Nine: Valami régi, valami új...

Hola, Drágák!
Köszönöm szépen a kommenteket és mindennemű visszajelzést, nagyon örülök minden kis vélemény nyilvánításnak, csak így tovább! Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást hozzá! X

Jóformán tátott szájjal hallgattam Amyt, akinek ömlöttek a szájából a szavak. Elmondása szerint, miután elköltöztünk és megszakítottam vele minden kapcsolatot, teljesen egyedül maradt az iskolában és a poklok poklát élte át, amikor mindenki gúnyos megjegyzéseket tett rá, nap mint nap.

Csodáltam azért, hogy mindezek ellenére képes volt változtatni. Még számomra is elképesztő volt, hogy a duci lányból Anglia szerte híres modell vált. Most már sugárzott róla a magabiztosság és elégedettség. Amikor pedig kiszúrtam az ujján csillogó gyűrűt és rákérdeztem, boldogan újságolta, hogy a barátja nemrég megkérte a kezét.

Bár ezt nem kötöttem az orrára, de irigyeltem azért, amit sikerült elérnie. A magabiztosságáért, hogy szembe mert szállni azokkal, akik megkeserítették az életét. Ez az, amit én soha nem tettem - vagy nem mertem megtenni. Az én életem sosem lehet még csak hasonló sem, nem is álmodhatok családról vagy gyerekekről. Nem tenném meg, hogy ezzel veszélybe sodrom őket. Mivel én sem kerülök ki ebből az ördögi körforgásból.

Elkalandozhattam, mert arra eszméltem, hogy Amy finoman meglöki a vállam. - Hol jársz, te lány? - mosolygott rám elnézően.

Egy pillanatig nem tudtam, mit is válaszolhatnék, túl sok minden kavargott a fejemben. - Csak arra gondoltam, hogy cserben hagytalak - válaszoltam végül. - Annyira sajnálom - néztem a szemébe és sokadjára is megismételtem azt az egy szót, bár tudtam, ezzel nem teszek jóvá semmit.

- Ne sajnáld - ingatta a fejét hevesen tiltakozva. - Iszonyúan hiányoztál, de talán jobb volt így. Ha ott maradtál volna velem, lehet, hogy sosem határozom el magam és még mindig ugyanaz a visszahúzódó, túlsúlyos lány lennék. Na, de hagyjunk engem! Mi történt veled? Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok a legkisebb részletekig! - csapta össze a tenyerét izgatottan és közelebb húzott.

Nem ért váratlanul a kérdés, igazából számítottam is rá és meg is próbáltam olyan választ adni, ami elég hihető ahhoz, hogy ne keltsek gyanút Amyben. 

- Tudod, még nem igazán tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Egyenlőre mérlegelek, talán beiratkozok az egyetemre... vagy keresek valami munkát. Még nem igazán körvonalazódott bennem - vontam meg finoman a vállam és rámosolyogtam a barátnőmre, aki bólintással adta tudtomra, hogy megérti.

- És mi a helyzet a fiúkkal?

Ezt a kérdést is vártam, elvégre lányok között gyakran előfordul ez a téma. Persze nem az én életemben, de Amynek erről fogalma sincs. És nem is kell, hogy legyen. - Volt pár rövidebb kapcsolatom, de most nincs senki, akire különösebben úgy néznék... - tettettem, hogy kicsit elgondolkodom a válaszon, mielőtt kiböktem volna.

Valójában gondolkoztam is. Georgeon. De többek között csak azon, hogy ő az, akit semmilyen körülmények között nem említhetek. Ha Amy tudomást szerezne róla, hogy hogyan is érzek a fiú iránt - amivel jóformán még én sem vagyok tisztában -, azonnal kérdezősködni kezdene. Én pedig nem tudtam volna válaszolni, ezért jobb, ha még csak sejtése sincs róla, hogy közöm lenne bármiféle hímnemű személyhez.

- Jajj, Lia! Te mindig is ilyen voltál - rázta a fejét elnéző mosollyal, de kérdőn felvont szemöldököm látva, hozzátette. - Mindig is figyelmen kívül hagytad a a fiúkat, pedig ők annál inkább észrevettek téged. Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt - javasolta kedves mosollyal.

Elgondolkodva hümmögtem, még a fejemet is félrebiccentettem, mintha a mondandóján rágódnék. - Tulajdonképpen miért vagy itt? - kérdeztem tőle aztán válaszadás helyett, hogy eltereljem a témát az én katasztrofális és nem létező (szerelmi) életemről, másrészt tényleg kíváncsi voltam, mit keres a régi házunkban.

Amy felnevetett, látszólag nem érte váratlanul, hogy megpróbálom kikerülni a válaszadást. Kiskorunk óta barátnők voltunk, kiismert már. És ami még jobb, el is fogadott, minden bosszantó tulajdonságommal, titkolózásommal és zárkózottságommal együtt.

- Igazság szerint az esküvővel kapcsolatban fordítottam fel az egész szobád - pislogott rám bocsánatkérően, mire én csak legyintettem és jeleztem, hogy folytassa. - Kellett valami régi, valami új, valami kölcsönbe és valami kék - Ezzel felém nyújtotta a tenyerét, amin ott hevert egy tengerkék hajcsat, amit már több, mint hét éve nem láttam.

- Ez...? - néztem fel barátnőmre, majd kivettem a kezéből a hajtűt és magam elé emelve, szemügyre vettem.

- Igen, még én adtam neked a nyolcadik születésnapodra - bólogatott a ki nem mondott kérdésre válaszolva. - Most kölcsönvenném, ha nem gond - mosolygott szégyenlősen.

- Jézusom, dehogyis gond! - tiltakoztam azonnal. - Annyira örülök neked - mondtam ki őszintén és szorosan magamhoz öleltem Amyt. Be kell vallanom, ő volt a kapocs köztem és a régi életem között. És borzasztóan szégyelltem, hogy csak úgy magára hagytam.

Miután megbeszéltük, hogy ezentúl kapcsolatban maradunk egymással és a közeljövőben feltétlenül megismerkedek a vőlegényével, telefonszámot cseréltünk, majd Amy az órájára pillantva közölte, hogy mennie kell, mert Nicolas már biztosan várja. Még egyszer jól megölelgettük egymást, majd egyedül maradtam a szobában. Csak én és a gyötrő gondolataim.

Rá kellett jönnöm, hogy mióta anya meghalt, csak magammal törődtem és eszembe sem jutott, hogy Amyvel vajon mi lehet. De ahogy itt ültünk és beszélgettünk, mint régen, rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott. Emellett az érzés mellett pedig alaposan mellbe vágott a felismerés, hogy amíg az ő élete nem is lehetne boldogabb, addig az enyém minden lépéssel egyre jobban széthullik.

