Twenty-three: Színtiszta szeretet

Sziasztok! :)
Hát igen, ismét késtem a résszel, "jó" szokásomhoz híven. Remélem nem haragszotok nagyon! :D Egyre közeledünk a történet végéhez és egyre jobban kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni. Tetszik a történet alakulása? Szeretnétek, hogy Thalia és George együtt maradjanak? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért örülnék, néhány kommentnek! :)
Nem is húzom tovább az időt, köszönök minden visszajelzést és egyebet, jó olvasást! X

Mióta George közölte, hogy a szülei szeretnének találkozni velem, képtelen voltam lehiggadni. Folyamatosan azon agyaltam, hogy mi fog történni, amikor szemtől-szemben állunk. Tartottam az utálkozó és lenéző pillantásuktól, az undortól, ami az arcukra kiül, amint megpillantanak, de legfőképp attól, hogy meglátom rajtuk azt, hogy úgy gondolják, én nem vagyok elég jó a fiuknak. Nem érek fel hozzá. Nem vagyok méltó Georgehoz.

Ezek és még ennél is rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy vészesen közeledett a perc, amikor szembe kell néznem velük. Még George hátamat simogató keze és fülembe suttogott szavai sem tudtak megnyugtatni. Minden az ajtóm előtt elhaladó lépésre felkaptam a fejem és feszülten tördeltem az ujjaimat.

- Ne idegeskedj, Thalia! Hidd el, anyáék megértették és elfogadták, hogy miért tetted azt, amit és biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak! Csak add önmagad és nem lesz baj - ismételte el sokadjára is George és kissé bosszúsan nyúlt a kezem után, hogy megállítson, de nem hatottak rám a szavai.

Az órák úgy teltek el, mintha nem is lettek volna és eljött a négy óra, ami a látogatási idő kezdetét jelentette. George szülei úgy tervezték, hogy ezúttal a gyerekek nélkül, csak ketten jönnek be. Érthető, hogy nem akarják még ennél is jobban megijeszteni és összezavarni őket. Éppen csak pár perccel múlt négy, amikor George mobilja megcsörrent. Pontosak voltak.

- Ezt most... - nézett rám George, de inkább elharapta a mondat végét és felmutatta a készüléket, mire fásultan bólintottam és engedtem, hogy kimásszon mellőlem.

Mikor elhagyta a szobát, feljebb csúsztam és megkíséreltem rendbe hozni a külsőm, de egyedül annyit tudtam tenni, hogy hajamat átfésültem az ujjaimmal. A ruháimat és a mobilomat már akkor elvették, mikor behoztak, JJ elmondása szerint bizonyítékként fogják használni, így most kénytelen voltam a kórházi köntösben, fésületlenül, nyúzottan és bekötött fejjel fogadni George szüleit.

Hogy tegyek valamit a remegő kezeimmel, lesimítottam az ágytakarót, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúltam és ittam pár korty vizet, bár egyáltalán nem éreztem szomjasnak magam. A kórteremben halálos csend uralkodott, csak az óra mutatójának halk ketyegése és a folyosóról beszűrődő beszédfoszlányok törték meg a nyomasztó csendet.

Egyedül maradtam, de mégsem felügyelet nélkül. JJ-nek muszáj volt hazamennie, hisz várták a kötelességei, a barátnője és a kisfia, nem játszhatott tovább testőrt mellettem. A távozását követően berendeltek mellém egy őrt, de legalább azt megengedték, hogy a szobában egyedül maradhassak, így most a rám vigyázó férfi a folyosóról ellenőrzött. Néha láttam, ahogy elsétál az ajtó előtt, vagy elkaptam pár szót, amikor telefonált, de ezen kívül nem lépett velem kapcsolatba.

Ennek örültem, nem akartam arra gondolni, mi vár rám, ha kikerülök a kórházból. George minden kétség nélkül kijelentette, hogy egész biztosan felmentenek a vádak alól, hisz kényszer hatására cselekedtem. Viszont bármennyire is volt optimista a fiú, én annál inkább kételkedtem benne, hogy ez valóban így lesz. Túl sok minden szólt ellenem. És csak egyvalaki mellettem... de George jelentette számomra azt a kis reményt, amibe még kapaszkodhattam.

A gondolataimból az ajtó nyitódása rángatott vissza. A riadtság újra visszatért, ahogy belegondoltam, most mi következik. George előreengedte az édesanyját, majd ő is követte, egyenesen az ágyam mellé lépett és biztató mosollyal kulcsolta össze az ujjainkat.

- Anya, ő itt Thalia. Lia, ő az édesanyám, Toni Harris - mutatott be minket egymásnak és sugárzó arccal nézett az ajtóban álldogáló nőre, miközben még mindig a kezem fogta. Csodálkoztam, hogy az arca nem mutatott semmi érzelmet, mivel olyan erővel szorongattam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Jó napot! - A hangom a szokásosnál jóval magasabban csengett és majdnem elcsuklott az izgalomtól. Szorongva néztem az asszonyra, aki száját összeszorítva, mozdulatlanul és némán állt. Egyre jobban elbizonytalanodtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy ez volt a lehető legrosszabb ötlet. George édesanyja egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha bármiféle jóindulatot táplálna irányomba.

Aztán, amikor már azt hittem, hogy megfordul és szó nélkül elhagyja a kórtermet, megindult előre, majd az ágyam mellé lépett és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad a fiamat - suttogta a fülembe, válla rázkódott a sírástól. Megdermedtem, egy pillanatra lehunytam a szememet, annyira váratlanul ért a nő érzelmi kitörése. Aztán lassan magamhoz tértem, kihúztam a kezem George ujjai közül és sután visszaöleltem Toni-t, miközben döbbenten felnéztem a mellettünk álló fiúra.

George elvigyorodott, majd az ajtóra mutatott és tett néhány lépést hátrafelé, mire megráztam a fejem, de nem hallgatott rám és pár pillanat múlva csukódott mögötte az ajtó. A zajra Toni is felkapta a fejét és úgy tűnt, mintha csak George távozásával ébredt volna rá, mit is csinált az előbb. Elhúzódott tőlem és kerülte a pillantásom, helyette a táskájában kutakodott zsebkendő után. Olyan volt, mintha szégyellné magát, amiért kimutatta az érzelmeit és miután kisvártatva megszólalt, bebizonyosodott, hogy jól gondoltam.

- Ne haragudj, amiért kiborultam. Egyszerűen... ahogy megláttalak, eszembe jutott az utóbbi pár nap és minden, amit George elmondott - magyarázkodott, miközben próbálta eltüntetni a sírás nyomait arcáról.

- Ne! - tiltakoztam hevesen, mire kérdőn emelte rám pillantását. Elpirultam és immáron halkabban és félénkebben folytattam. - Úgy értem, nekem kell bocsánatot kérnem. Tudom, hogy ez semmit nem old meg és nem kárpótolja magát...

- Kérlek! - tette kezét az enyémre és halványan elmosolyodott. - Tegezz csak nyugodtan!

Visszafogottan bólintottam, majd egy nagy levegővételt követően újra belefogtam. - Szóval, egy bocsánatkérés nem fogja elfeledtetni az elmúlt napok fájdalmát és bizonytalanságát, de borzasztóan sajnálom, amit tettem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire gyűlölöm magam emiatt - Gyorsan letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet, de felesleges volt, gyors ütemben követte a többi.

Arra eszméltem fel, hogy arcomat a tenyerembe temetve zokogok, miközben éreztem, hogy Toni karjai körém fonódnak. - Felejtsük el, rendben? Ami történt, megtörtént, nem tehetünk ellene semmit, kár emiatt emésztenünk magunkat. Egyébként is, sokat beszélgettünk George-al. Elmondta, hogy édesapád kényszerített erre és bátor vagy, hogy végül mégis szembeszálltál vele. Más, jóval bátrabb és erősebb emberek sem biztos, hogy meg merték volna ezt tenni. Mi nem ítélünk el, ezt tudnod kell.

