Twenty-three: Színtiszta szeretet

Sziasztok! :)
Hát igen, ismét késtem a résszel, "jó" szokásomhoz híven. Remélem nem haragszotok nagyon! :D Egyre közeledünk a történet végéhez és egyre jobban kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni. Tetszik a történet alakulása? Szeretnétek, hogy Thalia és George együtt maradjanak? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért örülnék, néhány kommentnek! :)
Nem is húzom tovább az időt, köszönök minden visszajelzést és egyebet, jó olvasást! X

Mióta George közölte, hogy a szülei szeretnének találkozni velem, képtelen voltam lehiggadni. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mi fog történni, amikor szemtől-szemben állunk. Tartottam az utálkozó és lenéző pillantásuktól, az undortól, ami az arcukra kiül, amint megpillantanak, de legfőképp attól, hogy meglátom rajtuk azt, hogy úgy gondolják, én nem vagyok elég jó a fiuknak. Nem érek fel hozzá. Nem vagyok méltó Georgehoz.

Ezek és még ennél is rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy vészesen közeledett a perc, amikor szembe kell néznem velük. Még George hátamat simogató keze és fülembe suttogott szavai sem tudtak megnyugtatni. Minden az ajtóm előtt elhaladó lépésre felkaptam a fejem és feszülten tördeltem az ujjaimat.

- Ne idegeskedj, Thalia! Hidd el, anyáék megértették és elfogadták, hogy miért tetted azt, amit és biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak! Csak add önmagad és nem lesz baj - ismételte el sokadjára is George és kissé bosszúsan nyúlt a kezem után, hogy megállítson, de nem hatottak rám a szavai.

Az órák úgy teltek el, mintha nem is lettek volna és eljött a négy óra, ami a látogatási idő kezdetét jelentette. George szülei úgy tervezték, hogy ezúttal a gyerekek nélkül, csak ketten jönnek be. Érthető, hogy nem akarják még ennél is jobban megijeszteni és összezavarni őket. Éppen csak pár perccel múlt négy, amikor George mobilja megcsörrent. Pontosak voltak.

- Ezt most... - nézett rám George, de inkább elharapta a mondat végét és felmutatta a készüléket, mire fásultan bólintottam és engedtem, hogy kimásszon mellőlem.

Mikor elhagyta a szobát, feljebb csúsztam és megkíséreltem rendbe hozni a külsőm, de egyedül annyit tudtam tenni, hogy hajamat átfésültem az ujjaimmal. A ruháimat és a mobilomat már akkor elvették, mikor behoztak, JJ elmondása szerint bizonyítékként fogják használni, így most kénytelen voltam a kórházi köntösben, fésületlenül, nyúzottan és bekötött fejjel fogadni George szüleit.

Hogy tegyek valamit a remegő kezeimmel, lesimítottam az ágytakarót, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúltam és ittam pár korty vizet, bár egyáltalán nem éreztem szomjasnak magam. A kórteremben halálos csend uralkodott, csak az óra mutatójának halk ketyegése és a folyosóról beszűrődő beszédfoszlányok törték meg a nyomasztó csendet.

Egyedül maradtam, de mégsem felügyelet nélkül. JJ-nek muszáj volt hazamennie, hisz várták a kötelességei, a barátnője és a kisfia, nem játszhatott tovább testőrt mellettem. A távozását követően berendeltek mellém egy őrt, de legalább azt megengedték, hogy a szobában egyedül maradhassak, így most a rám vigyázó férfi a folyosóról ellenőrzött. Néha láttam, ahogy elsétál az ajtó előtt, vagy elkaptam pár szót, amikor telefonált, de ezen kívül nem lépett velem kapcsolatba.

Ennek örültem, nem akartam arra gondolni, mi vár rám, ha kikerülök a kórházból. George minden kétség nélkül kijelentette, hogy egész biztosan felmentenek a vádak alól, hisz kényszer hatására cselekedtem. Viszont bármennyire is volt optimista a fiú, én annál inkább kételkedtem benne, hogy ez valóban így lesz. Túl sok minden szólt ellenem. És csak egyvalaki mellettem... de George jelentette számomra azt a kis reményt, amibe még kapaszkodhattam.

A gondolataimból az ajtó nyitódása rángatott vissza. A riadtság újra visszatért, ahogy belegondoltam, most mi következik. George előreengedte az édesanyját, majd ő is követte, egyenesen az ágyam mellé lépett és biztató mosollyal kulcsolta össze az ujjainkat.