Felálltam a padlóról, majd miután egy utolsó pillantást vetettem a régi szobám berendezésére, elhagytam a helyiséget. Mindig is szerettem ezt a helyet, de most képtelen voltam tovább maradni. Az emlékek mázsás súlyként nyomódtak a mellkasomra, szemrehányásként a tetteim miatt... legalábbis ez volt az, amit jelen pillanatban éreztem. Sietve hagytam el a házat és átkozottul megkönnyebbültem, amikor bezártam magam mögött az ajtót és vele együtt a boldog múltam. Egyúttal pedig visszacsöppentem a kéretlen valóságba.

Időközben eleredt az eső, de nem foglalkoztam vele, csak szapora léptekkel indultam haza. Próbáltam elterelni a gondolataim, de akaratlanul is barátnőm szavai jártak a fejemben és az egyik mondata különösen beférkőzött a gondolataimba. "Néha ki kellene nyitnod a szemed és megnézni, mi van az orrod előtt."

Ijesztő volt, hogy - bár nem tudott Georgeról... nem tudhatott róla -, mégis olyan érzésem volt, mintha pontosan ráértette volna azt a bizonyos mondatot. Annyira rávallott, hogy még ha nem is mondtam el neki valamit, még akkor is tudta, mit mondjon, amivel ösztönözhet. Mindennek a tetejébe még igaza is volt.

Amy szavai jelentősen elgondolkodtattak és ráébresztettek arra, hogy ha valaha is normális életet akarok magamnak, akkor itt az ideje helyesen cselekednem. Az első, hogy ezen túl nem fojtom el az érzéseim... még akkor sem, ha azok nagy része Georgehoz fűződik.

Eight: Amy

Hey darlings!
Kicsit későn, de meghoztam a következő részt. Köszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat, nagyon jól esik, hogy tetszik a blog és írtok véleményt is! Jó olvasását Ehhez a fejezethez! :) x

Ricardo előrelátóan úgy intézett mindent, hogy amíg vissza nem érkeznek, ne kelljen elhagynom a házat, de kezdtem úgy érezni, hogy ha még egy percet a négy fal között maradok, akkor meg fogok őrülni. Egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak bennem, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, hogy újra ura legyek a döntéseimnek.

Ezért felkaptam a szék támlájára dobott kabátomat és sebes léptekkel, a szobámmal szemközti ajtót szándékosan figyelmen kívül hagyva lerobogtam a lépcsőn. Mikor már az előszobában állva a cipőmet húztam fel, egy pillanatig hezitáltam, de végül mégis kiléptem a szabadba és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.

Nem szabadott volna ott hagynom Georgeot egyedül, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy jobb, ha egy ideig minél távolabb kerülök tőle. Ezzel viszont megszegtem egy újabb szabályt... de még egy már igazán nem számított.

A kabátom kapucniját mélyen a szemembe húztam és céltalanul elindultam az egyik irányba. A hideg levegő percek alatt jólesően lehűtötte az arcomat, de George személyét nem tudta kitörölni a tudatomból.

Ez az egész őrültség, de vonzódtam hozzá. Nem az a fajta megláttalak-és-örökre-szeretni-foglak féle vonzódás volt, elsősorban talán inkább testi, mint érzelmi kötődés, de elég erős ahhoz, hogy összezavarjon. Alig két napja még semmit sem tudtam róla, aztán részt vettem az elrablásában és már ilyen reakciót vált ki belőlem. Ha akaratlanul is, de elérte, hogy meginogjak az apámnak tett ígéretemben.

 Ahogy lehajtott fejjel róttam az utcákat, szemem sarkából láttam, hogy többen is furcsán mérnek végig, de nem törődtem a méregető tekintetekkel. Nem nagyon érintkeztem emberekkel, az iskolát is otthon, magántanárral végeztem. Apám egész életemben megpróbált távol tartani mindenkitől és bár azzal magyarázta ezt, hogy nem akarja, hogy az emberek megbántsanak, én tudatában voltam, hogy valójában csak attól tartott, véletlenül elszólom magam a "munkáját" illetően. Most viszont elkövette a legnagyobb hibát, ami lerombolhatja ezt a szépen felépített falat.

A lábam magától vitt előre és mikor feleszméltem, rájöttem, hogy a céltalan sétám, tulajdonképpen nem is volt olyan céltalan. Talán tudat alatt, de a régi környékünkre tévedtem és a házunk, ahol anya halála előtt éltünk, előttem magasodott. Némi hezitálás után kinyitottam a kis kaput és felsétáltam az ajtóhoz. Be akartam menni a régi szobámba, leülni a régi ágyamra és ha csak néhány percre is, de elhinni, hogy minden olyan, mint régen.

Lenyomtam a kilincset és benyomakodtam az ajtót, ami - mivel hosszú évek óta senki nem járt itt - elég nehézkesen nyílt. Miután anya meghalt, apa nem tudott vagy nem akart ebben a házban maradni, ezért költöztünk ki a külvárosba, ahol nem sok ember jár. A házat viszont nem adta el. Túl sok emlék kötötte hozzánk ezt a helyet.

Nesztelenül sétáltam végig a házon, egészen a lépcsőfordulóig. Azt hittem az ég világon senki sem hallhat meg, de ahogy lábammal az első fokra léptem és felnéztem az emeletre, mintha lámpafényt láttam volna leszűrődni odafentről. Egy pillanatra pánikba estem. Valaki van itt rajtam kívül? Betörtek volna? Vagy netán apám az?

Idegesen rángattam le a fejemről a kapucnit és minél kisebb zajt csapva elindultam fölfelé. Ahogy szemmagasságba kerültem az emelet padlójával, már láttam, hogy a fény az én régi szobámból szűrődik ki. Az ajtó résnyire nyitva volt és halk zörejek hallatszottak ki. 

A falhoz préselődve osontam az ajtóig és minden eshetőségre felkészülve belestem a szobába. Nem is tudom mi döbbentett meg jobban: hogy nem egy betörővel van dolgom, vagy, hogy egy körülbelül velem egy idős lány matatott a cuccaim között. Most már teljes testemmel az ajtóban álltam, majd megköszörültem a torkomat. - Megtudhatnám, hogy mit keresel a szobámban?

Hangom hallatán a lány megugrott, majd riadt arccal fordult felém. Pár pillanatig némán néztünk egymásra. Hidegen, merev arccal álltam a tekintetét, de az ő pillantásában mintha felismerést láttam volna.

- Lia? - Halkan ejtette ki a nevem, mintha nem lenne biztos magában, nagy, zöld szemei továbbra is az arcomat fürkészték.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem vissza idegesen. Talán apám bérelte fel, hogy kémkedjen utánam? Vele kapcsolatban már semmi sem tűnt lehetetlennek.

- Hogyne tudnám a neved, amikor hét évig legjobb barátnők voltunk - mosolygott fel rám és törökülésbe helyezkedve az ágyamnak dőlt. - Bár nem lepődök meg, hogy nem ismersz fel.

Amint a száját elhagyták ezek a szavak, ledermedtem. Szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de inkább nem mondtam semmit, helyette jobban szemügyre vettem a földön ülő lányt. Hosszú, barna haja szépen keretezte borzszínű arcát, a testére simuló póló és nadrág pedig kiemelte az alakját. Nem emlékeztetett senkire... de aztán mégis felfedeztem egy apró hasonlóságot. A zöld szempár semmit sem változott.