Jól estek a szavai, ezt hallva óriási kő esett le a vállamról. Azt hittem, hogy utálni fognak, ehelyett éppen George édesanyja vigasztal, ezt álmomban sem gondoltam volna. - Köszönöm - szipogtam, mire Toni bátorítóan megszorította jéghideg ujjaimat.

- Csak egyet szeretnék tudni - komolyodott el és mélyen a szemembe nézett. - Szereted a fiamat?

Egy másodpercig sem késlekedtem. - Az életemnél is jobban - válaszoltam eltökélten és tartottam a szemkontaktust az asszonnyal. Semmiben sem voltam még ilyen biztos, mint abban, hogy amit George iránt érzek, az hamisítatlan és színtiszta szeretet. Csupán egyetlen egy olyan ember volt rajta kívül, akit valaha ugyanennyire, ilyen ragaszkodással szerettem. Anya.

Toni szélesen elmosolyodott, ez volt a legőszintébb mosoly, amit eddig kaptam tőle. Tisztában voltam vele, hogy sokat kell még tennem, amíg sikerül teljesen elnyernem a bizalmát, de úgy éreztem, hogy végre, először életemben, ráléptem a helyes útra. - Bátor lány vagy, Thalia. Örülök, hogy a családunk tagja lettél. És mindent meg fogunk tenni, hogy ez így is maradjon.

Twenty-two: Kísért a múlt

Ha azt mondanám, hogy nem érintett rosszul, amit JJ-től hallottam, akkor hazudnék. Kétségbeestem, féltem, rettegtem, hogy az utolsó embert is elveszítem, aki fontos nekem.

JJ egész nap velem maradt, el sem mozdult mellőlem. Nem értettem, miért teszi ezt, hiszen jóformán éreztem a levegőben terjedő feszültséget. Egyáltalán nem akart itt lenni, ki nem állhatott engem, de George kedvéért mégis megtette.

-Nyugodtan menj haza, nem kell bébiszittert játszanod. Én megleszek egyedül is - ajánlottam fel a fiúnak, próbáltam kedves hangnemet megütni, miután nem bírtam tovább nézni, hogy látványosan unatkozik mellettem.

- Nagyon figyelmes vagy - jegyezte meg ironikusan, majd elnyomott egy ásítást. -, de nem lehet. Megígértem Georgenak, hogy itt maradok.

- Megértem, hogy George a barátod és megteszed neki, amire kért, de mindketten tudjuk, hogy gyűlölsz engem, amiért részt vettem az elrablásában. Nem kell elviselned a jelenlétem és egyébként is, egy kis magány jól jönne.

JJ felsóhajtott és fáradtan dörzsölte meg az arcát. - Látom, nem érted. Figyelj Thalia, én nem gyűlöllek. Nem kedvellek? Talán így van és szerintem számodra is egyértelmű, hogy miért. Hibásnak tartalak? Igen, de tudnod kell, hogy hálás is vagyok, hogy élve kihoztad onnan George-ot. De ha én innen most elmegyek, helyettem egy őr fog jönni, aki csak azért nincs még itt, mert George kérésére felajánlottam, hogy majd én vigyázok rád és nehezen bár, de ebbe belement a rendőrség is - tájékoztatott és most először történt meg az, hogy önszántából egy percnél többet beszélt hozzám. Sőt, a hangjában egy cseppnyi együttérzést is felfedezni véltem, ez viszont - bármennyire is meglepett -, nem tudta elfeledtetni velem azt, hogy miről is volt szó éppen.

A fiú szavai csak lassanként jutottak el a tudatomig. Rendőrség? Őr? Tehát JJ azért van itt, hogy őrizzen engem? Egész végig azt hittem, csak George figyelmességének köszönhetően maradt velem, ő pedig jó barátként eleget tett a kérésnek, de most hirtelen minden apró részlet kitisztult, értelmet nyert. A szemükben, mindenki szemében én gyanúsított vagyok. Tettestárs.

- Ugyan mitől tartanak? Hogy kiszököm a kórházi köntösömben, egy hatalmas kötéssel a fejemen és egy tucat csővel a karomban? És amúgy is... hová mehetnék? - nevettem fel keserűen, bár semmi vicceset nem találtam a dologban. Amit mondtam, az színtiszta igazság volt. Nem volt már otthonom, abba a házba többé semmiképp nem tettem volna be a lábam.

- Én csak azt teszem, amit mondtak. Ha jobban leszel, megkezdődnek a tárgyalások, a bíróság elé kell állnod és vallomást tenni, valamint tanúskodni apád ellen.

Csak megtörten bólintottam, aztán hátat fordítottam JJ-nek és fejemet a párnába fúrtam. Nem akartam többet hallani, amit most elmondott épp elég volt, hogy tudjam: ebből én sehogy sem fogok kikerülni. Mivel nincs senki más George-on és rajtam kívül, aki tudja, hogy mi történt ott, akkor a háznál, ezért az én szavam van mindenkié ellen. Nyilvánvaló, hogy nem nekem fognak hinni, már csak azért sem, mert a lánya vagyok annak az embernek, aki elrabolta George-ot.

Sírni akartam, szabadjára engedni a könnyeimet, de az idősebb fiú előtt feszélyezve éreztem magam. - JJ - szólítottam meg, de nem változtattam a helyzetemen, továbbra is háttal voltam neki. - Megtennéd, hogy magamra hagysz? Csak egy kis időre. Elég, ha csak a folyosóra mész, ígérem, hogy addig nem fogok kiszökni az ablakon át - siettem a folytatással, mielőtt tiltakozhatott volna.

- Persze - mormolta rövid tétovázás után, aztán csak az ajtó csukódását hallottam, amint JJ távozott a szobából.

Végre sírhattam volna, szem- és fültanúk nélkül, de most mégsem voltam rá képes. Csak feküdtem száraz szemekkel, bámultam a fehér falat és idegesen gyűrögettem a takaró szélét. Azt mondtam egyedül akarok lenni, viszont alighogy JJ kitette a lábát, mardosni kezdett a magány érzése, mi több, egyenesen megijesztett, hogy senki nincs mellettem. Ugyanúgy, ahogy egész életemben.

Fogalmam sincs, pontosan mennyi idő telhetett el, amikor újra nyitódott az ajtó. Mióta behoztak teljesen elvesztettem az időérzékem, de valószínűleg JJ eleget várakozhatott már, hogy megunja a folyosón üldögélést és visszajöjjön. Hallottam a cipője talpának súrlódását, ahogy közeledett, aztán csend lett, végül pedig egy tenyér simult a derekamra, ami kétségkívül nem JJ-é volt.

- Hogy vagy, szépségem? - Az ismerős hang hallatán felgyorsult a pulzusom és pillanatok alatt fordultam meg. George akkora már az ágyamon ült és úgy helyezkedett, hogy a karjaiba húzhasson. Arcomat a mellkasához nyomtam és olyan szorosan simultam hozzá, mintha az életem múlna rajta.

- George! Már azt hittem, hogy...

- Shh, nem mondd ki! Tudom és sajnálom, de a szüleimet elég hosszú ideig tartott meggyőznöm - magyarázta, miközben tenyerébe fogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.

- Meggyőzni, miről? - suttogtam és nem néztem a fiúra, inkább az ajtó irányába meredtem.

- Hogy te nem tehetsz semmiről - kezdte és egy puszit adott a fejem búbjára. -, hogy segítenünk kell neked - folytatta és most az arcomra nyomta az ajkait. - és, hogy neked mellettem a helyed.

- Tényleg? - nyögtem ki nehézkesen, a torkom összeszorult.