- Anya, ő itt Thalia. Lia, ő az édesanyám, Toni Harris - mutatott be minket egymásnak és sugárzó arccal nézett az ajtóban álldogáló nőre, miközben még mindig a kezem fogta. Csodálkoztam, hogy az arca nem mutatott semmi érzelmet, mivel olyan erővel szorongattam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Jó napot! - A hangom a szokásosnál jóval magasabban csengett és majdnem elcsuklott az izgalomtól. Szorongva néztem az asszonyra, aki száját összeszorítva, mozdulatlanul és némán állt. Egyre jobban elbizonytalanodtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy ez volt a lehető legrosszabb ötlet. George édesanyja egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha bármiféle jóindulatot táplálna irányomba.

Aztán, amikor már azt hittem, hogy megfordul és szó nélkül elhagyja a kórtermet, megindult előre, majd az ágyam mellé lépett és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad a fiamat - suttogta a fülembe, válla rázkódott a sírástól. Megdermedtem, egy pillanatra lehunytam a szememet, annyira váratlanul ért a nő érzelmi kitörése. Aztán lassan magamhoz tértem, kihúztam a kezem George ujjai közül és sután visszaöleltem Toni-t, miközben döbbenten felnéztem a mellettünk álló fiúra.

George elvigyorodott, majd az ajtóra mutatott és tett néhány lépést hátrafelé, mire megráztam a fejem, de nem hallgatott rám és pár pillanat múlva csukódott mögötte az ajtó. A zajra Toni is felkapta a fejét és úgy tűnt, mintha csak George távozásával ébredt volna rá, mit is csinált az előbb. Elhúzódott tőlem és kerülte a pillantásom, helyette a táskájában kutakodott zsebkendő után. Olyan volt, mintha szégyellné magát, amiért kimutatta az érzelmeit és miután kisvártatva megszólalt, bebizonyosodott, hogy jól gondoltam.

- Ne haragudj, amiért kiborultam. Egyszerűen... ahogy megláttalak, eszembe jutott az utóbbi pár nap és minden, amit George elmondott - magyarázkodott, miközben próbálta eltüntetni a sírás nyomait arcáról.

- Ne! - tiltakoztam hevesen, mire kérdőn emelte rám pillantását. Elpirultam és immáron halkabban és félénkebben folytattam. - Úgy értem, nekem kell bocsánatot kérnem. Tudom, hogy ez semmit nem old meg és nem kárpótolja magát...

- Kérlek! - tette kezét az enyémre és halványan elmosolyodott. - Tegezz csak nyugodtan!

Visszafogottan bólintottam, majd egy nagy levegővételt követően újra belefogtam. - Szóval, egy bocsánatkérés nem fogja elfeledtetni az elmúlt napok fájdalmát és bizonytalanságát, de borzasztóan sajnálom, amit tettem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire gyűlölöm magam emiatt - Gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet, de felesleges volt, gyors ütemben követte a többi.

Arra eszméltem fel, hogy arcomat a tenyerembe temetve zokogok, miközben éreztem, hogy Toni karjai körém fonódnak. - Felejtsük el, rendben? Ami történt, megtörtént, nem tehetünk ellene semmit, kár emiatt emésztenünk magunkat. Egyébként is, sokat beszélgettünk George-al. Elmondta, hogy édesapád kényszerített erre és bátor vagy, hogy végül mégis szembeszálltál vele. Más, jóval bátrabb és erősebb emberek sem biztos, hogy meg merték volna ezt tenni. Mi nem ítélünk el, ezt tudnod kell.

Jól estek a szavai, ezt hallva óriási kő esett le a vállamról. Azt hittem, hogy utálni fognak, ehelyett éppen George édesanyja vigasztal, ezt álmomban sem gondoltam volna. - Köszönöm - szipogtam, mire Toni bátorítóan megszorította jéghideg ujjaimat.

- Csak egyet szeretnék tudni - komolyodott el és mélyen a szemembe nézett. - Szereted a fiamat?

Egy másodpercig sem késlekedtem. - Az életemnél is jobban - válaszoltam eltökélten és tartottam a szemkontaktust az asszonnyal. Semmiben sem voltam még ilyen biztos, mint abban, hogy amit George iránt érzek, az hamisítatlan és színtiszta szeretet. Csupán egyetlen egy olyan ember volt rajta kívül, akit valaha ugyanennyire, ilyen ragaszkodással szerettem. Anya.

Toni szélesen elmosolyodott, ez volt a legőszintébb mosoly, amit eddig kaptam tőle. Tisztában voltam vele, hogy sokat kell még tennem, amíg sikerül teljesen elnyernem a bizalmát, de úgy éreztem, hogy végre, először életemben, ráléptem a helyes útra. - Bátor lány vagy, Thalia. Örülök, hogy a családunk tagja lettél. És mindent meg fogunk tenni, hogy ez így is maradjon.