Twenty-six: Lehetne ennél tökéletesebb?

Hola!
Ha hiszitek, ha nem, időben érkeztem! :D Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! :)

Alig vártam, hogy kiszabaduljak a tárgyalóteremből. Szinte futva tettem meg az utat az ajtóig, majd mikor kiértem, a folyosó falának döntöttem a hátam és tenyeremet a homlokomra tapasztottam. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy felmentettek. Az ájulás szélén álltam, de hatalmas kő gördült le a mellkasomról. Végre vége volt.

Ahogy megláttam George-ot kilépni a teremből, gondolkozás nélkül mozdultam felé és a karjába vetettem magam. Szorosan öleltem, arcomat a mellkasába fúrtam és sírni kezdtem, de ezek örömkönnyek voltak. Most már nem létezett semmi más, csak ő és én.

- Sajnálom, é-én nem akartalak megbántani - tört ki belőlem el-elakadó lélegzettel és kézfejemmel töröltem le a könnyeimet.

- Nem, én sajnálom - rázta a fejét tagadóan George, miközben elkapta a kezem és egy finom puszit adott a tenyerembe. - Tudtam, hogy feszült vagy, oda kellett volna figyelnem, de most már túl vagyunk rajta. Menjünk haza - ölelt át fél karral és édesanyja mögött haladva, a kijárat felé indultunk.

Amint kiértünk, automatikusan indultam volna az autó felé, ami idehozott, de George karja megakadályozott és jót mosolyogva értetlen arcomon, a másik irányba húzott. - Ne butáskodj, már nincs szükség arra, hogy külön menjünk. Na, gyere - noszogatott, de én lecövekeltem és tiltakozva ráztam a fejem.

- Én nem... szóval, mi lesz, ha meglát egy rajongó? Rögtön elindul a pletyka és...

- Szépségem, látsz itt valahol is egy rajongót? - tárta szét a kezét és látványosan körbefordult. - Hahó, itt George Shelley a Union J-ből! Mindenki jól hall? - kiáltotta el magát, amitől megállt bennem az ütő.

- Megőrültél? - léptem hozzá közelebb és a szájára tapasztottam a kezem, hogy elhallgattassam. - George, fogd be, ez egyáltalán nem vicces! - csattantam fel, a fiú is érzékelte a hangomban az indulatot, mert elhallgatott, mire leeresztettem a kezem és fejemet rázva, hitetlenkedve meredtem rá. Mellesleg még Toni is rosszallóan ingatta a fejét fia felelőtlenségén.

- Látod? - mutatott körbe vigyorogva a barátom és a legkevésbé sem tűnt bűnbánónak. - Senkit nem érdekel, hogy éppen itt állok, úgyhogy nyugodj meg és menjünk, még dolgunk van ma - kacsintott rám, mire összevontam a szemöldököm. Nem szólt semmit, csak kezét a derekamra simította és az autó felé tolt. Tudtam, hogy semmit nem fog elárulni, ezért finoman megvontam a vállam és hagytam, hogy tovább vezessen.

Körülbelül negyed óra múlva Toni lassított, majd megállt egy számomra ismeretlen lakás előtt. George szó nélkül kipattant a kocsiból, de amikor követni akartam, visszanyomta a kocsiajtót, vigyorogva rázta a fejét és jelentőségteljesen anyukájára nézett.

- Még el kell intéznie valamit - fordult hátra Toni széles mosollyal, miközben George elindult és hagyta, hogy az édesanyja magyarázza el a helyzetet. - Mi most hazamegyünk, szerintem te is szeretnél már megszabadulni ezektől a ruháktól - célzott a szűk, fekete szoknyára és a fehér, szatén ingre. Csak bólintottam, de szemem még mindig a fiút követte, aki éppen most tűnt el az ajtó mögött. - Majd később mi is csatlakozunk hozzá - nyugtatott meg a nő kedvesen, aztán indított és elhajtottunk.

Apró sóhajjal dőltem hátra az ülésben és némaságba burkolózva tettük meg a hazafelé - illetve, a Shelley család otthona felé - vezető utat. Az elmúlt egy hétben csak egyszer jártam náluk, akkor is rövid ideig és, bár ők szerették volna, hogy otthon érezzem magam, mégis kicsit idegen volt az egyébként családias ház és a meleg fogadtatás. George testvérei valósággal elvarázsoltak és végtelenül örültem, amikor az édesapja is mosolyogva fogadott.