- Amy? 

Amikor kimondtam a nevét már tudtam, hogy ő az. Ellöktem magam az ajtófélfától és két lépéssel az ágynál voltam. Letérdeltem Amy elé és a nyakába borultam. Karjai körém fonódtak és viszonozta az ölelésem.

- Jézusom, nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg! - hitetlenkedtem. - De nagyon megváltoztál - Hátradőltem és a sarkamra ülve néztem az előttem ülő lányra. Képtelenségnek tűnt, hogy éppen most találkozunk, amikor a legnagyobb szükségem van valakire, aki támogat. Nem kell tudnia a dolgokról, elég ha érzem, hogy mellettem van.

- Hát igen. Jót tett nekem ez a pár év, ugye? - nevette el magát, mire én rosszallóan megráztam a fejem. - Tudod, az általánosban te voltál a legjobb barátom, de amikor elmentél, nem maradt senkim. A legtöbben csak kicsúfoltak, amiért szemüveges és kövér voltam. Nem voltál ott, hogy kiállj mellettem, de megtanultam megvédeni magam és eldöntöttem, teszek érte, hogy többet ne én legyek a céltáblájuk. Most pedig modell lettem és hirtelen mindenki a barátom akar lenni. Csak a szokásos - vonta meg a vállát, mintha mindennapi kis semmiségekről beszélne. De amiről beszámolt, újra csak arra késztetett, hogy magamat hibáztassam.

- Ne haragudj, hogy minden magyarázat nélkül eltűntem - hajtottam le a fejem és a gyűrűmet kezdtem piszkálni. A fényképek mellett ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem anyáról. Még az övé volt, sosem vettem le. - Csak apám... - elakadt a szavam, a szám teljesen kiszáradt.

Felnéztem Amyre, hogy láthassam, hogyan reagál, de csak együttérzően bólintott. - Nem kell magyarázkodnod, sejtem min mentél keresztül. A te helyedben valószínűleg én is ezt tettem volna és tudom, hogy apád mindig is elég szigorú volt veled.

Bólintottam. Kétség sem fért hozzá, hogy bármennyi év is telt el, amióta nem találkoztunk, még mindig ő volt az az ember, aki a legközelebb állt hozzám. Amy sokat tudott rólam, talán mindenkinél többet, persze erről, ami anya halála óta történt, még neki sem beszéltem soha. Ismerhette annyira apát, hogy legyenek sejtései az életem nehézségeiről, de az igazság az volt, hogy ha csak a felét is megtudta volna, gyaníthatóan soha többé nem állt volna szóba velem.

Ugyan ki akarna egy bűnöző lányával barátkozni?

Seven: Valami történt

Sziasztooook!
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket, remélem ennél a fejezetnél is kapok néhányat! Valamint, hogy a rész is tetszeni fog! Jó olvasást! :) x

Képtelen voltam abbahagyni a sírást, ahányszor csak erőt vettem magamon, még jobban rám tört. Teljesen elvesztettem az időérzékem, fogalmam sem volt, hogy mióta bőgök George mellkasára borulva, de jólesett kiadni magamból. Kicsit olyan volt, mintha a könnyeimmel együtt a fájdalom is távozott volna belőlem. Legalábbis egy része... az is George pólójára.

Egészen eddig nem is foglalkoztatott, hogy görcsösen kapaszkodok a fiú karjába, ő pedig nyugtatásképpen a hátamat simogatja. A fiú, akinek részt vettem az elrablásában. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy sajnáltassam magam és hagytam neki, hogy vigasztaljon. Éppen ő, aki ezerszer rosszabb helyzetben van nálam.

Most viszont, hogy képes voltam valamivel tisztábban gondolkodni, több dolog is feltűnt. Hogy George keze nyomán furcsa bizsergés fut végig a hátamon. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy lehelete a nyakamon érződött és göndör fürtjei a homlokomhoz értek. Azon kaptam magam, hogy tekintetem a szájára tévedt. Csak egy kicsit kéne közelebb hajolnom...

Mit művelek?

George értetlenül bámult rám, amikor váratlanul felugrottam mellőle, látszólag minden ok nélkül. Viszont nagyon is megvolt rá okom. Ő volt az.

- Összebőgtem a pólód - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy megtörjem az egyértelműen kínos csendet.

A lábaim még mindig remegtek és úgy kapaszkodtam az asztal szélébe, hogy az ujjaim elfehéredtek. George is látta ezt, ezért elengedtem az antik bútordarabot és inkább a mellem előtt keresztbe fontam a karomat.

- Nem gáz, történt már velem rosszabb is - vigyorodott el egy pillanatra, talán, hogy oldja a feszültséget, ami érezhetően ott volt közöttünk. - Minden oké? - kérdezte aztán, bár biztosan látta rajtam, hogy nem vagyok valami fényesen.

- Persze - legyintettem és kikényszerítettem magamból egy mosolyt. - Csak kicsit fáj a fejem. Azt hiszem jobb lenne, ha lepihennék - Ha csak ennyi lenne...

George bólintott. Habár nem tűnt úgy, mintha elhitte volna, mindenesetre nem szólt semmit. De mit kellett volna mondania? És nekem? Az igazat? "Bocs, de semmi nem oké, mert egy perccel ezelőtt arról fantáziáltam, hogy milyen lehet veled csókolózni"? És a legszebb az egészben, hogy ilyesmi még csak meg sem fordulhatna a fejemben!

Míg be nem zártam magam mögött az ajtót, végig magamon éreztem George tekintetét. Ez egyszerre volt a legjobb és a legkellemetlenebb dolog. Csak a földszintre leérve szűnt meg az a fura érzésem, ami arra késztetett, hogy most azonnal visszamenjek és megcsókoljam.

A konyhába mentem, hogy főzzek magamnak egy bögre teát, ez mindig megnyugtatott, ha valami miatt feldúlt voltam... jelen esetben inkább összezavarodott. Kiskorom óta ez volt a megszokott rituálém. Azóta sok minden történt, de legalább egyvalami nem változott.

A gőzölgő italt tartalmazó bögrével a kezemben felmentem a szobámba, lábamat felhúzva bekuporodtam az ablakmélyedésbe és kinéztem az esős utcára. Miközben gondolkoztam, mutatóujjamat többször végigfuttattam a bögre szélén. Valami történt velem, amióta George itt van.

Nem a jelenlétével volt gond, elvégre fiúk - illetve leginkább férfiak - között nőttem fel és volt már néhány barátom is, megtanultam, hogyan viselkedjek velük. George viszont valamiben más volt.

Ha a közelében voltam, összezavarodtam, nem tudtam kezelni az érzelmeim, amiket kiváltott belőlem és dühös voltam, amiért nem tudtam kontrollálni a reakciómat, George pedig mintha rá is játszott volna erre. Iszonyúan gyengének éreztem magam. Ez pedig a továbbiakban nagy gondot fog okozni mindkettőnknek. 