- Thalia... szeretlek és ezen sem a bíróság, sem JJ, de még a szüleim sem tudnak változtatni - duruzsolta George a fülembe, aztán az állam alá nyúlt és fejemet megemelve, egy rövid, de annál sokatmondóbb csókot lehelt a számra.

A szavaira könnybe lábadt a szemem. Kimondta, hogy szeret. Nem hittem volna, hogy azok után, amiket apám tett vele és amiben én is részt vettem, még így is el bírja vonatkoztatni ezeket a dolgokat az irántam táplált érzelmeitől. Elképedtem, hogy képes volt miattam ellentmondani a szüleinek, ugyanakkor nagyon jól esett, hogy kiállt értem.

- Mellesleg - George játékos hangja térített vissza a jelenbe. Kíváncsian néztem rá, ahogy somolyogva játszott az egyik hajtincsemmel, majd felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézve folytatta. -, annyit beszéltem már rólad és - tekintve, hogy az utóbbi hetekben igen nagy szerepet játszottál az életemben -, ezért a szüleim mindenképpen szeretnének megismerni téged.

Az utolsó szavak elhangzása után a szobában megfagyott a levegő. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem a csokoládébarna szempártól, így könnyedén kiolvashatta az enyémben felbukkanó pánikszerű félelmet. Éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér és ijedt grimaszba rándul, kezeim az ölembe hullottak, jóformán kisebb sokkot kaptam.

George nem gondolta ezt át. Rémálmaim listájának előkelő helyén szerepelt, hogy a szüleinek a szemébe nézzek azok után, amit a fiukkal műveltem. És most nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem George-ot, hiszen a családja sosem fogadna el engem.

A múltam örökké kísérteni fog.

Twenty-one: Elégtétel

Hai babes!
Ezen a szép, napos délutánon meghoztam a kevésbé szép fejezetet - már, ami a tartalmát illeti. Remélem, azért tetszeni fog, hagyjatok visszajelzést, hogy tudjam, mert örülök minden kis véleménynek és ezúton köszönöm is őket! Jó olvasást! :)

Rosszul voltam, még soha nem éreztem ilyen rosszul magam, mint most. Talán csak az anya halálát követő időszakban.

Néhányszor magamhoz tértem az autóút során, de csak másodpercekre. Magamnál voltam, amikor beraktak a kocsiba, tudtam, hogy JJ vett a karjaiba és vitt el a járműig. Hallottam néhány szófoszlányt, ahogy George sürgeti a másik fiút, hangját felemelve ösztökélte gyorsabb vezetésre. Éreztem, ahogy hátranyúl és többször végigsimít jéghideg kezemen vagy az arcomon, de nem volt annyi életerőm, hogy válaszoljak, még a gondolkodás is fájt.

Percekig magamnál voltam, aztán újra visszasüllyedtem az öntudatlanságba.

Mikor legközelebb felébredtem, puha párnán feküdtem, fehérség és steril környezet vett körül és ahogy a fejemhez nyúltam, egy hatalmas kötést tapogattam ki. Nem tudom, mióta lehettem a kórházban vagy, hogy mit csináltak velem, amíg nem voltam magamnál, de sokkal jobban éreztem magam. A hányinger és szédülés elmúlt, csak a fejem hasogatott még egy kicsit, de ez a már sokkal elviselhetőbb volt.

Aztán eszembe jutott minden. Ricardo, apám, a menekülés.... majd végül George és úgy ültem fel, mint aki egy rémálomból ébred. Megpróbáltam felkelni az ágyból, de a kezembe vezetett csövek megakadályoztak a korlátlan mozgásban, valamint egy kéz nehezedett a vállamra és visszanyomott a párnák közé.

- Nyugalom, ne izgasd magad. Minden rendben, George is jól van - csitított JJ, majd visszaült az ágyam mellett elhelyezett székre.

Egészen eddig észre sem vettem, hogy egyáltalán itt van és most is zavarodottan bámultam rá. Mit keres itt? És ami még furcsább volt, hogy karikás szemeiből és kialvatlan arcáról arra következtettem, hogy elég hosszú ideje ült már az ágyam mellett.

- Mielőtt megkérdeznéd, hogy miért vagyok itt, közlöm veled, hogy nem önszántamból. George kért meg, hogy maradjak melletted - közölte kissé nyersen, karjait távolságtartóan összefonta a mellkasa előtt és a székben hátradőlve mért végig.

Hát, persze. Gondolhattam volna, hogy George még ilyen állapotában sem feledkezik meg rólam. Nem úgy, mint én. Magamba zuhantam és nem törődtem mással, amit nagyon szégyelltem. Nekem kellett volna a fiúra figyelnem és vigyáznom rá, nem fordítva.

- Hol van? Szeretném látni - kérdeztem csendesen. Nem kellett kimondanom a nevét, JJ így is tökéletesen tisztában lehetett vele, hogy kiről beszélek. Ki másról, ha nem arról a fiúról, akiért még a saját életemet is feláldoztam volna. Ahogy a legjobb barátoméval is megtetettem. Akiért még az apámat is megöltem, csakhogy őt megmenthessem.

- Attól tartok, hogy azt nem lehet.

Micsoda? A válasza megijesztett. Miért nem láthatom George-ot? Az előbb még azt mondta, hogy jól van! Hazudott? Mégis történt volna vele valami?

Újult erővel tört rám a pánik. Levegőért kezdtem kapkodni, még fel is ültem, de hiába, nem jutott oxigén a tüdőmbe, aminek hatására rémülten forgattam a szemem. Megpróbáltam felállni, hátha úgy elmúlna a szörnyű érzés, de a csövek ismét megakadályoztak, ezért megragadtam őket, hogy kitépjem a kezemből, de JJ lefogott és leszorított az ágyra.

Alig fél perc elteltével egy orvos sietett be a szobába, mire JJ hadarva mesélni kezdett neki, hogy hirtelen rosszul lettem. Az idős férfi megnyugtatónak szánt hangon beszélni kezdett hozzám, majd egy injekciós tűt szúrt a könyökhajlatomba.

Kis idő múlva a roham kezdett csillapodni, én pedig ellazultam. Eddig megfeszülő karjaim elernyedtek, ezért JJ óvatosan elengedett és szemét mindvégig rajtam tartva, lassan visszaereszkedett a székre.

- Jobban érzi magát, Miss Artmenson? - kérdezte a doktor, mire elkaptam a tekintetem a mellettem ülő fiúról és az orvosra néztem.

- Igen - A hangom gyenge volt, erőtlen, mintha több órát rohantam volna megállás nélkül. - Mi történt velem? - tudakoltam, még mindig volt bennem némi ijedtség az előbb történtek miatt.

- Nyugodjon meg, semmi szokatlan nincs az ilyen esetekben. Egy egyszerű pánik-roham jelentkezett magánál. Ez normális egy ilyen trauma után - magyarázta az orvos készségesen. - Most már minden rendben lesz, nem kell aggódnia. A fiatalember itt marad magával és értesít, ha bármi gond van - biccentett mosolyogva JJ felé, majd elhagyta a helyiséget.

- Biztosan jól vagy? - hajolt előre JJ és a térdére támaszkodva, továbbra is ellenségesen vizslatott. Egy bólintással feleltem és fejemet oldalra fordítva néztem rá.

- Túlélem. De miért van bekötve a fejem? - tudakoltam kissé értetlenül és újra megtapogattam a fejem köré tekert anyagot.

- A doki azt mondta, hogy valamibe csúnyán beverhetted a fejed és eléggé súlyos agyrázkódásod volt. Emiatt szédültél és a rosszullétet is ez okozta.

- Meddig voltam eszméletlen? - tettem fel a következő kérdésemet, amint az előzőre választ kaptam. JJ-ről lerítt, hogy nem szívesen beszélget velem, de ha már itt volt, meg akartam tudni minden lehetséges információt.