Úgy tűnt, ők hajlandóak voltak semmisnek venni a múltban történteket, nekem azonban nagyobb gondot okozott, hogy elfelejtsem, mit tettem. Óriási megfelelési kényszer volt bennem, George családja azonban teljesen természetesen viselkedett, aminek hála, nekem is sikerült kicsit feloldódnom és rájönnöm, hogy ők tényleg nem hibáztatnak engem a történtekért, valamint azt akarják, hogy tiszta lappal induljon a kapcsolatunk.

Toni mögött beléptem a házba, ami a megszokott gyerekzsivajt árasztotta magából. A bejárati ajtó csukódására mindenki megjelent és egyszerre kezdett beszélni. Azt sem tudtam merre figyeljek, aztán Harriet megragadta a kezem és magával húzott az emeletre.

- Anya felhívott, miután vége lett a tárgyalásnak. Úgy örülök, hogy felmentettek! - fordult felém, miután becsukta a szobája ajtaját és szorosan megölelt, amit örömmel viszonoztam. Talán az ő reakciójától tartottam a legjobban és őszintén meglepett, hogy milyen barátságosan viselkedett velem az első perctől fogva és nagyon jól kijöttünk egymással.

- Én is - motyogtam, mikor elhúzódtam, de az arcomon végigfutó mosoly őszinte volt.

- Most pedig - csapta össze a tenyerét a lány, majd hátrált pár lépést és csípőre tett kézzel, alaposan végignézett rajtam. -, szépen kicsinosítalak!

- Tessék? - vontam fel a szemöldököm értetlenkedve. - Kicsinosítani, mire? - Az arcomról leolvashatta a csodálkozást, mert intett, hogy üljek le az ágyára. Úgy tettem, ahogy kért és lehuppantam a puha matracra.

- Nem árulhatok el sok mindent, de gondolom, azt már sejted, hogy George valami meglepetéssel készül neked, viszont arra kért, hogy csak a legszükségesebb dolgokba avassalak be, szóval - visszafordult a szekrényhez, ahol eddig kutakodott. Rövid hezitálás után kiemelt egy halvány rózsaszín ruhát, majd elém tartotta és bólogatni kezdett. - Tökéletes. George nem jut majd szóhoz.

Ezután kénytelen voltam belegyezni, hogy ma már másodjára sminkeljen ki, öltöztessen fel és csinálja meg a hajamat. Izgatottsággal vegyes feszültség keveredett bennem, ahogy álltam a tükör előtt és magamat szemléltem. Véleményem szerint a ruha egyáltalán nem állt jól és rövid is volt, de Harriet félbeszakította a panaszáradatom, majd vigyorogva közölte, hogy lélegzetelállító vagyok és George ki fog készülni, ha meglát.

A család többi tagja és a lány véleményét osztotta, amikor magassarkúmban lebotladoztam a földszintre és Harriet bevonszolt a nappaliba, hogy mindenki megnézhesse a "mesterművét". Toni a szája elé kapta a kezét és elérzékenyülve szorongatta a férje kezét, amivel sikerült zavarba hoznia, a többiek dicséretei pedig csak fokozták az érzést.

Újra Toni töltötte be a sofőr szerepét és az út alatt próbáltam finoman kérdezősködni, de átlátott a viselkedésemen. Csak titokzatosan mosolygott és mindössze annyit volt hajlandó mondani, hogy George még sosem csinált ilyet és, hogy szerinte nagyon fog tetszeni. Régi ismerősként üdvözöltem gyomromban a szorítást, de ez most a kellemes idegesség volt, nem pedig a félelemből fakadó.

George édesanyja ott parkolt le, ahol pár órával ezelőtt George-ot kitettük. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez valószínűleg George lakása, de nem tettem fel a kérdést, hiszen pár percen belül úgyis megtudom és egyébként is - Toni a világért sem árulta volna el.

- Menj csak, George már vár - bökött fejével az ajtó felé, amikor kiszálltam a kocsiból és tanácstalanul megálltam a jármű mellett. - És érezzétek jól magatokat! - integetett búcsúzóul, majd beindította az autót és pillanatokon belül már ott sem volt.

Vettem egy mély levegőt, majd megfordultam és felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Egy rövid csengetést követően megpróbáltam rendezni a vonásaim, hogy ne nézzek ki túl rémültnek... Még éppen időben, mivel az ajtó túloldaláról átszűrődő halk csörgést követően ott állt előttem George teljes életnagyságban, ajkain egy kisfiús mosollyal, mire a lábaim megremegtek.

Lehetne ennél tökéletesebb?