Tisztában voltam vele, hogy Ric sejt valamit. Ha nem is tudja a teljes igazságot, de valamit biztos észrevett rajtam. Ezért aggódott, ezért nem akart elmenni és ezért adta a fegyvert. Viszont veszélybe sodorni sem akart, azzal, hogy itt marad és ezzel gyanúba kever apámnál.

Mert ha ő rájön, hogy hogyan is érzek a szomszéd szobában lévő fiú iránt, akkor nem fog számítani neki, hogy a lánya vagyok. A szabályok éppúgy vonatkoznak rám, mint akárki másra ebben a családnak nevezett bűnbandában. Ahogy a büntetés is, ha megszegem a szabályokat - ezzel kiskorom óta együtt kellett élnem.

Anya viszont mindig azt mondta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. - Hát anya, most éppen azt teszem - sóhajtottam és lehunytam a szemem, magam elé idézve a vonásait. Az évek múlásával egyre nehezebben ment, ami megijesztett és arra ösztönzött, hogy még erősebben próbálkozzak. - Csak azt remélem, hogy ezzel nem teszek tönkre semmit... és senkit - tettem hozzá gondolatban.

Most már nem csak George, de Ric miatt is bűntudatom volt, amiért ilyen helyzetbe sodortam. Két tűz közé került és ha akaratlanul is, de rákényszerült, hogy valamit elhallgasson apám elől, amiért később még súlyos árat fizethet.

Eldöntöttem, hogy amint visszaér bocsánatot kérek tőle. Bocsánatot kérek... de azt nem ígérhetem meg, hogy távol maradok Georgetól. Ahhoz túl gyenge vagyok. 


*GEORGE*

Nem örültem neki, hogy Thalia miattam sírt, de jó volt őt a karjaimban tartani. Már a szórakozóhelyen is kiszúrtam a tömegben és elsőre megtetszett benne valami. Ezért is mentem oda hozzá, ami - mint később kiderült - nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Ezt kénytelen voltam beismerni magamnak, amikor a földön, egy fémcsőhöz bilincselve ébredtem.

De mentségemre legyen mondva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy tizenkilenc éves lány fog drogot csempészni az italomba és segíteni az elrablásomban. Akkor úgy tűnt ő is érdeklődik irántam, de az csak szimpla játék volt, átverés, hogy elcsábítson és elaltassa a gyanúmat, én pedig túl vak voltam, hogy észrevegyem.

Azt viszont nem tagadhattam, hogy - mindezek ellenére - még mindig piszkosul tetszett. Nem bíztam meg benne, de vonzódtam hozzá és esküdni mertem volna rá, hogy ha akkor nem is, de most valamilyen hatással voltam rá. Amikor felnézett rám, volt valami a tekintetében, amiből arra következtettem, hogy sikerült valamit kiváltanom belőle. Azt viszont, hogy ez jó vagy rossz, már nem tudtam volna megmondani.

Az egész helyzet nevetségesen abszurd volt. Felálltam a fotelból és mindkét kezemmel a hajamhoz nyúltam, hátrasimítottam és az ablakhoz léptem. A Thalia nevezetű problémával most nem tudtam mit kezdeni, annyit tudtam tenni, hogy beszélek vele, amikor visszajön. Ha visszajön.

Sokkal inkább foglalkoztatott a családom és a banda. Halálra aggódhatják magukat, talán már a rendőrséget is értesítették, hogy eltűntem. Elképzeltem, ahogy anya a kanapén ül magába roskadva és sír, apa pedig vigasztalóan simogatja a hátát. A fiúk is ki lehetnek bukva, nagyon közel állunk egymáshoz, szinte ők a második családom. Ha legalább beszélhetnék velük...

Volt időm elgondolkodni néhány dolgon, mióta be vagyok zárva. Annak ellenére, hogy az apja miatt kénytelen, Thalián látszott, hogy nem szívesen teszi ezt - függetlenül attól, hogy érez-e irántam valamit vagy sem. Ha beszélnék vele, talán hatni tudnék rá és lenne rá esély, hogy kiszabaduljak. De sietnem kell, mielőtt túl késő lesz.

Six: Emlékek

Hai babes!
Hatodik rész készen, megosztva! Remélem tetszeni fog, hagyjatok nyomot! Jó olvasást! :)

A teraszon álltam és vártam, hogy Rick mindent szükséges holmiját bepakolja a kocsijába. Mikor ezzel végzett, lecsapta a csomagtartó tetejét és nagy léptekkel hozzám sétált. 

 - Vigyázz magadra, Lia! - ölelt magához annak ellenére, hogy teljesen elázott a zuhogó esőben.

Arcomat a mellkasához szorítottam, figyelmen kívül hagyva, hogy a bőrdzsekijéről csöpögő víz miatt én is csurom vizes leszek.

- Ezt inkább nekem kéne mondanom, nem? Te közelebb állsz ahhoz, hogy golyót eresszenek a fejedbe - jegyeztem meg ironikusan, de Ric nem vette a poént és továbbra is fura arccal méregetett. Tudtam, mi jár a fejében. - Nem! - jelentettem ki szigorúan.

- De ott van Eric és Marco. Apád biztos...

- Megértené mi? - ciccegtem gúnyosan. - Ric, ezt te sem gondolod komolyan! Higgadj le, oké? Én megleszek. Inkább magad miatt aggódj, mert, ha nem követed az utasítást, amit apám adott, annak következményei lesznek és nem a legszebbek! - világosítottam fel, bár ő is eléggé ismerte apámat ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyen. Csak túlságosan elvakította az iránta érzett tisztelete. Véleményem szerint alaptalanul.

És akármennyire is szerette apám Ricet - sokszor úgy éreztem, talán jobban is, mint engem -, elég egy kis hiba, hogy ugyanolyan sorsra jusson, mint édesanyám. Az érzelmek nem irányították apámat, ő a tényeknek élt. Ha úgy gondolta, hogy valaki nem elég hűséges, azt félreállította az útból.

Végre Ricardo is belátta, hogy igazam van, ezért még utoljára végigsimított a hajamon, ezután megfordult és visszatrappolt a kocsijához. Bevágta magát a vezető ülésbe, gázt adott, majd egy intést követően elhajtott.

Most dühös volt? Vagy csak aggódik? Nem tudtam kiigazodni rajta. Megvártam míg az autó eltűnik a sarkon, aztán visszamentem a házba. Ricardo nélkül az egész nyomasztóan üres és csendes volt, már megszoktam, hogy a nappaliban bömböl a tévé, Ric pedig hangosan biztatja vagy éppen szidja a játékosokat. Bár még csak pár perce ment el, máris hiányzott, magányosnak éreztem magam. De aztán eszembe jutott, hogy mégsem vagyok egyedül.

- Örülök, hogy csatlakozol hozzám - vigyorgott rám George, amikor benyitottam a szobába. - Lelépett az ünneprontó? 

