Twenty-four: Itt az idő

Hi pretties!

Szóval, hoztam a következő részt - persze  egy nap késéssel, szokásomhoz híven -, de hoztam! :D Ez inkább amolyan felvezető rész, nem is nagyon van benne... sőt egyáltalán nincs benne párbeszéd, de remélem, azért tetszeni fog! Jó olvasást! :) X

 A következő napok történései egy nagy, kusza és legfőképp értelmetlen foltként maradtak meg az elmémben.

Még két napot kellett a kórházban töltenem, de azt is csak amiatt, mert George és Toni mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy alaposan vizsgáljanak ki, mielőtt kiengednének. Ezt az időt legfőképp alvással töltöttem, kivéve, mikor George meglátogatott. Olyankor beszélgettünk - legtöbbször a rám váró dolgokról -, vagy csak szótlanul feküdtünk, egymást ölelve. George szentül meg volt győződve arról, hogy minden rendben lesz a tárgyaláson, én viszont már annál kevésbé, ezért kihasználtam azt a kis időt, amit még vele tölthetek, hiszen nem tudtam, mi következik ezután.

Amikor az orvos végre közölte, hogy makkegészséges vagyok és végre hazamehetek, szinte repestem az örömtől, hogy nem kell tovább a - számomra - rideg és barátságtalan kórteremben töltenem a napjaimat. Aztán eszembe jutott, hogy nincs többé olyan, hogy haza. Nincs hova mennem és amikor ezt közöltem George-al, jóformán végig sem hallgatott, azonnal kijelentette, hogy - a pletykák és híresztelések elkerülése végett - a tárgyalások befejeztéig egy szállodában fogok lakni, azután pedig vele együtt, a belvárosi lakásában.

Viszont úgy látszott, túl sok jó dolog történt velem, ami törvényszerűen vonzotta az utána következő rosszat. Alig egy napja hagytam csak el a kórházat, amikor felkeresett a rendőrség. Fogalmam sem volt, hogy mit akartak, hiszen a bíróság tájékoztatott róla, hogy csak egy hét múlva kerül sor a tárgyalásomra, azt hittem, addig békén hagynak. Természetesen az engem vigyázó férfi még mindig velem volt és árnyékként követett mindenhová, de ezt még el tudtam viselni. Ám, ha be akarnak vinni... Csakhogy nem erről volt szó, teljesen más miatt jöttek. Villámcsapásként ért a hír, mikor közölték velem, hogy a házunknál csak három holttestet azonosítottak, holott én és George is négy halottat említettünk.

Az apám eltűnt.

Amint ezt meghallottam, újra rám tört a pánikroham, ami már egy ideje nem jelentkezett. Ha nem találták ott, az azt jelentette, hogy nem halt meg, nem végeztem elég alapos munkát. Csak reménykedhettem abban, hogy sikerült úgy megsebesítenem, hogy mielőtt meghalt, még valameddig eljutott. A rendőrök ugyan átfésülték a környéket és nem találtak semmi arra utaló nyomot, hogy valaki sérülten menekült volna, hiába bizonygattam, hogy két lövést is leadtam.

Így újra magamba zuhantam. Bezárkóztam a szállodai szobámba, naphosszat csak sírtam és halálfélelmem volt, de nem magam miatt. Nem azért féltem, hogy apám rám talál és végez velem. Tudtam, hogy ha valóban túlélte, bosszút akar majd állni, de nem engem akar majd megölni, hanem egy olyan embert választ, akinek az elvesztése jobban fájna, mintha engem nyírna ki. George lesz a célpontja, hisz tisztában van vele, hogy ha a fiút támadja, azzal sokkal nagyobb fájdalmat tud nekem okozni.

Ami viszont feldühített, hogy hiába figyelmeztettem George-ot, kértem, végül könyörögtem neki, hogy ne keressen és maradjon biztos helyen, ahol apám nem tud a közelébe férkőzni, ő nem hallgatott rám. Úgy gondolta, hogy még apám sem annyira őrült, hogy egy zsúfolt utcán, vagy éppen egy emberekkel teli szállodában fog ránk támadni, főleg úgy, hogy országos körözést adtak ki ellene. Én viszont ismertem apámat annyira, hogy tudjam, nem riad vissza ettől sem. Elvesztett mindent, már nem éltette más, csak a bosszú. Ezért pedig mindent el fog követni, nem számít, hogy mibe kerül.