- Nem sokáig. Tegnap késő este értünk be, szóval körülbelül egy napig, talán pár órával több - válaszolt kicsit elgondolkozva.

A következő kérdés előtt haboztam, nem tudtam eldönteni, hogy feltegyem-e vagy sem. Tartottam JJ reakciójától és a választól is, amit kapni fogok. Ha egyáltalán hajlandó lesz válaszolni. - Azt mondtad nem láthatom - ismételtem meg végül bevezetésként, amit alig néhány perccel ezelőtt mondott. Nem szólt semmit, csak nézett rám továbbra is. - Miért? - A kérdésem kicsit követelőzőbbre sikerült, mint szerettem volna és ez neki is szemet szúrt.

- Örülnék, ha nem emelnéd fel a hangod velem szemben, mivel én hoztalak el onnan és most akár a börtönben is csücsülhetnél. Mindössze csak George miatt vagy még itt, nem az én jóindulatomból - jegyezte meg JJ dühösen. Az már nyilvánvaló volt, hogy nem kedvel, de hogy ennyire gyűlöl, az megdöbbentett. - Önző vagy, hogy még így is utána kérdezősködsz és nem hagyod, hogy továbblépjen!

- Nézd! Tudom, hogy hibáztam, amikor követtem apám utasításait. Gyáva voltam, attól féltem, hogy ha nem azt teszem, amit mond, akkor megöl, évekig így éltem, attól tartva, hogy ha valamiben is ellenkezem, az lesz az utolsó dolog, amit életemben tettem. De aztán láttam, ahogy a két embere összeveri George-ot és többé már nem az érdekelt, hogy mi lesz velem, nem magamat féltettem. Csak meg akartam menteni George-ot és emiatt meghalt a legjobb barátom, úgyhogy mondj rám bármit, de azt ne, hogy önző vagyok! -  vágtam vissza én is hasonló hangnemben, mint ahogy ő beszélt velem.

Néhány másodpercig csak nézett rám, majd megenyhülni látszott a tekintete és sóhajtva túrt bele a hajába. - Itt van vele a családja - közölte velem, mire a gyomrom görcsbe ugrott. Bele sem gondoltam, hogy valószínűleg mind idejöttek, amikor megtudták, hogy George előkerült. - Óriási a felhajtás, a kórház környéke tele van fotósokkal és riporterekkel, mindenki a történtekről akar tudni. Mint mondtam, George jól van, még kicsit kába a fájdalomcsillapítóktól, de egyébként kutya baja. Ő is látni akart téged, de nem engedték neki, amit meg is értek - vetett rám egy jelentőségteljes, ugyanakkor elítélő pillantást.

Nem kellett megkérdeznem, hogy ki tiltotta meg neki, hogy találkozzon velem. Számítanom kellett volna rá, hogy a családja nem fog neki hinni, bármit is mondott nekik rólam. Ők csak egy dolgot akartak: Rács mögött látni azokat az emberek, akik ezt tették a fiukkal. Mivel apám és az emberei meghaltak, valamint Ric is életét vesztette, ezért egyetlen ember maradt, akin még elégtételt vehettek.

Én.

Twenty: Édes menekvés

Sziasztok!
Meg is érkezett a szám szerint 20. rész és ezzel beléptünk a történet második harmadába! Még 10 rész - ezen kívül - és vége. Na, de ne szaladjunk előre, egyenlőre itt van ez a fejezet. Jó olvasást hozzá! :)

Azt hiszem túlságosan fáradt voltam, hogy ellenkezzek George-al, különben már régen egy kórház felé tartottunk volna. Addig feküdtem a mellkasán, amíg a szemhéjaim elnehezültek és a kimerültség erőt vett rajtam, még az sem tudott ezen változtatni, hogy a fejem zsongott és újra jelentkezett a szédülés kellemetlen érzése.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már majdnem besötétedett és időközben eleredt az eső is, halkan kopogott az ablaküvegen és a kocsi tetején, ez segített rájönnöm, hogy az utóbbi percekben történteket csak álmodtam. Ennek ellenére kivert a víz és még mindig szaporán vettem a levegőt, de hiába nyeltem nagyokat, sehogy sem akart szűnni a fojtogató érzés.

Álmomban újra láttam, ahogy apám lelövi Ricet, aztán elindult a kocsi felé, de most nem tudtam megakadályozni. Amikor a ülésen heverő pisztolyért nyúltam, a kezem csak a levegőt markolta. Apám gúnyos mosolyt villantva rám, a hajamnál fogva kirángatott a kocsiból, a földre lökött, majd mielőtt bármit is tehettem volna, fegyvere csövét a hátsó ülésen fekvő fiúra irányította...

De szerencsére csak álom volt. Nem fogom hagyni, hogy vele is ez történjen. Nem fogom hagyni, hogy George is Ricardo sorsára jusson, hogy még egy ember haljon meg az én hibámból. Elég volt.

Én ébredtem hamarabb, George semmit nem vett észre a hirtelen jött pánik rohamomból és bármennyire is magam alatt voltam, halvány mosollyal konstantáltam, hogy időközben végigfeküdtünk a hátsó ülésen és öntudatlanul is, de befészkeltem magam a karjaiba. Az ölelésétől egyszerre éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan biztonságot, ugyanakkor olyan volt, mintha csak az ő kezei tartanának vissza attól, hogy belezuhanjak egy mély szakadékba, ahonnan nincs visszaút. Hihetetlen kettős érzés volt és ami még inkább szokatlan, hogy tetszett.

Viszont nem akartam tovább húzni az időt, így is sokkal tovább halogattuk a kórházat, mint kellett volna. Georgenak szüksége volt ellátásra, nekem pedig arra, hogy megbizonyosodjak, apám nem okozott neki maradandó sérüléseket. A mozgolódásomra George is felébredt, laposakat pislogva próbált magához térni és ahogy beletúrva a hajába még jobban összekócolta az így is szanaszét álló fürtöket, minden szomorúságom ellenére is elmosolyodtam.

- Azt hiszem kicsit elszaladt az idő - állapította meg George és hunyorogva nézett ki a félhomályos utcára. Aztán olyan hirtelen ült fel, hogy még én is meglepetten hőköltem hátra a váratlan mozdulattól. - Mi baj, Lia? Történt valami?

- Ezt hogy érted? Semmi nem történt, jól vagyok - néztem rá megütközve.

- De sírtál - George aggodalmas pillantásától kísérve az arcomhoz nyúltam és csodálkozva vettem észre, hogy a bőrömet valóban könnyek nedvesítették be. Tehát nem csak álmomban zokogtam, az valódi volt.

- Semmi baj, csak egy rossz álom volt - legyintettem, mintha tényleg csak egy kis semmiségről lett volna szó. Nem akartam azzal traktálni, hogy alvás közben újraéltem a pillanatot, mikor a legjobb barátom meghalt, de ebben az álomban ő is ugyanerre a sorsra jutott. Épp elég volt, hogy én ilyen pocsékul érzem magam emiatt.

George még mindig áthatóan méregetett, mire lesütöttem a szemem és a keze után nyúlva, szorosan összekulcsoltam az enyémmel. Ezt követően közelebb húzott magához és állát a fejem tetejére fektette. Ahogy csak a levegővételünk halk hangja törte meg az autóra telepedett csendet, úgy vágott mellbe a felismerés, hogy csak George maradt nekem. Nincs többé családom, nincs senki, aki törődne velem. Bár, ha jobban meggondolom, már hosszú ideje nem volt az életemben ilyen személy.

- Van nálad telefon? - szólalt meg egyszeriben George, mire felültem és úgy fordultam, hogy láthassam az arcát. És egyúttal ő is az enyémen kiütköző értetlenséget.

- Igen, de mire kell az? - Egy másodpercig biztosan észrevehető volt az arcomra kiülő pánik, mivel George kezei közé fogta az arcomat és egy rövid, de annál bensőségesebb csókot lehelt az ajkaimra.