Ahogy Ricardo mondta, tényleg leszedte George bilincsét a fémcsőről, így a fiú most a szobában sétálgatott és a berendezést tanulmányozta.

- Honnan tudod, hogy Ric elment? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, miközben kulcsra zártam az ajtót és letelepedtem a fotelbe.

- Nem bízol meg bennem? - kérdezett vissza George, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Nem, nem erről van szó - ráztam a fejem és ami a legfurcsább, hogy tényleg így gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy George valami olyat tenne, amivel árthat nekem. Fogalmam sincs miért, csak éreztem. - Inkább magamban nem bízok - sóhajtottam fel.

- Ezt meg, hogy érted? 

- Semmi, csak... mindegy, felejts el - hárítottam el a válaszadást, felálltam és az egyik szekrényhez léptem, csak hogy ne kelljen a fiúra néznem. 

Szemem megakadt az egyik bekeretezett fényképen. Leemeltem a polcról és lefújtam róla a rárakódott port. Nem sokszor jártam ebben a szobában, így csak most láttam először ezt a képet, és - bár csak 6 éves voltam -, de emlékeztem a napra, amikor készült. 

A fotó hármunkat ábrázolt. Apa átkarolta anyát, aki a kezében tartott és mindannyian mosolyogtunk. Akkor míg minden jó volt, csak ezután pár évre rá kezdett széthullani az életünk. Az emlék hatására könny szökött a szemembe, de igyekeztem nem elsírni magam. 

Hirtelen érzékeltem, hogy George megáll mögöttem. Teste alig néhány centire volt az enyémtől, éreztem a leheletét a nyakamon, ahogy áthajolt a vállam felett. Nyeltem egyet, majd óvatosan oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek. 

- Az te vagy? - kérdezte csendesen, a  fotón szereplő kis kori énemre mutatva.

Szótlanul bólintottam és bármennyire is próbáltam megakadályozni, egy könnycsepp végigfolyt az arcomon és a kezemben tartott fotóra csöppent. 

- Sajnálom, én nem akartam... - visszakozott George ezt látva, de leintettem. 

- Semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Emlékszem erre a napra. Szülinapom volt és addig kérleltem őket, amíg el nem vittek Disney Land-be. Életem egyik legjobb napja volt - suttogtam és a felsőm ujjával megtöröltem az arcomat. - Aztán apa elkezdte ezt - mutattam körbe. - Anya halála után pedig teljesen elhidegültünk egymástól.

- Szóval apád nem mindig ilyen volt? - nézett rám George grimaszolva, mire elnevettem magam.

- Nem. Amikor kicsi voltam, ugyanolyan átlagos család voltunk, mint bármelyik másik. Vidámparkba jártunk meg vacsorázni, apa még mesét is olvasott, ha nem tudtam elaludni. Aztán egyre több adósságunk lett - kezdtem mesélésbe, miközben visszakuporodtam a fotelbe, George pedig velem szemben ült le az ágyra. - Egyik nap apa hazajött és bejelentette, hogy talált valamit, ami segíthet kilábalni a bajból, de anya hiába kérdezgette, nem árult el semmit. Csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz és, hogy ne aggódjunk. 

- És, hogy derült ki? - kérdezte George, mikor elhallgattam pár pillanatra.

Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, eltakarva azt a fiú elől. - Anya egyik nap egy pisztolyt talált apa holmija között. Kérdőre vonta, de letagadott mindent. Anya azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja apát és elvisz engem is, rettenetesen összevesztek - rándult meg az arcom.

Tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot. Anya és apám a konyha közepén állva ordítoztak egymással, míg én a nappali kanapéja mögé kuporodva sírtam. Attól a naptól kezdve a gyerekkorom véget ért.

- És... mi történt édesanyáddal?

Abbahagytam az ujjaim tanulmányozását és felnéztem Georgera. Némán fürkésztem az arcát, ő pedig állta a tekintetemet. Gondolkoztam. Eddig senkinek nem meséltem ezekről a dolgokról ilyen nyíltan, még Ricnek sem, de a velem szemben ülő göndör fiúra nézve úgy éreztem, ő lehetne az az ember, akinek kiöntöm a szívem ennyi év után. 

- Anyának sikerült meggyőznie apát, hogy ez nem megoldás. Ő ki akart szállni... viszont nem hagyták neki - vontam meg a vállam, mintha hidegen hagyna a dolog. - Azt mondták, ha még egyszer megpróbálja, én leszek a következő.

- Thalia... 

Próbáltam tartani magam és fenntartani legalább a látszatát annak, hogy jól vagyok, de George megrökönyödött arcát látva kitört belőlem a sírás. Kezembe temettem az arcomat és kiadtam az eddig magamba fojtott fájdalmat, amit túl régóta tartogattam. Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac és azon kaptam magam, hogy George mellkasához bújva zokogok.

Five: Tényleg törődik velem

Sziasztok!
Tudom, kicsit későn, de meghoztam az ötödik részt, ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást! :) X

A következő nap egész végig próbáltam meggyőzni Ricardót. Végül vagy, mert belátta, hogy igazam van, vagy egyszerűen megunta, hogy nem hagyom békén, de megígérte, hogy átgondolja a dolgot, mielőtt elmegy. Ez nekem bőven elég volt... egyenlőre. 

Amíg Ric felkészült és összeszedte minden holmiját, amire szüksége volt, úgy gondoltam, megnézem mi a helyzet George-dzsal. Már nyitottam volna az ajtót, de végül meggondoltam magam, halkan bekopogtam és csak miután elhangzott egy "gyere", akkor léptem be a szobába.

- Mond csak, miért kopogsz, ha be akarsz jönni? Ez a te házad - jegyezte meg George, mikor elfoglaltam a helyem a fotelben, ahol tegnap is ültem.

- De most a te szobád - válaszoltam értelemszerűen. George felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. - Hogy aludtál? - próbáltam témát váltani, mielőtt a beszélgetés átfordulna kínossá. Bár ennél nagyobb hülyeséget nem is kérdezhettem volna, nyúzott arca nyilvánvalóvá tette, hogy nem ez volt élete legkellemesebb éjszakája. 

- Soha jobban - vigyorodott el gúnyosan, majd pillantásomat látva hozzátette. - Nem volt olyan vészes. Tényleg, ne vágj már ilyen képet!

- Sajnálom - bukott ki belőlem. Ezt már azóta ki akartam mondani, hogy belementem ebbe az egészbe. Nem enyhített a bűntudatomon, de legalább tudta, hogy így érzek.

- Mit? Hogy belecsempésztél valamit az italomba, hogy idebilincseltél egy csőhöz vagy, hogy rám szabadítottad a haverod? - sorolta, de nem tűnt mérgesnek.

- Hát... ez így összevetve rémesen hangzik - temettem az arcom a tenyerembe.

- Nem olyan vészes - nevetett fel George, mire hitetlenkedve pillantottam rá. 

