még soha nem éreztem ilyen rosszul magam, mint most. Talán csak az anya halálát követő időszakban.

Néhányszor magamhoz tértem az autóút során, de csak másodpercekre. Magamnál voltam, amikor beraktak a kocsiba, tudtam, hogy JJ vett a karjaiba és vitt el a járműig. Hallottam néhány szófoszlányt, ahogy George sürgeti a másik fiút, hangját felemelve ösztökélte gyorsabb vezetésre. Éreztem, ahogy hátranyúl és többször végigsimít jéghideg kezemen vagy az arcomon, de nem volt annyi életerőm, hogy válaszoljak, még a gondolkodás is fájt.

Percekig magamnál voltam, aztán újra visszasüllyedtem az öntudatlanságba.

Mikor legközelebb felébredtem, puha párnán feküdtem, fehérség és steril környezet vett körül és ahogy a fejemhez nyúltam, egy hatalmas kötést tapogattam ki. Nem tudom, mióta lehettem a kórházban vagy, hogy mit csináltak velem, amíg nem voltam magamnál, de sokkal jobban éreztem magam. A hányinger és szédülés elmúlt, csak a fejem hasogatott még egy kicsit, de ez a már sokkal elviselhetőbb volt.

Aztán eszembe jutott minden. Ricardo, apám, a menekülés.... majd végül George és úgy ültem fel, mint aki egy rémálomból ébred. Megpróbáltam felkelni az ágyból, de a kezembe vezetett csövek megakadályoztak a korlátlan mozgásban, valamint egy kéz nehezedett a vállamra és visszanyomott a párnák közé.

- Nyugalom, ne izgasd magad. Minden rendben, George is jól van - csitított JJ, majd visszaült az ágyam mellett elhelyezett székre.

Egészen eddig észre sem vettem, hogy egyáltalán itt van és most is zavarodottan bámultam rá. Mit keres itt? És ami még furcsább volt, hogy karikás szemeiből és kialvatlan arcáról arra következtettem, hogy elég hosszú ideje ült már az ágyam mellett.

- Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért vagyok itt, közlöm veled, hogy nem önszántamból. George kért meg, hogy maradjak melletted - közölte kissé nyersen, karjait távolságtartóan összefonta a mellkasa előtt és a székben hátradőlve mért végig.

Hát, persze. Gondolhattam volna, hogy George még ilyen állapotában sem feledkezik meg rólam. Nem úgy, mint én. Magamba zuhantam és nem törődtem mással, amit nagyon szégyelltem. Nekem kellett volna a fiúra figyelnem és vigyáznom rá, nem fordítva.

- Hol van? Szeretném látni - kérdeztem csendesen. Nem kellett kimondanom a nevét, JJ így is tökéletesen tisztában lehetett vele, hogy kiről beszélek. Ki másról, ha nem arról a fiúról, akiért még a saját életemet is feláldoztam volna. Ahogy a legjobb barátoméval is megtetettem. Akiért még az apámat is megöltem, csakhogy őt megmenthessem.

- Attól tartok, hogy azt nem lehet.

Micsoda? A válasza megijesztett. Miért nem láthatom George-ot? Az előbb még azt mondta, hogy jól van! Hazudott? Mégis történt volna vele valami?

Újult erővel tört rám a pánik. Levegőért kezdtem kapkodni, még fel is ültem, de hiába, nem jutott oxigén a tüdőmbe, aminek hatására rémülten forgattam a szemem. Megpróbáltam felállni, hátha úgy elmúlna a szörnyű érzés, de a csövek ismét megakadályoztak, ezért megragadtam őket, hogy kitépjem a kezemből, de JJ lefogott és leszorított az ágyra.

Alig fél perc elteltével egy orvos sietett be a szobába, mire JJ hadarva mesélni kezdett neki, hogy hirtelen rosszul lettem. Az idős férfi megnyugtatónak szánt hangon beszélni kezdett hozzám, majd egy injekciós tűt szúrt a könyökhajlatomba.

Kis idő múlva a roham kezdett csillapodni, én pedig ellazultam. Eddig megfeszülő karjaim elernyedtek, ezért JJ óvatosan elengedett és szemét mindvégig rajtam tartva, lassan visszaereszkedett a székre.

- Jobban érzi magát, Miss Artmenson? - kérdezte a doktor, mire elkaptam a tekintetem a mellettem ülő fiúról és az orvosra néztem.