- Csak szeretném felhívni JJ-t, hogy jöjjön el értünk - Nyugtatni próbált, de ezzel csak az ellenkezőjét érte el. Egyre idegesebb lettem, újra kapkodva vettem a levegőt, de még így sem jutott elég oxigén a tüdőmbe. - Nyugodj meg, szépségem, már elmondtam neki, hogy apád miatt csináltad ezt az egészet, hogy kényszerített. JJ mindenről tud - hangsúlyozta ki a "mindenről" szócskát. - Nem akarom, hogy ilyen állapotban vezess - ölelt újra magához.

Viszonozni akartam, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. A kezem a testem mellett lógott, tétlenül hagytam, hogy George kitapogassa a zsebem és elővegye a mobilomat. Rosszul voltam, csak le akartam feküdni és nem gondolni semmire, azt sem bántam volna, ha elájulok. Az esőcseppek monoton kopogása miatt elbambultam, csak fél füllel hallgattam, ahogy George beszél - valószínűleg JJ-vel - majd elköszönt és fejemet a mellkasára fektetve, óvatosan simogatta a hajam.

Lehunytam a szemem és minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam a feltörni készülő zokogás rohamot. Már túl sok volt nekem, nem tudtam tovább erős maradni. Úgy gondoltam, hogy képes vagyok túltenni magam, ha George mellettem van, de Ricardo elvesztése és a tény, hogy apám képes lett volna engem is megölni, újult erővel tört rám. De a legszörnyűbb, hogy én hamarabb megtettem ezt. Megöltem apámat. Gyilkos voltam.

Gyilkos.

Ez az egy szó zakatolt a fejemben, szinte szétfeszítette a homlokomat és nem hagyott megnyugvást. Nyugtalanul szorítottam össze a szemem és addig haraptam az ajkamat, míg végül meg nem éreztem a vér keserű ízét, ezzel még több fájdalmat okozva magamnak. Nem figyeltem az időre, többé már nem érdekelt, hogy mi lesz. Úgy voltam vele, hogy majd George elintézi a továbbiakat. Ő volt most az egyetlen kiutam ebből az életből. Én magamba zuhantam és nem ment a világos gondolkozás.

Mikor egy szürke autó befordult az utcába, majd leparkolt a mi kocsink mögött, George kezét a hátam alá csúsztatta és ülő helyzetbe támogatott. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy megtartsam a fejemet, hogy az ne bukjon előre a mellkasomra. Fáradtnak éreztem magam és olyan érzésem volt, mintha minden csontom égne.

JJ kívülről kinyitotta a kocsiajtót, én pedig valahogyan kimásztam rajta. A fiú rám sem nézve megragadta a kezem, aztán eltámogatott a saját kocsijáig és otthagyott. A jármű oldalának dőlve vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Amint George is kikászálódott, az idősebb fiú azonnal szoros ölelésbe zárta és halkan pusmogni kezdtek, de nem tudtam kivenni, miről is van szó.

Úgy gondoltam, hogy addig teszek egy kis sétát, hátha jobban leszek, de még egy méterre se távolodtam el a kocsitól, amikor a szédülés és hányinger minden eddiginél erősebben tört rám. Előrehajoltam és öklendezni kezdtem, próbáltam a térdemre támaszkodni, de elvétettem a mozdulatot és helyette előreestem. Ujjaimmal görcsösen próbáltam fogást találni, de csak a hideg földet markoltam.

Hallottam, hogy George és JJ kiabálni kezdenek, majd két kéz ragadott meg és mielőtt elájultam volna, még érzékeltem, hogy felemelnek és fejem egy mellkasnak ütődik.

Aztán semmi, csak a jótékony sötétség.

Nineteen: Az egyetlen

Hai babes!
Szombat van, tehát új résszel érkeztem. Köszönöm szépen az eddigi 41 feliratkozót, jó látni, hogy növekszik a szám! A véleményeket is továbbra is szeretettel várom, remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog, jó olvasást hozzá! :)

Nem tudom meddig vezettem, talán fél órát, igazából arra sem figyeltem, hogy merre megyek, csak egy dolog lebegett a szemem előtt: minél távolabb kerülni attól a háztól. Most viszont a szemem égett az elfojtott könnyektől, a fejem újra hasogatni kezdett, ezért muszáj volt megállnom. Valahol London külvárosában, a város szélén voltunk, ahol szerencsére nem volt nagy forgalom. Találtam egy kisebb mellékutcát, ahol nyugodtan megállhattam.

Leparkoltam a kocsit, majd kezeimet a kormányra fektettem és ráhajtottam a fejem. Sírni akartam, kiadni magamból minden fájdalmat, de egészen eddig képtelen voltam akár csak egy könnycseppet ejteni, a sokk teljesen elborította az elmémet. Most viszont volt időm gondolkozni, a történtek lassan eljutottak az agyamig és zokogni kezdtem.

A szó valódi értelmében fizikai fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy Ric feláldozta értem az életét. Meghalt, csak azért, hogy én élhessek, ráadásul szörnyen bántam vele és ő ennek ellenére, mégis segített. Valami szorította a mellkasom és a fejem is lüktetett, úgy éreztem, hogy megőrülök. Aztán rájöttem. A bűntudat kínzott ennyire. Hát, sosem lesz már vége?

- Thalia?

Zokogásomtól alig hallottam a halk, erőtlen hangot, ahogy a nevemen szólított. Lassan felemeltem a fejem, hajamat hátrasimítottam az arcomból és a visszapillantóba néztem, a könnyeim még mindig megállíthatatlanul peregtek az arcomon. Tekintetem összetalálkozott George barna szempárjával és ennél a pontnál nem bírtam tovább. Egyszerűen nem ment.

Kicsatoltam a biztonsági övet és a két ülés között hátramásztam Georgehoz. Ahogy behuppantam mellé, azonnal közelebb húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, hozzábújtam. A karjai között biztonságérzetem támadt, de még így sem tudtam abbahagyni a sírást. És bár ugyanúgy össze lehetett zavarodva, mint én, hiszen semmit sem tudott az elmúlt egy óra történéseiből, George nem kérdezett semmit, csak erősen tartott, a hátamat simogatta és hagyta, hogy kisírjam magam. Rendkívül hálás voltam, amiért nem kezdett el faggatózni, ebben az állapotomban amúgy sem tudtam volna megszólalni. Először le kellett csillapodnom.

Ez az állapot körülbelül fél óra múlva érkezett el. Már nem sírtam, csak halkan szipogtam, feküdtem George mellkasán és bámultam a semmibe. Nem gondoltam semmire, azon voltam, hogy kizárjam a pár órával ezelőtti eseményeket, habár tudtam, hogy tartozom Georgenak egy magyarázattal.

Láthatta rajtam, hogy kezdem összeszedni magam, kicsit szorított az ölelésén, majd óvatosan rákérdezett. - Mi történt?

Nem mondhatnám, hogy felkészületlenül ért a kérdés, de mégis megdermedtem, ahogy George kimondta. Ujjaimmal kicsit rászorítottam a pólójára, majd vettem egy reszketős lélegzetet és belekezdtem talán a legnehezebb dologba, amit valaha meg kellett tennem. - Elhoztalak, mielőtt apámék megöltek volna.

- Hogyan? - jött az újabb kérdés.

- Ricardo segítségével - nyögtem ki, a hangom elhalkult, ahogy kiejtettem a fiú nevét, ebből George minden bizonnyal leszűrhette, hogy valami történt. Valami rossz, aminek nem kellett volna.

- És ő hol van? - kérdezte, hangjából egyszerre érződött az értetlenkedés és a gyanakvás.