- Nem olyan vészes? Te nem vagy normális - csóváltam a fejem. Aztán valami eszembe jutott. - De ez nem teljesen igaz. Nem én bilincseltelek meg és semmit nem raktam az italodba - Egészen megkönnyebbültem, hogy George vádaskodása nagyobb részben nem is rám irányul.

- Várj, azt mondod a bárban nem te voltál? Akkor hogy került az italomba... fenébe! A pultos volt igaz? - fonta keresztbe a kezét a srác a mellkasán, pólója megfeszült a felkarján. 

- Fontosak a jó kapcsolatok - rántottam meg a vállam, mire George hitetlenül felröhögött és beletúrt a hajába. Észrevettem, hogy ezt elég gyakran csinálja és ilyenkor különösen aranyos volt... de miket beszélek?!

- Igen... a jó kapcsolatok - ismételte meg ironikusan bólogatva. - Ha már itt tartunk, szólhatnál a barátodnak, hogy lehetne egy kicsit gyengédebb. Nem tetszik a stílusa.

- Ric nem a barátom - siettem leszögezni, mielőtt George félreértené a helyzetet. - Inkább olyan, mintha a bátyám lenne. És hidd el, nem olyan rossz srác, mint aminek mutatja magát.

Nem tudom melyik lett volna a nehezebb, Ricet meggyőzni, hogy George nem fog semmi rosszat tenni vagy Georgeot, hogy Ricardo végül is egész jó srác. Mindketten túlságosan önfejűek voltak.

- Oké, megtarthatod - fintorodott el. - De azért nem szeretnék túl sok időt a társaságában tölteni, ha nem bánod - Csak a fejemet ráztam és lassan felemelkedtem a fotelből. - Hé, te maradhatsz. A te társaságod ellen nincs kifogásom! - vágta rá, mire összeráncoltam a homlokom. - Úgy értem, téged már egészen megszoktalak itt - villantott rám egy féloldalas vigyort.

- Akkor most nélkülöznöd kell a társaságom egy időre - tártam szét a karom és lassan hátráltam az ajtó felé, szememet le sem véve Georgeról. Olyan arcot vágott, mint egy 5 éves, akitől elvették a kedvenc játékát.

- Azt hiszem túlélem. Majd elleszek itt. Lefoglalom magam... valamivel - nézett körbe és színpadiasan kifújta a levegőt.

- Ezt örömmel hallom, ugyanis kénytelen leszel ezt tenni - vontam meg a vállam, kezemmel kitapogattam a kilincset és kifordultam az ajtón.

Miután becsuktam magam mögött, a kemény fának támasztottam a fejem és elmosolyodtam. Örültem, hogy George - még ha neheztel is rám, a kialakult helyzet miatt - nem mutatja. Ha mosolyogni láttam, kicsit mintha enyhült volna a bűntudatom... de csak egy pillanatra.

- Jól szórakozol?

Ricardo hangja hallatán megpördültem és majdnem nekiütköztem a fiú mellkasának. Komoran pillantott rám, miközben dobott egyet a vállán pihenő fegyvertáskán és eldübörgött mellettem a lépcső irányába.

- Ric - szóltam utána, de úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Felsóhajtottam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha most békén hagyom, ezért a szobámba indultam. Végigdőltem az ágyamon és tenyerem a homlokomra simítottam.

Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de a kimerültség és idegeskedés miatt valószínűleg elnyomott az álom, mert arra ébredtem, hogy valaki egyre erősebben rázogatja a vállam. Mikor beazonosítottam az előttem álló Ricardót, felültem és megdörzsöltem a szemem.

- Bocs, hogy felébresztettelek, de ideje indulnom - morogta, még mindig dühös volt rám, aminek az okát nem egészen értettem.

- És mi lesz...

- Elengedtem - vágott a szavamba. - De az ajtót mindig bezárod és a bilincs rajta marad. A kezén is - hangsúlyozta. - És ezt tarts magadnál - nyújtott felém egy pisztolyt, majd mikor látta, hogy nem fogom elvenni, lerakta az ágyamra.

- Megőrültél? Biztos, hogy nem fogok azzal rohangálni a házban! - mutattam rá az ágyamon heverő fegyverre és elutasítóan arrébb löktem. - Ricardo, semmi szükség erre!

- De igen! Tedd el, mielőtt meggondolom magam és most megkönnyítem a dolgot! - emelte fel a hangját, mire döbbenten néztem rá. Végül összeszorítottam a szám, fogtam a pisztolyt és bevágtam az éjjeliszekrényem fiókjába.

- Remélem most boldog vagy! - vágtam Ric arcába és kirohantam az ajtón.

Leszaladtam a lépcsőn és egyenesen a tornácra mentem. Vékony kardigánom nem nyújtott túl sok védelmet a hideg ellen, hiába húztam össze magamon. De nem érdekelt, nem akartam visszamenni a házba, amíg Ricardo ott van.

Ő azonban nem így gondolta, mert alig egy perc múlva nyílt az üvegajtó. - Lia, gyere be, meg fogsz fagyni - kérte és kezét a vállamra tette, de leráztam magamról. - Odabent is tudsz utálni - tette hozzá, mikor nem reagáltam.

- Hagyj békén, Ric - morogtam, mire szélesen elmosolyodott. Nem értettem mi ilyen vicces, én semmi humorosat nem láttam a helyzetben.

- Kérlek, Lia! - fordított maga felé. - Nem akarok így elmenni - nézett rám komoran, arcáról teljesen eltűnt az előbbi mosoly. Pár másodpercig mereven néztem vele farkasszemet, de végül nem bírtam tovább és átöleltem. - Sajnálom, hogy egy seggfej voltam. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél - mormolta a fülembe és erősen szorított magához.

- Igazad van. Tényleg egy seggfej voltál - suttogtam a fülébe, ő pedig felnevetett. - De tudom, hogy csak engem akartál megvédeni, úgyhogy elnézem neked - nyomtam egy puszit az arcára.

Ha valaki, hát Ricardo tényleg törődik velem... még ha a maga sajátos módján is.

Four: Nem tűnik olyannak

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Köszönöm az előzőhöz érkezett véleményeket, örülök, hogy tetszett a rész, remélem a következő is fog!
Jó olvasást! :) x

A konyhába mentem, hogy keressek valami kaját Georgenak, de a hűtőt szinte üresen találtam. Azok a barmok felzabáltak mindent, még mielőtt leléptek volna, ezért neki álltam valami ehetőt készíteni - hozzávalók és főzőtudomány hiányában csak egy kis rántottát tudtam összeütni. 

Az elkészült rántottát és egy pohár narancs levet tálcára raktam és átegyensúlyoztam a nappaliba, ahol Ricardo feküdt szétterülve a kanapén és meccset nézett. Egy pillanatra elképzeltem, hogy George is ezt tenné a barátaival, de gyorsan elhessegettem a gondolatot és felsiettem a lépcsőn. 

Könyökömmel nyomtam le a kilincset és belöktem az ajtót. Jöttömre George felkapta a fejét és végignézte az ügyetlenkedésem, végül a tálcát az asztalra raktam és úgy csuktam be magam mögött az ajtót. 