- Igen - A hangom gyenge volt, erőtlen, mintha több órát rohantam volna megállás nélkül. - Mi történt velem? - tudakoltam, még mindig volt bennem némi ijedtség az előbb történtek miatt.

- Nyugodjon meg, semmi szokatlan nincs az ilyen esetekben. Egy egyszerű pánik-roham jelentkezett magánál. Ez normális egy ilyen trauma után - magyarázta az orvos készségesen. - Most már minden rendben lesz, nem kell aggódnia. A fiatalember itt marad magával és értesít, ha bármi gond van - biccentett mosolyogva JJ felé, majd elhagyta a helyiséget.

- Biztosan jól vagy? - hajolt előre JJ és a térdére támaszkodva, továbbra is ellenségesen vizslatott. Egy bólintással feleltem és fejemet oldalra fordítva néztem rá.

- Túlélem. De miért van bekötve a fejem? - tudakoltam kissé értetlenül és újra megtapogattam a fejem köré tekert anyagot.

- A doki azt mondta, hogy valamibe csúnyán beverhetted a fejed és eléggé súlyos agyrázkódásod volt. Emiatt szédültél és a rosszullétet is ez okozta.

- Meddig voltam eszméletlen? - tettem fel a következő kérdésemet, amint az előzőre választ kaptam. JJ-ről lerítt, hogy nem szívesen beszélget velem, de ha már itt volt, meg akartam tudni minden lehetséges információt.

- Nem sokáig. Tegnap késő este értünk be, szóval körülbelül egy napig, talán pár órával több - válaszolt kicsit elgondolkozva.

A következő kérdés előtt haboztam, nem tudtam eldönteni, hogy feltegyem-e vagy sem. Tartottam JJ reakciójától és a választól is, amit kapni fogok. Ha egyáltalán hajlandó lesz válaszolni. - Azt mondtad nem láthatom - ismételtem meg végül bevezetésként, amit alig néhány perccel ezelőtt mondott. Nem szólt semmit, csak nézett rám továbbra is. - Miért? - A kérdésem kicsit követelőzőbbre sikerült, mint szerettem volna és ez neki is szemet szúrt.

- Örülnék, ha nem emelnéd fel a hangod velem szemben, mivel én hoztalak el onnan és most akár a börtönben is csücsülhetnél. Mindössze csak George miatt vagy még itt, nem az én jóindulatomból - jegyezte meg JJ dühösen. Az már nyilvánvaló volt, hogy nem kedvel, de hogy ennyire gyűlöl, az megdöbbentett. - Önző vagy, hogy még így is utána kérdezősködsz és nem hagyod, hogy továbblépjen!

- Nézd! Tudom, hogy hibáztam, amikor követtem apám utasításait. Gyáva voltam, attól féltem, hogy ha nem azt teszem, amit mond, akkor megöl, évekig így éltem, attól tartva, hogy ha valamiben is ellenkezem, az lesz az utolsó dolog, amit életemben tettem. De aztán láttam, ahogy a két embere összeveri George-ot és többé már nem az érdekelt, hogy mi lesz velem, nem magamat féltettem. Csak meg akartam menteni George-ot és emiatt meghalt a legjobb barátom, úgyhogy mondj rám bármit, de azt ne, hogy önző vagyok! -  vágtam vissza én is hasonló hangnemben, mint ahogy ő beszélt velem.

Néhány másodpercig csak nézett rám, majd megenyhülni látszott a tekintete és sóhajtva túrt bele a hajába. - Itt van vele a családja - közölte velem, mire a gyomrom görcsbe ugrott. Bele sem gondoltam, hogy valószínűleg mind idejöttek, amikor megtudták, hogy George előkerült. - Óriási a felhajtás, a kórház környéke tele van fotósokkal és riporterekkel, mindenki a történtekről akar tudni. Mint mondtam, George jól van, még kicsit kába a fájdalomcsillapítóktól, de egyébként kutya baja. Ő is látni akart téged, de nem engedték neki, amit meg is értek - vetett rám egy jelentőségteljes, ugyanakkor elítélő pillantást.

Nem kellett megkérdeznem, hogy ki tiltotta meg neki, hogy találkozzon velem. Számítanom kellett volna rá, hogy a családja nem fog neki hinni, bármit is mondott nekik rólam. Ők csak egy dolgot akartak: Rács mögött látni azokat az emberek, akik ezt tették a fiukkal. Mivel apám és az emberei meghaltak, valamint Ric is életét vesztette, ezért egyetlen ember maradt, akin még elégtételt vehettek.

Én.