- Meghalt, George - suttogtam, újra közel álltam a síráshoz, de erőt vettem magamon. Mindössze csak egy könnycsepp folyt végig az arcomon és a még mindig engem ölelő fiú pólójára hullott. - Kihozott téged a kocsiba, de nem találta a kulcsot, aztán eszembe jutott, hogy a dohányzóasztalon maradt, a nappaliban. Visszamentem érte, éppen, amikor apámék is megérkeztek. Eric le akart lőni, de Ric megvédett. Azt mondta, menjek és várjam meg a kocsiban, majd ő fedez. Aztán, amikor már majdnem ott volt, csak pár méterre... apám lelőtte - csuklott el a hangom. - Láttam az egészet. Végignéztem, de nem tehettem semmit. Miattam történt. Az én hibám volt! Az én hibám! - hajtogattam, újra kezdtem kiborulni, egész testemben remegtem és ujjaim görcsösen markoltak George pólójára.

- Sajnálom, Lia, tudom, hogy közel állt hozzád. Tényleg sajnálom, de ne mondj ilyet! Nem a te hibád volt, ez egyedül apád műve - próbált csillapítani George, kezei fel-le mozogtak a hátamon és megnyugtatónak szánt hangon motyogott a fülembe. Állát a fejemre fektette és erősebben ölelt, így ösztönözve arra, hogy még közelebb bújjak hozzá A remegést nem tudta elmulasztani, a bűntudatom sem csökkent, de jól esett, hogy továbbra is velem volt és támogatott.

- De vége van - egyenesedtem ki és összeszorítottam a számat, ahogy arra gondoltam, hogy mit tettem. Nem hittem, hogy képes vagyok rá, de ahogy láttam Ricardót, amint apám fegyvere által, élettelenül a földre roskad, csak egy cél vezérelt. Hogy ugyanígy lássam apámat is. - Lelőttem apámat. Vége van - ismételtem meg, szinte köptem a szavakat.

Ha most valaki megkérdezte volna tőlem, hogy megbántam-e, amit tettem, gondolkodás nélkül nemmel válaszoltam volna. Hisz egész életemben, mióta az eszemet tudom, apám csak szenvedést okozott nekem. Miatta halt meg anya és most elvette tőlem azt a személyt, aki talán a legközelebb állt hozzám, a másikat pedig majdnem halálra verte. Nem sajnáltam, hogy lelőttem, egyedül csak azt, hogy most tettem meg és nem évekkel ezelőtt. Ő sosem szeretett engem és én sem őt, de mégis csak az apám volt, ami nehezebbé tette a dolgokat.

- Úgy érted meghalt? - kérdezett rá George és hátrébb húzódott, hogy láthassa az arcomat. Az arca megdöbbenést tükrözött és mintha nem tetszett volna neki, mikor válaszul igenlően bólintottam. Furcsa volt a reakciója. - Ebben biztos vagy?

- Meglőttem őt. Kétszer. És összeesett - néztem rá komolyan, kezdett elegem lenni a faggatózásból. Túl sok minden kavargott a fejemben, le akartam zárni a témát és elfelejteni ezt a néhány órát. Mégpedig örökre, még ha tisztában is voltam vele, hogy ez lehetetlen kérés.

- Rendben - sóhajtott beletörődően George, ettől kicsit megkönnyebbültem és valamivel felszabadultabban hajtottam a fejem a vállára, mire felszisszent fájdalmában. Aggódva kaptam rá a tekintetem, de csak elmosolyodott, ezzel próbálta elterelni a figyelmem. Viszont én tudtam, hogy nincs jól.

- Be kell mennünk a kórházba - Kibontakoztam George karjaiból és már készültem átmászni a vezető ülésre, de egy gyors mozdulattal visszahúzott.

- Nem kell, jól vagyok - bizonygatta, de egyáltalán nem úgy nézett ki. A fél arca feldagadt és a zúzódásai is csúnyábbak lettek.

- Nem, George, nem vagy jól. Ezeket muszáj látnia egy orvosnak, minél hamarabb - erősködtem és az egyik csúnyább sebére mutattam.

- Jó, de maradjunk még egy kicsit. Kérlek - nyújtotta felém a kezét. Ahogy a szemébe néztem, rögtön elszállt minden határozottságom. Ezt ő is észrevette, mivel egy féloldalas mosollyal megfogta a csuklóm és lassan húzni kezdett maga felé, mire egy beletörődő sóhajjal bújtam vissza hozzá.

Ebben az egész szörnyűségben Ő volt az egyetlen jó dolog.

Eighteen: Áldozat

Sziasztok!
Tudom, hogy két napja volt rész, de úgy gondoltam, hogy megérdemeltek még egyet! Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok! Love you all :)

George minden tiltakozása és fájdalmas nyögése ellenére talpra állítottam és egyik karját átemelve a vállamon, eltámogattam az ágyig. Megijesztett, hogy ilyen gyenge, amint közelebb értünk, végigzuhant az ágyon és szinte rögtön lehunyta a szemét.

Nem tudtam, mikor érnek vissza apámék, vagy egyáltalán, hogy hová és miért mentek el, de valószínűleg nincs sok időnk, épp ezért minél előbb el kellett innen tűnnünk. Ehhez viszont az kellett, hogy George is magánál legyen, viszont ebben az állapotban nem igen tudott volna a két lábán velem jönni, én pedig nem voltam olyan erőben, hogy ha kell védekezzek és még cipeljem is a magatehetetlen fiút. Segítség kellett, amit most csak egy embertől remélhettem.

- Mindjárt visszajövök - szóltam oda Georgenak, bár valószínűleg nem is hallotta.

Kiléptem a szobaajtón és tekintetemmel Ricardót kerestem. Még mindig ott volt, ahol hagytam, a folyosón, a szobám melletti ablakon bámult kifelé. Megálltam mellette, de nem néztem rá, inkább én is kinéztem a néptelen utcára. Alaposan átgondoltam, mit akarok mondani, vártam egy kicsit és csak aztán kezdtem bele.

- Segítened kell.

- Te is tudod, hogy nem lehet, Thalia. Jobb lenne, ha inkább továbblépnél és elfelejtenéd. Idővel apád is megbocsátana és... 

- És aztán? - szakítottam félbe a mondandóját. - Mit érek a bocsánatával, ha George-ot fogják ölni? Többé már nem érdekel a véleménye és a szabályai! Ric, te komolyan képes lennél végignézni? Tudni, hogy megakadályozhattad volna, de mégsem tettél semmit?

- Nem ez az első alkalom, hogy ilyet csinálunk - válaszolt, pillantása megkeményedett. Kétségbeesetten megráztam a fejem. Nem értette, sosem értette, hogy én hogyan érzek.

- De ez az első, hogy egy olyan ember az áldozat, akit szeretek és fontos nekem - ejtettem ki a szavakat lassan, hogy biztosan megértse. Tekintetem az arcára szegeztem, mire végre hajlandó volt rám nézni.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül. Elnyomtam a késztetést, hogy a nyakába ugorjak és köszönetet mondjak, szorított az idő, ezért csak hálásan rámosolyogtam.

- George nincs jól, kórházba kell vinnünk. Ki kell juttatnunk innen, lehetőleg, mielőtt apámék visszaérnek - vázoltam fel a tervemet, Ric közben szakadatlanul kifelé bámult az ablakon, most viszont gondterhelt arccal fordult felém.

- Attól tartok, ezzel elkéstünk - közölte és kifelé biccentett.

Az ablakhoz ugrottam és kilestem a megsárgult, dohos függöny mögül. Apám kocsija éppen akkor kanyarodott be az utca végén. Nem volt több időnk, most azonnal cselekednünk kellett.

- Nem, még nincs késő! A garázson keresztül még kijuthatunk! Hozd George-ot! - utasítottam sietve Ricardót, majd remélve, hogy teszi, amit mondtam neki, a szobámba indultam, de még el sem értem az ajtóig, amikor eszembe jutott, hogy apám elvette a pisztolyt. - Ric... - Végig sem kellett mondanom, miközben Ricardo elhaladt mellettem, egy 2000-es félautomatát nyomott a kezembe.