- Csak rántottát tudtam csinálni, remélem szereted - tettem le a tálcát az ölébe. Összerándultam, amikor kezem hozzáért a combjához, de ő mintha észre se vette volna a mozdulatot. 

- Jó lesz - közölte szűkszavúan. 

Leültem az egyik fotelbe és onnan figyeltem, ahogy eszik. Ádámcsutkája minden nyelésnél megugrott, göndör fürtjei az arcába hullottak, amikor lehajtotta a fejét. A bilincstől csak nehezen mozgott, de nem akartam kockáztatni és kivívni apám haragját. 

- Ízlett? - csúszott ki a számon meggondolatlanul, miután lenyelte az utolsó falatot is. 

- Ettem már rosszabbat is - fejtette ki a véleményét és ha nem látom, el sem hittem volna, hogy egy kis mosoly bujkál a szája sarkában. - Viszont van egy kis probléma. 

- Mégpedig? - értetlenkedtem. 

- Ki kellene mennem a mosdóba, ha nem akarod, hogy... szóval érted - húzta fel kérdőn a szemöldökét. - És így elég nehéz lenne - mutatta fel összebilincselt kezét.

-Ó! - hirtelen zavaromban fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Erre egyáltalán nem gondoltam. - Oké. Szólok Ricnek - nyögtem ki végül. 

- Nem muszáj, te is segíthetsz. 

Hogy micsoda? - Szólok Ricardónak - ismételtem meg összezavarodva és elfordítottam a fejem George átható pillantásától. 

- Rendben, én felajánlottam - emelte maga elé a kezeit, amennyire a bilincs engedte és hátradőlt a széken, majd arcomat látva hozzátette.  - Nyugi, csak vicc volt. Menj csak, szólj Ricardónak.

Hangjából szinte sütött a gúny, de én nem válaszoltam, csak kisiettem a szobából. Ahogy kiértem, nekidőltem a folyosó falának és kifújtam a visszafojtott levegőmet. Meg mertem volna esküdni, hogy George szándékosan hozott zavarba és élvezte a helyzetet.

Percekig állhattam ott, majd észbe kaptam és leszaladtam a lépcsőn. Mikor közöltem Ricardoval, hogy Georgenak ki kell mennie a mosdóba teljesen kiakadt és újabb tíz percembe telt meggyőzni, hogy a vödör nem fog segíteni.

Ezután magában morogva feldübörgött a lépcsőn és mire visszaértem az emeleti helyiségbe, a szoba már üres volt. Mivel nem akartam semmi olyat látni,ezért úgy döntöttem, megvárom őket itt. Visszakuporodtam a fotelbe és térdemre támasztva az állam meredtem magam elé és gondolkoztam.

Pár perc múlva George jelent meg az ajtóban, szorosan a nyomában pedig Ric, aki a kapucnijánál fogva vezette maga előtt a fiút. Nagyot taszított rajta, mire George a falnak ütközött, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát és előrelendült. Alig 10 centi volt a a két srác között, ahogy egymás mellkasának feszülve néztek farkasszemet.

- Ric! - ugrottam fel sikítva és megpróbáltam közéjük férkőzni. 

Az alkarommal nyomtam hátra George-ot, meg kellett akadályoznom, hogy összeverekedjenek, különben a göndör fiúnak nem sok esélye lett volna, összekötött kezekkel és a nála kétszer nagyobb sráccal szemben.  

- Menj ki! Most! - kiabáltam rá Ricre. - Gyerünk! Menj már! - Nekifeszültem a mellkasának és teljes erőből az ajtó felé toltam.

- Jól van Lia, ne taszigálj már! - lökte el a kezem. - Még egy ilyen és véged, Shelley - nézett át a fejem fölött Georgera és oldalra lépett, de vele együtt mozdultam és így újra elé kerültem, mire mérgesen felhorkant. - Picsába! - dühöngött, majd hátat fordított és kifelé menet ököllel a falba vágott.

- Mégis mit mondtál neki? - fordultam Georgehoz, miután az ajtó döngve becsapódott Ricardo mögött. Tudtam, hogy nem csak egy kis összeszólalkozásról lehetett szó, különben Ric nem húzta volna fel így magát.

- Csak az igazat. Hogy az olyan gyáva férgek, mint ő, sosem ússzák meg büntetlenül.

Tátott szájjal bámultam rá. Ha tényleg ez történt, nem is csoda, hogy Ric így kiborult. - Ezt fejezd be! - ripakodtam rá Georgera és meglöktem a mellkasát. - Megmondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget nem? Ki akarod nyíratni magad? 

- Mit érdekel az téged? - emelte fel ő is a hangját.

- Mert nem akarom, hogy ilyen miatt golyót eresszenek a hülye fejedbe! - sziszegtem az arcába, nem is tudom melyikünk lepődött meg jobban a kirohanásomon. George, mert ilyet mondtam, vagy én, mert hangosan is kimondtam. - Hagyjuk ezt - hárítottam a témát. - Csak fogd be a szád, oké?

George nem mondott semmit, csak visszaült a székre és felém nyújtotta a kezét. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen fordulatot, de fejével a fémcső felé bökött és megzörgette a bilincset. Megilletődve léptem közelebb és rögzítettem a csőhöz. A fiú némán tűrte és akkor sem szólt egy szót sem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Sejtettem, hogy Ric most nincs éppen a legjobb hangulatban, de muszáj volt vele beszélnem, ezért lesétáltam a lépcsőn és a keresésére indultam. A hátsó tornácon találtam rá, cigarettázott. 

- Mit akarsz, Lia? - mordult fel, mikor alkarommal a korlátra támaszkodva megálltam mellette. - Nem a szépfiúra kellene vigyáznod?

- Éppen róla akarok beszélni - kezdtem bele óvatosan a mondandómba, figyelmen kívül hagyva az epés megjegyzését. - Mivel, te holnap elmész, arra gondoltam, hogy talán levehetnénk a bilincsét és... - Ric felhördült, mire gyorsan folytattam. - Várj, hallgass meg! Szóval, levennénk a kezéről és átraknánk a lábára, így nem tudna messzire jutni - magyaráztam, próbálva meggyőzni a mellettem álló fiút.

- És mi lesz ha rád támad? Egyedül leszel és erősebb nálad. Ebbe én nem megyek bele! - rázta meg a fejét és elfordulva tőlem beleszívott a cigijébe.

- Egyáltalán nem tűnik olyan srácnak - bizonygattam hevesen.

- Te sem tűnsz olyan lánynak, aki elkábít és elrabol egy ártatlan srácot. Mégis ezt tetted, nem igaz? - vont kérdőre, majd amikor nem kapott választ, elnyomta a csikket és faképnél hagyott.

Three: " Ő az apám"

Sziasztok!
Nem ragozom, folytatom a blogot, hoztam is a következő részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! (: x

*GEORGE*

Órák óta félhomály és sötétség váltakozott a szemem előtt, többször is magamhoz tértem, majd újra eszméletemet vesztettem.

