Twenty-two: Kísért a múlt

Ha azt mondanám, hogy nem érintett rosszul, amit JJ-től hallottam, akkor hazudnék. Kétségbeestem, féltem, rettegtem, hogy az utolsó embert is elveszítem, aki fontos nekem.

JJ egész nap velem maradt, el sem mozdult mellőlem. Nem értettem, miért teszi ezt, hiszen jóformán éreztem a levegőben terjedő feszültséget. Egyáltalán nem akart itt lenni, ki nem állhatott engem, de George kedvéért mégis megtette.

-Nyugodtan menj haza, nem kell bébiszittert játszanod. Én megleszek egyedül is - ajánlottam fel a fiúnak, próbáltam kedves hangnemet megütni, miután nem bírtam tovább nézni, hogy látványosan unatkozik mellettem.

- Nagyon figyelmes vagy - jegyezte meg ironikusan, majd elnyomott egy ásítást. -, de nem lehet. Megígértem Georgenak, hogy itt maradok.

- Megértem, hogy George a barátod és megteszed neki, amire kért, de mindketten tudjuk, hogy gyűlölsz engem, amiért részt vettem az elrablásában. Nem kell elviselned a jelenlétem és egyébként is, egy kis magány jól jönne.

JJ felsóhajtott és fáradtan dörzsölte meg az arcát. - Látom, nem érted. Figyelj Thalia, én nem gyűlöllek. Nem kedvellek? Talán így van és szerintem számodra is egyértelmű, hogy miért. Hibásnak tartalak? Igen, de tudnod kell, hogy hálás is vagyok, hogy élve kihoztad onnan George-ot. De ha én innen most elmegyek, helyettem egy őr fog jönni, aki csak azért nincs még itt, mert George kérésére felajánlottam, hogy majd én vigyázok rád és nehezen bár, de ebbe belement a rendőrség is - tájékoztatott és most először történt meg az, hogy önszántából egy percnél többet beszélt hozzám. Sőt, a hangjában egy cseppnyi együttérzést is felfedezni véltem, ez viszont - bármennyire is meglepett -, nem tudta elfeledtetni velem azt, hogy miről is volt szó éppen.

A fiú szavai csak lassanként jutottak el a tudatomig. Rendőrség? Őr? Tehát JJ azért van itt, hogy őrizzen engem? Egész végig azt hittem, csak George figyelmességének köszönhetően maradt velem, ő pedig jó barátként eleget tett a kérésnek, de most hirtelen minden apró részlet kitisztult, értelmet nyert. A szemükben, mindenki szemében én gyanúsított vagyok. Tettestárs.

- Ugyan mitől tartanak? Hogy kiszököm a kórházi köntösömben, egy hatalmas kötéssel a fejemen és egy tucat csővel a karomban? És amúgy is... hová mehetnék? - nevettem fel keserűen, bár semmi vicceset nem találtam a dologban. Amit mondtam, az színtiszta igazság volt. Nem volt már otthonom, abba a házba többé semmiképp nem tettem volna be a lábam.

- Én csak azt teszem, amit mondtak. Ha jobban leszel, megkezdődnek a tárgyalások, a bíróság elé kell állnod és vallomást tenni, valamint tanúskodni apád ellen.

Csak megtörten bólintottam, aztán hátat fordítottam JJ-nek és fejemet a párnába fúrtam. Nem akartam többet hallani, amit most elmondott épp elég volt, hogy tudjam: ebből én sehogy sem fogok kikerülni. Mivel nincs senki más George-on és rajtam kívül, aki tudja, hogy mi történt ott, akkor a háznál, ezért az én szavam van mindenkié ellen. Nyilvánvaló, hogy nem nekem fognak hinni, már csak azért sem, mert a lánya vagyok annak az embernek, aki elrabolta George-ot.