A tárgyalásig hátralevő egy hét, olyan gyorsan repült el, mintha nem is lett volna, holott sokkal több minden történt, mint amit a legyengült szervezetem ép ésszel el tudott volna viselni. Szerencsére George és a családja mindenben támogatott, csak ők tartották bennem a lelket, amikor éjjelenként sikítva, izzadságban fürödve ébredtem egy újabb rémálomból.

Toni tényleg betartotta a szavát és minden erejével azon volt, hogy felmentsenek a vádak alól. Mint kiderült, emberrablásban való bűnrészeséggel vádolnak, ami akár két év szabadságvesztéssel is járhat, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. És nem csak én voltam ezzel így. Shelleyék ez alatt a pár nap alatt is többet tettek értem, mint amit én egész életemben tudnék, hogy megháláljam ezt nekik.

A család London egyik legjobb ügyvédjét fogadta fel a védelmemben és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy a nyilvánosság előtt semmiképpen se derüljön ki, hogy nekem is közöm van George elrablásához. Már így is tele volt ezzel a sajtó, megpróbálták a legkisebb részleteket is kicsikarni az ügyről és félő volt, hogyha a banda rajongói megtudták volna a kilétemet és, hogy ennek ellenére mégis együtt vagyok George-al, teljesen felbőszültek volna, még egy általam indított gyűlölködő "hadjáratot" sem tartottam lehetetlennek.

Végül eljött a nap, amikor a bíróság elé kellett állnom. Már ébredés óta feszült voltam és ezt még az sem tudta oldani, mikor Toni és Harriet beállítottak a szobámba, ruhákkal, sminkkel és minden olyan holmival felszerelkezve, amivel előhozhatják a legjobb formámat; mondván, a megjelenés az egyik legfontosabb dolog.

Belebújtam az egyszerű, fekete-fehér kosztümbe, majd hagytam, hogy leültessenek és kezelésbe vegyék a hajam, valamint az arcom. A két nő - ha lehetséges -, még pozitívabban állt hozzá a helyzethez, mint George. Csendben hallgattam a csevegésüket, csak néha szúrtam közbe egy-két szót, azt is csak akkor, ha kérdeztek valamit. A gyomrom görcsben állt és élből utasítottam el a reggeli gondolatát, mikor George húga emlékeztetett rá, hogy még nem is ettem semmit. Egy falat sem ment volna le a torkomon anélkül, hogy viszont ne láttam volna, azt pedig szerettem volna elkerülni.

Ezért egy kávét követően elhagytam a hotelszobát, majd a mellém lépő férfi kíséretében lesétáltam a szálloda elé, ahol már ott várakozott az értem küldött kocsi. Beszálltam és arrébb csúsztam a fekete bőrülésen, hogy a mellém rendelt őr is helyet foglalhasson. Mindenki jobb ötletnek tartotta, ha George és én külön érkezünk a tárgyalásra, elővigyázatosságból, mivel a fiú így is, a kelleténél nagyobb feltűnést fog kelteni.

Amint megérkeztünk a bíróság épülete elé, kicsit fellélegeztem, hogy nem vártak mindenre elszánt sajtósok és feldühödött rajongók, ami azt jelentette, hogy a Shelleyék, a menedzsment és a rendőrség is jó munkát végzett és semmi nem szivárgott ki a nyilvánosság elé.

A férfi - időközben megtudtam, hogy Brandon a neve - kisegített a kocsiból, majd ujjait körülfonta a felkaromon és bevezetett az épületbe. Rutinosan lépkedett, pontosan tudta, hogy merre kell mennünk, kissé sietősebbre is vette a tempót, ami viszont nem igazán tetszett. Túl hamar értünk a sötétbarna tölgyfaajtó elé, ami mögött a tárgyalótermet sejtettem. A torkomban gombóc keletkezett, a szívem kétszeres erővel ostromolta a bordáimat.

Brandon elengedte a kezem, majd két lépést távolodott, megállt az ajtó mellett és fejével befelé biccentett, jelezve, hogy itt az idő, be kell mennem.Vettem egy utolsó mély levegőt és miközben lenyomtam a kilincset, próbáltam nem elájulni és mantraként ismételgettem magamban Toni szavait, miszerint minden rendben lesz, csak mondjam az igazat. Végül kitártam az ajtót és beléptem a terembe.

Itt volt az idő, hogy szembenézzek a tetteimmel.