- Igyekezzünk! És ne használd, ha nem muszáj - Tudtam, hogy érti. Akármennyire is gyűlöltem, az apám volt. Ő minden bizonnyal hidegvérrel megölt volna az árulásomért, de engem örökké bűntudat és önvád gyötört volna, ha az én kezem által hal meg.

Egy pillanatra elkalandoztam és amikor Ric kijött a szobából, vállán az ájult George-ot cipelve, a jelenet kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor idehoztuk a fiút. Csak most éppenséggel megmenteni próbáljuk.

- Thalia - szólított meg Ric figyelmeztetően, mire észbe kaptam és - a már lépcsőn lefelé tartó - fiú után indultam.

Megelőzve Ricardót, a nappaliból nyíló garázsajtóhoz szaladtam és tartottam, amíg Ric becipelte Georgeot. Apámék a Jeep-et vitték el, de a Lexus szerencsére bent állt. Ric a hátsó ülésre fektette Georgeot, majd ő is beült a vezetőülésbe, de két másodperc múlva hangosan káromkodni kezdett. - Hol a kibaszott kulcs?!

Kezdtem pánikba esni. Legalább három perc telt el azóta, mióta láttuk befordulni apámékat az utcán, azóta már bőven itt lehetnek. Nem törődve semmivel, feltúrtam az összes fiókot, de a kulcs nem volt sehol. És akkor beugrott, hogy legutoljára a tévé előtti dohányzóasztalon láttam, amikor berohantam, hogy megállítsam Marcót és Ericet, mielőtt halálra kínozzák Georgeot...

- Tudom, hol van! - kiáltottam oda Ricnek, majd nem törődve azzal, hogy utánam kiabált, hogy álljak meg, kirohantam az ajtón. A kulcs ott volt az asztal sarkán, ahogy arra emlékeztem. Felkaptam és már indultam volna vissza, amikor a bejárati ajtó kicsapódott és Eric rontott be rajta. Ahogy meglátott megtorpant és undorító mosolyra húzódott a szája.

- Nahát-nahát! Hová ilyen sietősen? - Előrelépett egyet, mire felemeltem a kezemben tartott fegyvert és egyenesen rá szegeztem. Egy pillanatra megdermedt, aztán vigyora még szélesebb lett, a zsebéhez nyúlt és ő is elővette a sajátját. - Ugyan már, Thalia. Mindketten tudjuk, hogy nem lennél képes elsütni azt a fegyvert, nem igaz? - kérdezte, miközben egyik szemét lehunyva, a kezében tartott Glock csövét a testem különböző pontjaira irányította, mintha azt vizsgálgatná, hogy hol tudja a legfájdalmasabb sebet okozni.

- Lehet, hogy ő nem, de én gond nélkül - hallottam meg Ric hangját közvetlenül mögülem, aztán csak a dördülést hallottam és Eric élettelenül rogyott össze, éppen egy időben azzal, amikor apám és Marco is csatlakoztak hozzánk. - Azt mondtam, ne használd, ha nem szükséges, nem pedig azt, hogy ölesd meg magad! - teremtett le Ric, majd kikapta kezemből a fegyvert és bebiztosítva adta vissza. - Tűnés, Lia! - kiabált rám és a garázs felé taszított. - Majd utánatok megyek, várj odakint a kocsival!

Erre a mondatára felébredtem a sokkból és hevesen megráztam a fejem. Képtelenség, hogy nélküle menjek! - Nem hagylak itt! - erősködtem, de aztán beláttam, hogy igaza van. Kell valaki, aki beindítja a kocsit és minél hamarabb eltűnhetünk.

- Azt mondtam, menj! - ordított az arcomba Ric, majd lebukott a Marco fegyveréből származó lövedék elől.

Rémülten fordítottam hátat nekik és a kocsihoz rohantam. Bevágódtam a vezetőülésre, fegyveremet a mellettem lévőre dobtam és futólag Georgera pillantottam. Annyira remegett a kezem, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült elindítanom a kocsit. Ric már felnyitotta a garázsajtót, ezért könnyű dolgom volt, csak ki kellett tolatnom. Pár méterre eltávolodtam a háztól, majd megálltam és idegesen pillantottam hátra, azt lesve, hogy mikor tűnik fel Ric.

Alig két perc múlva meg is jelent. Rohanni kezdett az autó felé, miközben én kinyitottam az utasülés felőli ajtót, hogy gyorsan beszállhasson. Azt hittem, minden simán ment és elintézte, amire én nem voltam képes, de nem így volt. Már majdnem a kocsinál volt, amikor apám kirontott a házból és mikor meglátott, fegyverét a felém futó fiúra szegezte és lőtt.

Felsikítottam, amikor Ric térdre esett. Eszeveszetten rángatni kezdtem a biztonsági övet, hogy kiszálljak. Már nem akartam mást, csak látni apám arcát, amikor beleeresztem az egész táramat.

- Lia, tűnj innen! - ordított Ric, miközben megpróbált felállni, de megint összesett. Mellkasán teljesen átvérzett a pólója az őt ért lövéstől. - Hallottad? Indítsd azt a kibaszott kocsit! Én majd... - Nem tudta végigmondani, apám újra elsütötte a fegyverét. A második lövés nem sokkal az első mellett érte Ricet, aki elhallgatott és kikerekedett szemekkel kapott a Glock után, de keze a levegőt markolta, majd oldalra dőlt és többet nem mozdult.

Zokogva néztem a fiút, aki feláldozta miattam az életét. Aztán apámra néztem, aki lassan közeledett a kocsi felé, pisztolyát előreszegezve. Felkapta az ülésről a fegyvert, amit Ric adott és gondolkodás nélkül megcéloztam és kétszer egymás után tüzeltem. Az ordításából ítélve eltaláltam és ez nekem éppen elég volt. Nem az volt a célom, hogy azonnal meghaljon, azt akartam, hogy szenvedjen, mielőtt kileheli a lelkét.

Becsuktam a kocsiajtót, majd gázt adtam és elhajtottam. A sokktól görcsösen markoltam a kormányt, sírni sem voltam képes. Egyszerűen üresnek éreztem magam, fizikailag is megviselt az utóbbi fél óra, de lelkileg teljesen kimerültem. A visszapillantóból Georgera néztem, aki még mindig eszméletlenül hevert a hátsó ülésen.

Megmentettem, de milyen áron? Apám és a két embere sorsa kicsit sem érdekelt, de feláldoztam a barátom életét. Azt kívántam, bárcsak én lettem volna Ric helyében...

Seventeen: "Csak te és én"

 Hai! 
Következő rész: pipa! :D Először szeretnék kellemes ünnepeket kívánni, sok locsolót meg minden ilyesmi! Aztán. Kicsit elszomorodtam, hogy egyetlen hozzászólás sem érkezett az előző fejezethez, viszont a 16.-nál kaptam eddig a legtöbb pipát, úgyhogy ez nem tartott sokáig! Remélem, most azért kapok néhány véleményt, örülnék neki!
Jó olvasást! :)

Arra ébredtem, hogy ráz a hideg, még annak ellenére is, hogy testem a vastag takaróba volt csavarva. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, kapkodtam a levegőt és iszonyúan rosszul voltam. Ülő helyzet tornáztam magam és párszor mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.

A szobában majdnem teljesen sötét volt, mindössze az ablakon beszűrődő halvány fény adott némi világosságot. Tehát sikerült átaludnom az egész napot... Vagyis inkább lázálomban forgolódni hosszú órákon át.

Kimásztam az ágy szélére és körbenéztem, a ruháim után kutatva. Mivel nem találtam őket, így felálltam, hogy a szekrényemhez menjek, de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaestem a matracra. Valami nincs rendben. Szórakozottan beletúrtam a hajamba és felszisszentem az érintéstől. A fülem mögött egy jókora dudort tapintottam ki, ami már a legkisebb érintésre is fájdalmasan lüktetni kezdett. Valószínűleg akkor szereztem be, amikor apám pofonjától a padlóra estem, emellett az arcom is feldagadt és mikor a tükörbe pillantottam, láttam, hogy kékes-zöldes foltok díszítik. Borzalmasan festettem és a fejfájásból ítélve, talán agyrázkódást is kaptam.

De ez most mind csak mellékes volt. Muszáj volt száműznöm a saját fájdalmamat az agyam leghátsó zugába, Georgenak szüksége volt rám. Vagy ha nem is rám, a segítségemre mindenképpen. Ha még él... de erre gondolni sem akartam.

Elküzdöttem magam a szekrényemig, ahonnan előhúztam egy fekete farmert és egy egyszerű, sötétkék felsőt. Magamra rángattam a nadrágot, majd óvatosan, ügyelve arra, hogy ne érjek a fejemhez, belebújtam a blúzba. Lassan, kimért léptekkel sétáltam az ajtóhoz és próbaképp lenyomtam a kilincset, de ahogy sejtettem, az ajtó zárva volt.

- Ric, nyisd ki az ajtót, kérlek - szóltam ki, mivel tudtam, hogy itt gubbaszt a szobám ajtaja előtt, a folyosón.

- Lia - Hallottam, hogy mozgolódik, majd kicsit közelebbről érkezett a válasza. - Nem tehetem, apád parancsot adott, hogy bent kell maradnod. Igazából beszélnem se lenne szabad veled. Sajnálom - Tényleg úgy tűnt, hogy bánja, de a történtek után már nem tudtam úgy megbízni benne, mint azelőtt.

- Kérlek. Tudom, hogy elmentek, hallottam - Még hajnalban valamikor, hangok szűrődtek fel a ház elől, majd három kocsiajtó csapódás, amiből arra következtettem, hogy csak Ricardo maradt itt. - Kérlek, Ric! Ez nagyon fontos! Muszáj látnom - Próbáltam nyugodtan beszélni, de a hangom átcsapott könyörgésbe.

- Lia... ezt nem lenne szabad - válaszolt, de ahogy tétovázott a válaszadással, kiérződött a hangjából, hogy kezd elbizonytalanodni. - Miért érdekel ennyire? - kérdezte és semmi kétségem sem volt afelől, hogy Georgera gondol.

Fejemet az ajtónak döntöttem, egyre jobban kezdett sajogni és újra hányingerem lett. Mély levegőt vettem, részben, hogy elmulasszam a rám törő rosszullétet, részben pedig, hogy lenyugtassam háborgó lelkem. - Mert szeretem őt - feleltem végül Ricardo kérdésére. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha az igazat mondom. Elegem volt a hazudozásból.

Már kezdtem feladni, amikor hallottam a zár kattanását, majd rögtön ezután éreztem, hogy kezem alatt megmozdul a fa.

- Tényleg szereted?

Ric az ajtóban állt, eltakarva előlem a folyosóra vezető utat és kifejezéstelen tekintettel várta a válaszomat. Bólintottam egyet, mire arca grimaszba rándult és félreállt. - Akkor menj - intett, én pedig hitetlenkedve néztem rá, majd előreléptem, átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz öleltem.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhatnék - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára.

- Tudom-tudom és most kibaszott nagy hülyeséget csinálok! Ne hálálkodj, hanem menj már - tolt el magától morogva és kibámult az ablakon, hogy ne kelljen rám néznie, de szája sarkában felfedeztem egy apró mosolyt. Lerítt róla, hogy összezavartam és fogalma sincs, hogyan kellene kezelnie a váratlanul jött érzelmi kitörésemet, hiszen régebben sosem csináltam ilyet. Őszintén, még magamat is megleptem vele egy kicsit.

- Thalia! - szólt utánam Ric, amikor már fordulni készültem, de most megdermedtem a mozdulat közepén és újra a fiúra néztem. Egy pillanatra megrémültem, hogy talán mégis meggondolta magát és vissza akar zárni a szobámba, de ehelyett egészen mást tett. Felmutatta a kis fémkulcsot, majd felém dobta. Elkaptam és kezembe szorítottam, aztán rámosolyogtam.

Hirtelen kaptam észbe és faképnél hagyva Ricardo-t, a már jól ismert szoba felé indultam. A kezem remegett az idegességtől, ezért eltartott pár percig, mire sikerült a zárba illesztenem és elforgatnom. Feltéptem az ajtót és tekintetem rögtön a szobát pásztázta körül.... Aztán megpillantottam Georgeot, a földön fekve.

Gondolkodás nélkül rohantam oda és lerogytam mellé. Haboztam pár pillanatot, majd óvatosan érintettem meg. Lélegzett és a teste meleg volt, amit jó jelnek vettem, viszont arcát, karjait - és gondolom a teste többi részét is, amit ruha takart - mély vágások, horzsolások és zúzódások borították. Fejemet a hátára hajtottam és sírni kezdtem. Nagyon megviselt, hogy így kell látnom és a tudat, hogy ezt nekem köszönheti.

Ha nem engedelmeskedem apámnak, vagy ha nem sikerül megismerkednem vele a klubban, talán most nem lenne itt. Talán éppen a családjával vacsorázna vagy a barátaival szórakozna valahol. De ha ő nem világít rá, a szavaival és a tetteivel, sosem lettem volna képes ellenszegülni apámnak és kilépni ebből az életből, most viszont éppen erre készülök. Sokat köszönhetek neki, többek között az életemet.

- Thalia - A halk hangra felkaptam a fejem. George megmozdult, lassan a hátára fordult és kinyitotta a szemét. - Miért sírsz? - kérdezte rekedten, erőtlenül emelte kezét az arcomhoz és letörölte a könnyeimet.

- Mit tettek veled? - suttogtam, miközben kezem az övére csúsztattam és megszorítottam.

- Kicsit erősebbek voltak, pedig én tényleg próbálkoztam. De úgy látszik nem vagyok elég jó kondiban - motyogta és megpróbált nevetni, de csak egy fájdalmas vigyorra futotta. Most is megpróbálta viccnek venni az egészet, ám én nem találtam semmi mulatságosat a dologban.

- Azok a rohadékok! - Gyilkos dühvel gondoltam Marcora és Ericre, akik apám egyetlen szavára ugranak és minden kérését teljesítik. És undorodtam magamtól, amiért néhány nappal ezelőttig még én is ugyanezt tettem.

- Min gondolkozol, szépségem? - A hangja kirántott önmarcangoló gondolataimból és visszahozott a jelenbe, emlékeztetve, hogy most sokkal fontosabb dolgom van, mint hogy magamat ostorozzam azokért a dolgokért, amiket a múltban tettem. Okolhatom magamat, de azokat már úgysem tudom megváltoztatni. Ami történt, megtörtént. Most viszont itt a lehetőség, hogy helyrehozzak mindent.

George fáradtan pillantott rám és megijesztett, hogy milyen gyengén veszi a levegőt. Sürgősen ki kell innen jutnunk és minél hamarabb látnia kell egy orvosnak. - Az egész az én hibám! De ne aggódj, hamarosan vége lesz ennek - biztosítottam és lehajolva hozzá, egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira.

- Mit akarsz csinálni? Ne tegyél semmi őrültséget - ellenkezett George és megpróbált felülni, de köhögni kezdett és végül levegő után kapkodva esett vissza a padlóra.

- Kijutunk innen és eltűnünk. Csak te és én - jelentettem ki és ahogy a földön fekvő, szenvedő arcú fiút néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy apám még megfizet ezért.