Sírni akartam, szabadjára engedni a könnyeimet, de az idősebb fiú előtt feszélyezve éreztem magam. - JJ - szólítottam meg, de nem változtattam a helyzetemen, továbbra is háttal voltam neki. - Megtennéd, hogy magamra hagysz? Csak egy kis időre. Elég, ha csak a folyosóra mész, ígérem, hogy addig nem fogok kiszökni az ablakon át - siettem a folytatással, mielőtt tiltakozhatott volna.

- Persze - mormolta rövid tétovázás után, aztán csak az ajtó csukódását hallottam, amint JJ távozott a szobából.

Végre sírhattam volna, szem- és fültanúk nélkül, de most mégsem voltam rá képes. Csak feküdtem száraz szemekkel, bámultam a fehér falat és idegesen gyűrögettem a takaró szélét. Azt mondtam egyedül akarok lenni, viszont alighogy JJ kitette a lábát, mardosni kezdett a magány érzése, mi több, egyenesen megijesztett, hogy senki nincs mellettem. Ugyanúgy, ahogy egész életemben.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi idő telhetett el, amikor újra nyitódott az ajtó. Mióta behoztak teljesen elvesztettem az időérzékem, de valószínűleg JJ eleget várakozhatott már, hogy megunja a folyosón üldögélést és visszajöjjön. Hallottam a cipője talpának súrlódását, ahogy közeledett, aztán csend lett, végül pedig egy tenyér simult a derekamra, ami kétségkívül nem JJ-é volt.

- Hogy vagy, szépségem? - Az ismerős hang hallatán felgyorsult a pulzusom és pillanatok alatt fordultam meg. George akkora már az ágyamon ült és úgy helyezkedett, hogy a karjaiba húzhasson. Arcomat a mellkasához nyomtam és olyan szorosan simultam hozzá, mintha az életem múlna rajta.

- George! Már azt hittem, hogy...

- Shh, nem mondd ki! Tudom és sajnálom, de a szüleimet elég hosszú ideig tartott meggyőznöm - magyarázta, miközben tenyerébe fogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.

- Meggyőzni, miről? - suttogtam és nem néztem a fiúra, inkább az ajtó irányába meredtem.

- Hogy te nem tehetsz semmiről - kezdte és egy puszit adott a fejem búbjára. -, hogy segítenünk kell neked - folytatta és most az arcomra nyomta az ajkait. - és, hogy neked mellettem a helyed.

- Tényleg? - nyögtem ki nehézkesen, a torkom összeszorult.

- Thalia... szeretlek és ezen sem a bíróság, sem JJ, de még a szüleim sem tudnak változtatni - duruzsolta George a fülembe, aztán az állam alá nyúlt és fejemet megemelve, egy rövid, de annál sokatmondóbb csókot lehelt a számra.

A szavaira könnybe lábadt a szemem. Kimondta, hogy szeret. Nem hittem volna, hogy azok után, amiket apám tett vele és amiben én is részt vettem, még így is el bírja vonatkoztatni ezeket a dolgokat az irántam táplált érzelmeitől. Elképedtem, hogy képes volt miattam ellentmondani a szüleinek, ugyanakkor nagyon jól esett, hogy kiállt értem.

- Mellesleg - George játékos hangja térített vissza a jelenbe. Kíváncsian néztem rá, ahogy somolyogva játszott az egyik hajtincsemmel, majd felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézve folytatta. -, annyit beszéltem már rólad és - tekintve, hogy az utóbbi hetekben igen nagy szerepet játszottál az életemben -, ezért a szüleim mindenképpen szeretnének megismerni téged.

Az utolsó szavak elhangzása után a szobában megfagyott a levegő. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a csokoládébarna szempártól, így könnyedén kiolvashatta az enyémben felbukkanó pánikszerű félelmet. Éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér és ijedt grimaszba rándul, kezeim az ölembe hullottak, jóformán kisebb sokkot kaptam.

George nem gondolta ezt át. Rémálmaim listájának előkelő helyén szerepelt, hogy a szüleinek a szemébe nézzek azok után, amit a fiukkal műveltem. És most nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem George-ot, hiszen a családja sosem fogadna el engem.

A múltam örökké kísérteni fog.