Ez a pár perc kivételesen azok közé tartozott, amikor sikerült kirángatnom magam az öntudatlanságból és amíg meg tudtam őrizni a tudatomat, megpróbáltam valahogy kiszabadítani a kezemet, de hiába rángattam sem a fémcső, sem az ahhoz rögzített bilincs nem engedett. Túl gyenge voltam, csak annyit értem el, hogy  a bilincs széle felsebezte a csuklómat.

Próbáltam tiszta fejjel gondolkozni, de a múlt éjszaka eseményei összefolytak a tudatomban. Csak homályos emlékképek tolultak fel, de egyvalamire viszont tisztán emlékeztem: Thalia arcára. És valamiért úgy éreztem, hogy a lánynak is köze van ahhoz, hogy én most itt vagyok, bár ez hatalmas baromságnak tűnt a szememben.

A fejem kótyagos volt és majd' megfagytam a hideg padlón fekve, de erőlködtem, hogy ne gyűrjön le újra az ájulás. Összeszedtem minden erőmet és feltornáztam magam állásba, majd vállal a falnak dőltem és kifújtam a levegőt, már ez a kis mozgás is kifárasztott. Úgy éreztem magam, mint aki alaposan berúgott és most rohadt másnapos... vagy akit jól helyben hagytak. Hasogatott a fejem és minden tagom fájt, de legalább úgy tűnt, hogy most már nem fogok újra elájulni. Kezdésnek ez is elég.

Tőlem alig egy méterre a drapp függönnyel takart ablakon halvány fény szűrődött be. Amennyire a bilincs engedte közelebb araszoltam és a résen keresztül kinéztem az utcára. A környék néptelen volt és egyáltalán nem ismerős. Az emeleti ablakból nézve, talán valahol a külvárosban vagyok, de még sosem jártam erre.

Elfordultam az ablaktól és most először alaposan körülnéztem a helyiségben, ahova bezártak. Minden bútor drágának tűnt, a hatalmas francia ágyról már nem is beszélve, ami a szoba közepéig benyúlt. Nem úgy tűnt, mintha nagyon a pénz szűkében lettek volna, ahogy azt először gondoltam. Akkor meg mit akarnak tőlem?

Kezdtem ideges lenni, de az ajtó nyitódása elterelte figyelmemet és az ott álló személy okozta döbbenetem, jócskán elnyomta a félelmem.


*THALIA*

Nem tudtam megtenni. Ott álltam az ajtó előtt, hallottam, hogy ébren van, de nem voltam rá képes, hogy szembenézzek vele. Inkább visszamentem a szobámba, viszont egész éjszaka nem hunytam le a szemem. Folyton az járt a fejemben, hogy ha történik vele valami, az miattam lesz és most már soha nem szabadulok meg a torkomat fojtogató érzéstől. A lelkiismeretem örökké azt üvölti majd, hogy tönkretettem egy ártatlan ember életét.

Most viszont nincs más választásom, be kell mennem.

Többször is mély levegőt vettem, átgondoltam magamban, hogy mit fogok neki mondani. Érdektelennek és hidegnek kell mutatkoznom, ahogy apám mondta, mielőtt reggel elhagyta a házat. Csak semmi érzelem. Végül lenyomtam a kilincset és egy másodperc múlva már a szobában álltam.

Elég volt egy pillantást vetnem sápadt arcára és karikás, fáradt szemeire, rögtön tudtam, hogy nehezebb lesz betartanom apám utasítását, mint azt először gondoltam. A bűntudat folytonos gondolata mellett elfelejtettem, hogy milyen hatást tett rám, már az első találkozáskor, de most újult erővel tört rám.

- Thalia?

Ő szólalt meg először, ugyanazt a kétkedő és értetlen pillantást vetve rám, mint tegnap éjszaka, mielőtt összeesett a lábaim előtt. Az emlék hatására megrándult az arcom, de gyorsan összepréseltem az ajkaimat, nyugodtnak kellett maradnom.

- Mi folyik itt?

- Nyugodj meg, ha nem ellenkezel és azt teszed, amit mondunk, akkor nem esik bántódásod - ismételtem el az ezerszer szájba rágott mondatokat.

- Mit keresek én itt? - jött az újabb kérdés. - Mit akarsz tőlem?

Nem lepődtem meg, számtalanszor hallottam már ezeket a kérdéseket, most mégis nehéz volt válaszolni George-nak, látva, hogy mennyire meg van rémülve.

- Én semmit, nekem csak az volt a dolgom, hogy idehozzalak és vigyázzak rád. A többi már felsőbb kezekben van, de mint mondtam, ha nem csinálsz semmi hülyeséget hamarosan szabad leszel - közöltem vele.

- A srácok úgy is megtesznek mindent, hogy kiszabaduljak - vágta rá. Most először láttam harciasságot az arcán, ahogy állát felszegte és mélyen a szemembe nézett.

- Igen, mi is ebben reménykedünk.

Álltam a pillantását. Arca lassan elkomorult, ahogy leesett neki, hogy mire is céloztam az előbbi mondatommal.

- Nem akarsz leülni? - kérdeztem megtörve a csendet, majd megfogtam az egyik asztal mellett álló széket és felé toltam. Ahogy közelebb mentem, automatikusan félrehúzódott, mintha tartana tőlem. Fájt ezt látni, hisz én nem akartam bántani, legszívesebben most azonnal elengedtem volna, ha tehetem. De tovább kellett játszanom a szerepemet.

Visszaléptem az előbbi helyemre és karjaimmal átöleltem magam, miközben George-ot figyeltem. Először habozott, lerítt róla, hogy vívódik magában. Könnyedén le tudtam olvasni az arcáról, hogy mi jár a fejében. Azt képzelte, hogyha bármit is elfogad tőlünk, akkor azzal gyengének fog mutatkozni.

Hosszú percekig álltunk tétlenül, majd végül George lábával közelebb húzta a széket és ledobta rá magát. Elfojtottam egy halvány mosolyt, majd hátat fordítottam neki és az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? - szólt utánam gyorsan.

- Hozok inni meg valami kaját - közöltem vele. - Gondolom éhes vagy - tettem hozzá kérdő hangsúllyal, mire hátradőlt a széken és csak megrántotta a vállát.

Már majdnem kiléptem, mikor megint megszólított. - Ki ez, aki rávett erre? - Csak megráztam a fejem, de továbbra is makacsul folytatta a kérdezősködést. - Téged is bánt? Miért teszed azt, amit mond? Nem muszáj ezt csinálnod!

- De igen, muszáj - suttogtam. Most először estem ki a szerepemből, de George szavai úgy értek, mint egy arculcsapás.

- Miért? - nézett rám George elképedve, valószínűleg nem ezt a választ várta.

- Mert ő az apám.

Ahogy kimondtam ezt, a szobában, mintha megfagyott volna a levegő. Részemről lezártam a beszélgetést és megint a sírás határán álltam. George döbbent arca volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót.